Bruck András: Forradalmak kora

0

Trump akár olyan is lehetne, mint Orbán, ha Amerika olyan lenne, mint Magyarország. Még Venezuelában is azt írják pólójukra az emberek, hogy „Van jövő.” Gyakran ír a világsajtó Magyarországról, és amit írnak, azt a magyarok nem teszik ki az ablakba. Bruck András cikke a Facebookon olvasható.

Végre híresek vagyunk, és végre nem Puskás, csikós, gulyás.

Ahol a külföldi sajtóban Trumpról olvasni, ott nem ritkán Orbán Viktor neve is felbukkan: Íme, egy friss példa: „Nehéz elképzelni Amerikáról, hogy most majd teljesen fasizmusba fordulna, az viszont lehetséges, hogy belecsúszik egy afféle elnyomó kleptokráciába, mint amilyen most Magyarország, a Fülöp-szigetek, Venezuela vagy Lengyelország.”

Kleptokrácia – milyen fenséges, ebből tényleg kár lett volna kimaradni.

Az USA viszont akkor sem fog a haramianemzetek közé kerülni, ha Trumpról kiderülne, hogy ő Orbán jenki reinkarnációja. Ehhez akadályok hosszú sora állna előtte, hadd említsek csupán kettőt. Amerika minden, csak nem következmények nélküli ország, a nyilvánosságnak óriási ereje van, és ez már alig három hét után is nagy súllyal nehezedik Trumpra.

Könnyen össze is nyomhatja.

A másik ok talán kevésbé kézenfekvő. Ha egy amerikai elnök bemegy egy iskolába, a feudalizmus megnyomorító öröksége nélkül cseperedő gyerekek fel se állnak, és a tanárok se mennek fodrászhoz az előző nap. A szervilizmus csontokba beépült emléke nélkül viszont hogyan lehetséges elnyomni egy nemzetet? Vagy talán holnaptól ott is jegyzetfüzetnek használják az alkotmányt? Trump bezáratja a Washington Postot, az összes többi lapot pedig felvásároltatja a sarki zöldségessel?

Nagyon kicsinek érezné ott magát a mi miniszterelnökünk.

Távoli kleptokrata rokonunkról, a Fülöp-szigetekről viszont nincs semmi ismeretem, kívül esik az érdeklődésemen. Lengyel testvéreink dolgaiban sem vagyok naprakész, de azt persze tudom, hogy ezúttal a Kaczynski-ikrek még élő tagja állt neki „naggyá tenni Lengyelországot”. Laptopot nem használ, saját bankszámlája csak pár éve van – valóban a jelen embere. Kár, hogy nem zuhant le a testvérével együtt, sok bajt megspórolt volna hazájának. Javára írandó viszont, hogy ő nem fekszik le Putyinnak.

Na és Venezuela? Az sincs éppen közel, de több csodálatosan megírt szöveget olvastam az országot ért tragédiáról, ezért a sorsa egy kicsit az enyém, a mienk is lett. És miután legutóbbi írásom, a „Venezuela (Magyarország) öngyilkossága” sokak tetszését elnyerte, most újra elidőznék náluk – nem függetlenül persze a velünk történtektől.

Venezuela volt már Dél-Amerika legszegényebb országa, aztán az 1970-es évekre a leggazdagabb lett, majd megint gyengélkedni kezdett, végül az ezredforduló táján megjött Hugo Chavez. De az országról még akkor is csak mint a földi paradicsom egy szegletéről beszéltek, Párizs és Caracas között a Concorde repült. De ez már a múlt, a Paradicsom most inkább pokol.

Pedig Chavez eredetileg nem volt jószándék nélkül, és ettől különbözik annyira kleptokrata követőjétől, a mi miniszterelnökünktől. Ő ugyanis nagyívű szociális programokkal indított, valósággal öntötte a pénzt Venezuela szegényeire. Iskolák, kórházak épültek, kubai orvosok ezrei jöttek, sok faluban a hét minden napján, még éjszaka is volt rendelés, élelmet, földet, lakást, háztartási gépeket osztottak – és az ország olajvagyonából egy ideig telt is mindenre. „A huszonegyedik század szocializmusa” – így nevezte 2005-ben Chavez a forradalmát, amely valóban milliókat emelt ki a szegénységből.

Öt évvel később aztán hozzánk is elérkezett a forradalom, de annak „fülke” volt a neve, és a jószándék szikrája is hiányzott belőle. Pusztításra találták ki. A nyomorból nem emelt ki senkit, ellenkezőleg, egyre többeket nyomott bele, és egyre mélyebben. Átgondolt kormányprogram volt az elszegényítés, a rászorulókat kitervelt módon tették, teszik földönfutóvá, egyre csak elvonnak, elvesznek tőlük, anélkül, hogy a méltó emberi élet minimális esélyét is megteremtenék számukra. Magyarország számottevő területein középkori nyomorban élnek az emberek, még elegendő tűzifára és ételre sem telik nekik.

Fülkeforradalomról ugyan már senki nem beszél, de a hatását mindenki érzi: az oktatás színvonalát tudatosan viszik egyre lejjebb, a földet a hatalmon lévők nem osztják, hanem maguknak lopják, éjjel is nyitva tartó orvosi rendelők helyett már egész térségekben nincs orvosi ellátás, az uralkodó politikai kaszt által különösen rühellt budapestiek pedig többnyire istállónak is alkalmatlan kórházakban próbálnak élve maradni.

Nem, ez itt nem Chavez (törvényszerűen) félresikerült szocialista forradalma, hanem Orbán sikerült ellenforradalma – nemzetgyilkossági kísérlet. Mert ennek még koldusszegényen sem kéne, szabadna így lennie, EU-tagként és ezermilliárdokkal újra és újra feltöltve pedig ez az egész nem más, mint előre eltervezett bűntény.

Ime a wikipédia meghatározása a kleptokrata uralkodásról: „Ez a típusú kormányzás általában korruptnak tekinthető”. Csakhogy, ez itt nem korrupció, ez a kormány nem egyszerűen csak korrupt: Orbánék szó szerint kivégzik az országot.

Venezuela mindezt korábban kezdte, ezért előbbre is tart. Chavez négy éve halott, de az utódja talán még rosszabb. A XXI. század szocializmusa jelszó eltűnt, és most „trópusi leninizmusról” beszélnek az újságírók. A szupermarketek kiürültek, a kórházakba a betegek viszik be az infúziós oldatot, kötszert, fájdalomcsillapítót, antibiotikumot, már, ha sikerül beszerezniük. Az orvosok műtét közben betegeket veszítenek el, mert nincs adrenalin. Az ellenzék zaklatását a rendőrség tétlenül nézi, a vállalatok nyomás alatt vannak, hogy ne hirdessenek a még megmaradt legnagyobb ellenzéki újságban, az El Nacionalban…

A venezuelai kleptokrácia ugyanazt tette a hatalmas olajjövedelmekkel, amit az itthoni az EU-pénzekkel: széthordta, elherdálta, ellopta. Chavez lányának vagyonát 4 milliárd dollárra becsülik, és bár Orbán Ráhelnek ennyi biztos nincs, az övé is gyorsan gyarapszik. Nyílt titok, hogy valahányszor a család strómanjai közpénzből szállodát vagy kastélyt vesznek, neki veszik, hogy a kormány által újabban „kezelésbe vett” turizmus jövedelmeiből minél nagyobb részt szakíthasson ki. És persze, hogy eltarthassa majd munkában, becsületben megőszült édesapját, miként azt a büntetőtörvénykönyvvé átírt alkotmány megköveteli.

Talán egyszer majd egy tisztességes, és az igazság feltárásához is elég erős, eltökélt kormánynak módja lesz bemutatni és megtorolni szeretett kleptokráciánk nem hétköznapi hitványságát, ártó szándékkal elkövetett bűneit. Aztán majd a bíróságon védekezhetnek azzal, hogy „új, nemzeti burzsoáziát” csak ilyen forradalmi eszközökkel lehetett létrehozni. Az igazságérzetünk tehát képzeletben kielégítve, de a valóságban onnan hogyan folytatnánk tovább?

Olvasom, hogy a tönkretett, megalázott Venezuelában hirdetőtáblákon, plakátokon, pólókon ez látható: “Sí, hay futuro,” Igen, van jövő. Ott az emberek bizakodnak, él még bennük nosztalgia az egykor létezett és sikeres polgári demokrácia iránt. Tehát vannak jó emlékeik, tudják, mihez szeretnének visszatérni.

És mi? A mi emlékeink? Mi hova mehetnénk vissza újrakezdeni?