Divat lesz lassan Neymart szidni. Botrányhőssé válik, pedig ha megnézzük jobban a jelenséget, általánosabb következtetésekhez juthatunk. Neymart mentegethetnénk fiatal korával is, és akkor is igazunk lenne, de nem erről van szó. Ezzel együtt emlékszem arra, hogy sok évvel ezelőtt a Hócipőben írtam egy cikket a Katrina hurrikánról, és abban az idő relatív fogalmának illusztrálására említettem az akkor szintén fiatal, az argentin válogatottban bemutatkozó Messi esetét. Messi éppen a magyarok ellen csereként állt be, és 57 másodperc alatt ki is állították. Vanczák Miklós (ha még emlékszik valaki e névre) úgy viszonyult Messihez, mint a vasalódeszka a rakétához, és próbálta lerántani a kis rakétát, mire Messi idegességében hátraütött, ezért állították ki. Akkor is igazat adtam Messinek, nem az ütésre vonatkozóan, hanem abban, hogy értem a reakcióját. Ma már – persze – megtanulta sok hasonló esetből, hogy ehhez a tökéletlen világhoz alkalmazkodjék.

Miről van szó? A futball nevű játékról, zsenik és középszerű senkik viszonyáról. Messi, Neymar és a hozzájuk hasonló született zsenik a futball nevű játékot játsszák, de a pályán az ellenfeleik többsége nem futballista, hanem egészen más sportot űz: dzsúdós, kick-boxos, karatés, birkózó, nehézsúlyú atléta, legjobb esetben százméteres síkfutó, de a futball nem erről szól. A futball arról szól, amit Messi, Neymar, Pirlo és mások játszanak. Arról, ahogyan Neymar oda-vissza átemeli az ellenfél feje felett a labdát, majd elvinné fejjel, de ezekért a szürke, középszerű senkik, akik csak futnak, mint a lovak, s csak fenékbe tudják rúgni a labdát, beletapossák a földbe. Pedig régen ilyenekért jártak meccsre az emberek. Nézze meg valaki, hogy Messit hányszor rúgják le, lökik fel egy meccsen.

Ez aztán elvezet a labdarúgás krízisének másik okához, a végtelenül alkalmatlan, tehetségtelen, minősíthetetlen bíráskodáshoz. Nem a FIFA-botrány ennek a sportágnak a legnagyobb problémája, hanem az  sok hülye bíró, akik képtelenek kezelni, megérteni helyzeteket, kezükben tartani mérkőzéseket, érvényt szerezni a labdarúgás szabályainak. Nemhogy tekintélyük nincs, hanem olyan szánalomra méltó, esetlen idióták rohangálnak síppal a szájukban a pályán, akiknek többsége láthatóan súlyos személyiségzavarral is küzd. Az természetes, hogy soha nem futballoztak, ahhoz nem voltak elég tehetségesek. S találkoznak a pályán a született zsenikkel, akiknek ők most megmutatják, ki a főnök… Minősíthetetlen dolgok történnek.

Neymar biztosan alkalmazkodik majd a körülményekhez, de ami most vele történik (de amin ugyanígy átment Messi, Ronaldo és a többi zseni) a tehetség és a naiv idealizmus találkozása és ütközése a tehetségtelen, irigy és bunkó középszerűséggel, amely nem tudja elviselni a kimagasló tehetségeket, a kiválóságot, s le akarja rántani magához. Ennek legkiválóbb példája volt, amikor Neymar “szivárványcselét” követően az Atletico Bilbao futballista szakmunkásai kevés híján agyoncsapták Neymart, és még a sajtó egy része is úgy értékelte mindezt, hogy Neymar megalázta ezzel az ellenfél játékosait. Persze, úgy megalázta őket, ahogy minden Nobel-díjas a laborokban matató kutatók százezreit, Max von Sidow a színészgenerációk tucatjait a Hetedik pecsétben, a francia impresszionisták a barlangrajzok készítőit. Nyilván a kimagasló tehetségeket agyon kell csapni (jelen esetben agyon kell rúgni, Neymar nem is állt ettől távol), alkotásaikat meg kell semmisíteni, a cseleiket be kell tiltani.

Ami a mostani botrányt illeti, előzetesen el kell mondanom, hogy nem vagyok elfogulatlan, mert éppen a labdarúgás szépségei miatt a brazil futball szerelmese vagyok (de az egykori francia válogatottat is nagyon szerettem, mert gyönyörű futballt játszottak). Tudom, hogy Braziliának jelenleg nincs világverő csapata, éppen azért, mert a tehetségeiket túl korán elviszik külföldre, a sok szegény gyereket elkápráztatják a pénzzel, és a brazilok identitásválságban vannak: félúton saját tradícióik és a futball nevén zajló fűrészelés között. De ez más téma. Ugyanakkor megértem azt is, hogy Neymar szenved a csapatában és a csapatával emiatt. Ha néhány generációval előbb születik, amikor még a braziloknak nem volt identitászavaruk, ilyen problémái nem lennének. Nem arról van szó, hogy mindig nyernek-e, lehet kikapni, ez játék. Itt másról van szó, a futball identitásáról.

Ennek is nyilván köze van ahhoz, hogy Neymar idegei néha pattanásig feszülnek. De a Kolumbia elleni Copa America-meccsen nem így volt. Amikor a meccs első félidejében kezezés miatt sárga lapot kapott, az nevetséges volt. A fejesét védte a kapus, Neymar elveszítette az egyensúlyát, a levegőben kapálózott, és a kapusról a kezére pattant a labda. Ilyenkor látszik meg, ha egy tornából felmentett idióta vezeti a meccset és ezért sárga lapot ad. Ezt egy zseninek egyébként is nehéz feldolgozni, de az ügy előzménye, hogy a Peru elleni meccsen már kapott egy másik elmebetegtől egy sárga lapot, ami már eleve feldúlta. Akkor az történt, hogy a bíró (akik most állandóan a habbal szaladgálnak, mint a félőrültek a pályán) azért adott neki sárgát, mert a szabadrúgás előtt a labda útjából eltakarította a habot.

Itt szeretnék egy pillanatra elidőzni. Varga Zoli a barátom volt, barátnak is nehéz ember. De én értettem őt. Könyvet is írtam róla, amelynek legjobb részei azok, amikor a fociról beszél. Azok szenzációsak. Sok meccset néztünk együtt, ezeket végigkommentálta. Sokat mesélt nekem arról, mitől lesz jó egy szabadrúgás, hogyan kell leállítani a labdát, hol kell megrúgni, milyen erővel, stb.. Mint mondta, még a levegőben is navigálta a labdát. Olyan emberről beszélünk, aki edző korában is tízből kilencszer találta el a felső kapufát. A Hertha bundabotrányban azért ítélték el, mert nem fogadták el a védekezését, hogy még kapufát is rúgott, tehát nyerni akart, mert a bíróság azt mondta, hogy Varga Zoli akkor találja el a kapufát, amikor akarja. Zoli már nem él, de abban biztos vagyok, ha meglátná ezt a sok majmot a pályán, akik a labda elé (köré) és a támaszkodó láb útjába fújják a csúszós habot, nem kapna levegőt. Aki egy kicsit ért a focihoz, tudja, hogy nem lehet így szabadrúgást elvégezni. Arra csak a tehetségtelen középszerű játékosok képesek, akik csak belerúgnak a labdába. Neymarnak teljesen igaza van, amikor a habot elkotorja.

Hogyan mondja ezt el egy brazil futballzseni egy totális idiótának, akinek viszont hatalma van felette? Ezért már a második sárga lap után annyira kiakadt, hogy látni lehetett, képtelen feldolgozni a történteket, és nem tud megnyugodni. Ezen a szünet sem segített. Kinek van igaza? Neki. Miután kikaptak, az még hozzájárult a rossz lelkiállapotához, s ekkor az ellenfél egyik nímand játékosa odament hozzá, átkarolta a nyakát, és a fejét a fejéhez hajtotta, miközben valami okosságot beszélt neki. Neymar felháborodva felé fejelt, nem ért hozzá, csak azt akarta mondani, hogy takarodj innen (más szavakkal pontosabban kifejezhetném), hagyj békén. Erre egy másik kolumbiai senki, akinek a nevét csak azért őrzi majd meg az emlékezet, mert ezután teljes erejével nekiment Neymarnak, és úgy meglökte, hogy majdnem kettétört. Meg kell nézni a felvételt, annak az embernek a pillantását, ahogyan Neymarra néz. Abból árad a frusztrált tömény gyűlölet. A tehetségtelen szürke senki tehetetlen dühe és mérge a zsenivel szemben.

Ezek után – mondani sem kell – a bíró mind a kettőnek piros lapot adott, miközben már percekkel előbb vége lett a meccsnek. Neymart provokálták, őhozzá mentek oda, ő türelmetlenül és ingerülten reagált (az vesse rá az első követ, aki még nem regált türelmetlenül arra, hogy nem hagyják békén), utána egy állat majdnem megölte, és ezek után őt kiállítják, amellyel végleg lehetetlen helyzetbe hozzák a nemzeti csapatát. A poén ezután következik. Neymar megvárta az öltözőben a bírót, akinek nyilván megpróbálta elmagyarázni, hogy mekkora barom, és hogy mi történt valójában, mire még több eltiltást kapott. Még szerencse, hogy nem tiltották el örökre a futballtól, ami jól mutatná ennek a jelenségnek a lényegét: nagy baj van ott, ahol a született zsenik céltáblák lesznek, tehetségtelen ellenfelek és bírók céltáblái, akik a szürkék uralma miatt még a futballtól is eltiltanák azt, aki az igazi futballt (a játékot) műveli. Miközben ezt a bírót még nézőként sem lehetne többet a pálya közelébe engedni, ha normális értékrend és igazság uralkodna.

Azt nem tudom, hogy a szabályok szerint meddig lehet retorziót alkalmazni, meddig lehet piroslapozni egy játékost, ha egy született ökörnek elmondja a véleményét, akinek élete legnagyobb tette a Neymar elleni igazságtalan ítélet lesz. De tartok tőle, ha Neymar két év múlva meglátja ezt a barmot az utcán, és megmondja neki, hogy inkább menjen el péknek, a bíró még ott is előkap neki egy piros lapot és a végén kitiltják a bolygóról. Most kétfajta folytatása lehet Neymar karrierjének: vagy megőrzi naiv idealizmusát, és ez a romlott, tehetségtelen és középszerű közeg egyszerűen kivégzi őt, vagy agyonrúgják a frusztrált és irigy ellenfelek, vagy otthagyja a futballt, vagy alkalmazkodik, ami azt jelenti, hogy elkezd rejtőzködni, inkább elrejti a zsenijét, hogy ne “provokálja” azzal az átlagos szürkék tömegeit. Vagy sikerül betörni vagy ő maga törik el.

Természetesen a fenti eszmefuttatás nemcsak Neymarra igaz, általános tanulságai vannak. Még a magyar futballban is találhatunk párhuzamokat, ilyen volt maga Varga Zoli egész pályafutása, ő soha nem tört be, hanem az élete tört ketté. Ilyen volt Nyilasi Tibor és Törőcsik András esete az argentinai világbajnokság nyitómeccsén, vagy Nyilasi visszavonulása egyszer a pályafutása közepén, amiben a sajtónak és a “szurkolóknak” is nagy szerepük volt. Sorolhatnánk a sok önmagával meghasonlott embert, a sok alkoholistát, akik zseniként nem tudtak beilleszkedni a középszerűségbe és az igazságtalanságokba.

S ez nemcsak a futballban van így. Kontraszelektál a világ nagyon sok szakmában, a zsenik nehéz emberek, nem kötnek kompromisszumokat, nehezen viselik az igazságtalanságot, általában üldözött, utált és tönkrement emberek lesznek, vagy megalkuvók, amivel a világ elégedett lesz, de ők mennek bele tönkre. Nagyon nehéz megtalálniuk a megoldást a zsenijük és a középszerű tehetségtelenek által uralt világ közötti ellentétre.

 

8 hozzászólás : Bartus László: A Neymar-ügyről

  1. abramovics

    June 20th, 2015

    Bartus!

    amiről írsz – a jelenség – a magyar sportban is teljesen mindennapos.
    a vízilabdában voltam érdekelt egy rokon gyermek által.
    egy tehetségtelen barom – te sem jellemeznéd másképp, ha ismernéd személyesen! szótagolva olvasni sem tud, arra büszke a haverjával, hogy hányszor bukott meg a szakedzőin – éppen kint Floridában mondta a gyermeknek:

    ki foglak csinálni, nem leszel játékos!

    megtartotta a szavát – hogy rohadna ki a szíve!
    a srác úgy megundorodott ettől a belterjes, nepotizmussal átszőtt világtól, hogy abbahagyta azt, amiben kivételes tehetség. nem én mondtam rá, hanem pont ez a patkány, aki végül kicsinálta, meg az egyesület utánpótlás vezetőedzője.
    fizikálisan megundorodott a benne tevékenykedő férgektől!
    ez a patkány egyébiránt minden tehetséges gyereket kiirtott maga körül, készítve elő a helyet a két saját kölykének. meg is van az eredmény, hiszen mindkét kölyke első osztályú “játékos” lett.

    nézzük a mát!

    a Horkait.
    sikerült neki is egy kitűnő eredményt elérnie az ifikkel.
    a hetedik helyet szerezték meg.
    gratulálok!
    nem tudom, hogy a jelenlegi ifi csapatból ki az aktuális telekszomszédja, vagy valamilyen más érdekeltsége, ki veszi el egy VALÓBAN TEHETSÉGES gyerek elől a helyet!
    ez a folyamat még az öreg Keménnyel indult, majd folytatódott a többivel.
    a korosztályos válogatottaknál hozzá nem értő barmok voltak az “edzők”
    konkrét eset, amitől például az Egyesült Államokban hanyatt esnének:

    kérdi a szövetségi edző, az ügyeletes zseninek kikiáltott egri csodahülyét:

    van kedved úszni Lütyő?

    jön a nagyképű válasz a 15-16 éves kis kölyöktől:
    nincs!

    akkor pihengessél, a többiek menjenek úszni! – mondja az “edző”

    szerinted?

    és ezt a kölyköt eltolták a felnőtt csapatig, mert az apja tele van mint a déli busz, meg vízilabdázott anno, tehát a gyerek akkor ugyi tehetséges.
    ez a kölyök csinálta meg egy eb-n, hogy negyven fokban kesztyűben járkált, mert az ő góllövő kezei nem hűlhetnek ki!
    ja…
    a futottak még csapatok ellen lőtt gólokat – ki nem? aki be sem szállt! – ám amikor ténylegesen oda kellett volna tennie magát, akkor bizony sehol sem voltak azok a híresen góllövő kezek!

    vagy nézzük az egyik legutóbbi esetet az ifik esetében!

    arra büszkék – nagyképűen dicsekednek vele! – hogy a Vogel nevű játékvezető már a meccs elején három spanyolt kiállított cserével!
    itthon is ezt csinálják!
    így nyírják ki azokat, akiket veszélyesnek ítélnek a kiválasztottakra.
    itt a vérható ellenfél csapatát akarta kicsinálni a Vogel. amúgy szép kis család! rátelepedtek a sportágra, megélhetési vízilabda bűnözőknek szoktam nevezni az ilyeneket.

    nézzük Bátori Bencét!

    ember annyi lehetőséget, segítséget nem kapott még egyetlen sportágban senkitől, mint ez a kölyök!
    Egerben a Gerendás nagy nehezen lefogyasztotta – dagadt volt mindig, mint egy disznó! – a Benedek is nyalja-falja a seggét, s lám még semmire sem vitte játéktudás tekintetében, pedig apuci a háttérből segíti, ahogy csak lehet.
    tizenhat éves korában nettó háromszázezer forinttal leszerződtette a Honvéd s ezzel elvette a helyet a nála tehetségesebb, ám vízilabdás háttérrel nem rendelkező – csak TEHETSÉGES! – játékosok elől.
    van vele egykorú srác, akire anno a Kemény Dénes mondta, hogy ő az egyetlen aki nem kell szemen köpje magát a mutatott teljesítménye okán, ám mégis a Bátori kölyök kapott, s kap lehetőséget azóta is, míg a másik fiú külhonban profiskodik jobb híján.

    hosszú évek óta mondom, hogy a magyar foci mérhetetlen mélységei hegycsúcsnyi magasságok lesznek a magyar vízilabda számára, ha ez a bagázs, ami rátelepedett a sportágra el nem takarodik!

    az egész olyan kicsiben, mint az ország nagyban.
    csak a vízilabda csuti disznógecije a Kemény Dénes.

    eredményeit elismerem – bár nem vagyok benne biztos, hogy bárki más azokkal a játékosokkal nem ért volna el hasonló jó eredményeket – de a Magyar vízilabda sírásójának tartom.

    Reply
  2. Aptyuka

    June 20th, 2015

    Igen, szóról szóra igaz, és én is így gondolom.
    Ennek kapcsán ideírom, ami eszembe jutott. Van itt egy csuti (alul – felül törpe), ez mondta egy magyar (valóban focista) játékosról, hoggy olyan gyors, hogy felrúgni sem tudja. A toprongy.

    Reply
  3. Lee Majors

    June 21st, 2015

    Vanczák Vilmos, nem Miklós.

    Reply
  4. Light

    June 22nd, 2015

    Harrison Bergeron (Kurt Vonnegut; 1961)

    A 2081. évben történt, amikorra már mindenki végleg egyenlővé vált. Nemcsak isten és a törvény előtt voltak egyenlők. Minden lehetséges módon egyenlők voltak. Senki se volt eszesebb, mint bárki más. Senki se volt jobb külsejű, mint bárki más. Senki se volt erősebb vagy gyorsabb, mint bárki más. Mindez az egyenlőség az Alkotmány 211-ik, 212-ik és 213-ik módosításának és az Egyesült Államok Esélykiegyenlítés-ügyi miniszterének dolgozó ügynökök szakadatlan éberségének volt köszönhető.

    Az élettel kapcsolatban azonban akadtak még hibák. Attól például, hogy áprilisban nincs tavasz, még mindig begőzöltek az emberek. Éppen ebben a nyirkos hónapban történt, hogy az esélyügyiek magukkal vitték George és Hazel Bergeron tizennégy éves Harrison fiát.

    Kétségtelenül elég tragikus volt, de George és Hazel nem nagyon vette a lelkére. Hazelnek tökéletesen átlagos volt az intelligenciája, ami annyit jelent, hogy semmire se tudott gondolni, legföljebb csak egészen rövid ideig. George fülében viszont, mivel intelligenciája kissé meghaladta a normálisat, szellemi esélykiegyenlitő rádió működött. A törvény értelmében állandóan viselnie kellett. A kormány egyik adójára volt hangolva. Az adó körülbelül húsz másodpercenként valamilyen éles zajt közvetített, nehogy az eszükkel a George-hoz hasonló emberek tisztességtelen előnyhöz jussanak.

    Hazel és George tévét nézett. Hazel arcán könnyek peregtek, de már elfelejtette, miért is sír.

    A képernyőn táncosnőket mutattak.

    George fejében megszólalt egy berregő. Gondolatai ijedtükben szanaszét szaladtak, mint riasztócsengőtől a tolvajok.

    – Igazán kedves tánc volt, amit most táncoltak – állapította meg Hazel.

    – Hö?

    – Egészen jó volt ez a tánc – ismételte meg az asszony.

    – Űhüm! – bólintott George. Megpróbált egy kicsit a táncosnőkre gondolni. Nem voltak igazán jók, legalábbis nem jobbak, mint bárki más lett volna. Súlyok és ólomsörétes zacskók lógtak rajtuk, arcukat pedig álarc takarta, nehogy bárki megláthasson egy könnyed és kecses mozdulatot vagy egy csinos arcot, és ázott verébnek érezze magát. George eljátszadozott azzal a távoli gondolattal, hogy a táncosokat talán mégsem kellene kiegyenlíteni. De nem jutott messzire, mert egy újabb zörej a fülhallgatóban szétkergette a gondolatait.

    Összerezzent. A nyolc táncosnő közül kettő ugyancsak.

    Hazel észrevette, hogy George megrándult. Minthogy neki nem volt saját szellemi esélykiegyenlítője, meg kellett kérdeznie, mi volt a legutolsó zaj.

    – Úgy hallatszott, mintha egy tejesüveget ütögetnének gömbfazonkalapáccsal.

    – Azt hiszem, csuda érdekes lehet ezeket a különböző hangokat hallani – irigykedett kissé Hazel. – Mindenféle izgis dolgot kitalálnak.

    – Ömm – nyilatkozott George.

    – De, tudod, mit csinálnék, ha én lennék az esélykiegyenlítés-ügyi miniszter? – kérdezte Hazel. Az igazat megvallva, Hazel nagyon hasonlított az esélykiegyenlítés-ügyi miniszterasszonyra, akit Diana Moon Glampersnek hívtak. – Diana Moon Glampers helyében vasárnaponként én harangzúgást adnék, csakis harangzúgást. Mintegy a vallás tiszteletére.

    – Harangzúgás mellett még gondolkozni tudnék – vitatkozott vele George.

    – Hát, legföljebb egészen fölerősíteném. Azt hiszem, jó esélykiegyenlítés-ügyi miniszter lenne belőlem.

    – Olyan jó, mint bárki másból.

    – Ki tudja nálam jobban, hogy mi a normális? – kérkedett Hazel.

    – Igaz – ismerte el George. Ködös gondolatai támadtak börtönben levő abnormális fiáról, Harrisonról, de egy huszonegy lövéses díszsortűz félbeszakította a gondolatait.

    – Na, fiú, ez aztán dörrent, mi? – nézett rá Hazel.

    Akkorát dörrent, hogy George belesápadt, remegni kezdett, és könny szökött kivörösödött szemébe. A nyolc táncosnő közül ketten a stúdió padlójára rogytak, és a halántékukra szorították a kezüket.

    – Hirtelen olyan fáradtnak látszol – mondta Hazel. – Miért nem nyújtózol végig a heverőn, cukorbogaram? Legalább a párnára tehetnéd az esélykiegyenlítő zacskódat. Arra a vászonzsákba csomagolt negyvenhét fontnyi ólomsörétre utalt, amely George nyakában lógott. – Menj csak, tedd egy kicsit magad mellé a zacskót! Nem bánom, ha egy ideig nem vagy egyenlő velem.

    George a zsákot méregette a kezében.

    – Nem zavar – jelentette ki. – Már észre se veszem. Olyan, mintha hozzám tartozna.

    – Olyan fáradt vagy mostanában, olyan megviselt – töprengett Hazel. – Megtalálhatnánk a módját, hogy kilyukasszuk a zacskó fenekét, és kiszedjünk belőle néhány ólomgolyót. Épp csak néhányat.

    – Két év börtön és kétezer dollár bírság minden egyes kiszedett golyóért. Nem tartom valami jó vásárnak.

    – Csak néhányat szednél ki, amikor megjössz a munkából… Arra gondolok, hogy itthon úgysem versenyzel senkivel. Úgyis csak üldögélsz itthon.

    – Ha megpróbálnék csalni – magyarázta George -, akkor mások is megpróbálnának, és hamarosan megint visszajutnánk a sötét középkorba, megint mindenki versenyezne mindenkivel. Az már nem tetszene, igaz?

    – Gyűlölném !

    – Na látod! Mit gondolsz, mi történne a társadalommal abban a pillanatban, hogy az emberek elkezdenék kijátszani a törvényeket?

    Ha Hazel nem tudott volna választ adni erre a kérdésre, George ugyan nem segíthette volna ki. Sziréna bődült fel a fejében.

    – Gondolom, széthullana.

    – Mi hullana szét? – érdeklődött George kábán.

    – A társadalom – válaszolta bizonytalanul Hazel. – Nem épp most mondtad?

    – Honnét tudjam ?

    Egy közlemény miatt hirtelen félbeszakították a tévéműsort. Eleinte nem volt egészen világos, miről is szól a bejelentés, mert a bemondó, mint az összes bemondó, súlyos beszédhibában szenvedett. Vagy fél percen keresztül rendkívül izgatottan próbálta kimondani azt, hogy: “Hölgyeim és uraim!” Végül is feladta, és egy táncosnőnek nyújtotta át.

    – Ez az – bólintott Hazel elismerően a bemondóra. – Megpróbálta. Nagyszerű dolog! Megpróbált minden tőle telhetőt annyi képességgel, amennyit istentől kapott. Fizetésemelést érdemelne azért, hogy ennyire igyekezett.

    – Hölgyeim és uraim! – kezdte a táncosnő felolvasni a közleményt. Rendkívüli szépség lehetett, mert ocsmány álarcot viselt. És szemmel láthatólag ő volt a legerősebb és a legkecsesebb az összes táncosnő között, mert akkora esélykiegyenlítő zacskókat cipelt, mint a kétszáz font súlyú férfiak.

    Mindjárt elnézést is kellett kérnie a hangja miatt. A legtisztességtelenebb hang volt, amit nő csak használhat: meleg, fénylő, kortalan dallam.

    – Elnézést kérek – mondta, és újra nekikezdett, már teljesen versenyképtelenné torzított hangon. – A tizennégy éves Harrison Bergeron – károgta, mint a varjú – megszökött a börtönből, ahol a kormány megdöntésére irányuló összeesküvés tervezésének alapos gyanúja miatt volt letartóztatásban. Egy személyben zseni és atléta, esélykiegyenlítője nem éri el a szükséges mértéket, ezért rendkívül veszélyesnek tekintendő.

    Egy Harrison Bergeronról készült rendőrségi fénykép jelent meg a képernyőn fejjel lefelé, azután oldalt, megint fejjel lefelé, azután végül jól. A képen Harrison teljes magasságában állt a láb- és hüvelykbeosztású háttér előtt. Pontosan hét láb magas volt.

    Egyébként olyan volt, mint egy farsangi maszka meg egy vaskereskedés. Soha senki nem hordott még ilyen nehéz esélykiegyenlítőket. Az esélyügyi emberek nem győzték olyan gyorsan kitalálni számára az újabb és újabb béklyókat, mint amilyen gyorsan kinőtte őket. Szellemi esélykiegyenlítőként fülhallgató helyett egy óriási fajhallgatót viselt, szemüvegében pedig vastag, hullámos lencsét. A szemüveg nemcsak arra szolgált, hogy félig megvakuljon, hanem arra is, hogy bénító fejfájást kapjon tőle.

    Teli volt aggatva fémhulladékkal. Az erős embereknek kiutalt esélykiegyenlítőket rendszerint bizonyos szimmetria, katonás rend jellemezte, Harrison viszont olyan volt, mint egy két lábon járó ócskavastelep. Az élet versenyében háromszáz fontot cipelt.

    Jó megjelenésének ellensúlyozására az esélyügyiek megkövetelték, hogy állandóan hordjon egy piros gumilabdát az orrán, borotváltassa le a szemöldökét, és egyenletes, fehér fogai közül néhányra tegyen csorba fogként ható fekete koronát.

    – Ha találkoznak ezzel az ifjúval – olvasta a táncosnő -, nehogy megpróbáljanak, ismétlem, meg se próbáljanak vitatkozni vele!

    Csikorgó hang hallatszott, egy ajtót szakítottak ki a sarkaiból.

    Szörnyülködő sikolyok és ugató kiáltások áradtak a tévékészülékből. Harrison Bergeron fényképe ugrálni kezdett a képernyőn, mintha egy földrengés robajára táncolna. George Bergeron helyesen ismerte föl a földrengést, ami nem csoda, hiszen a saját otthona is sokszor táncolt ugyanerre a robajló hangra.

    – Atyaisten – mondta -, ez csak Harrison lehet!

    Egy karambol zaja a fülhallgatóból azonnal elsöpörte a felismerést.

    Mire újból ki tudta nyitni a szemét, már eltűnt Harrison fényképe. A képernyőt a hús-vér Harrison töltötte be.

    A csörömpölő, bohóckülsejű, hatalmas fiatalember a stúdió közepén állt. Még mindig kezében szorongatta a kiszakított stúdióajtó kilincsét. Táncosnők, technikusok, zenészek és bemondók térdeltek előtte rémülten, halálukat várva.

    – Én vagyok a Császár! – kiáltotta Harrison. – Halljátok? A Császár vagyok! Mindenkinek azt kell tennie, amit mondok, de tüstént! – Dobbantott, mire megremegett a stúdió. – Még ahogy előttetek állok – bömbölte -, megnyomorítva, megbéklyózva, beteggé téve, még így is én vagyok a legnagyobb uralkodó, aki valaha élt. Most nézzétek, hogy válok azzá, akivé lehetek!

    Harrison elázott selyempapírként szaggatta el esélykiegyenlítő hámjának szíjait, azokat a szíjakat, amelyek garantáltan ötezer font súlyt bírnak el.

    Az ócskavas esélykiegyenlítők csörömpölve hullottak a padlóra.

    Harrison a fejhámját záró lakat füle alá dugta a hüvelykujját. A fül elpattant, mint egy zellerszár. Harrison falhoz csapta a fejhallgatóját és a szemüvegét.

    Elhajította gumilabda-orrát, mire előtűnt egy férfi, akit még Thor, a mennydörgés istene is tisztelt volna.

    – Most Császárnét választok magamnak! – mondta, és lenézett a kushadó emberekre. Az első asszony, aki föl mer állni, követelheti társát és a trónt!

    Eltelt egy pillanat, azután az egyik táncosnő emelkedett föl fűzként hajladozva.

    Harrison kirántotta a lány füléből a szellemi esélykiegyenlítőt, majd csodálatos gyöngédséggel megszabadította súlyos terheitől. Végül levette róla az álarcot.

    Vakító szépség állt előtte.

    – No – mondta Harrison, kézen fogva a lányt -, megmutassuk az embereknek, mit is jelent az, hogy “tánc”? Zenét! – parancsolta.

    A zenészek visszakászálódtak a székükre, és Harrison róluk is leszaggatta az esélykiegyenlítőket.

    – Úgy játsszatok, mint még soha – mondta nekik -, és bárót, herceget, grófot csinálok belőletek.

    Megszólalt a zene. Eleinte olyan volt, mint máskor: normális – olcsó, banális, hamis. Erre Harrison fölrántott két zenészt a székről, vezényelt velük, mint két karmesteri pálcával, és elénekelte, hogyan játsszák a zenét. Azután visszavágta őket a székre.

    Újra felhangzott a zene, most már sokkal jobban.

    Harrison és Császárnéja egy darabig csak hallgatták a zenét, olyan elmélyülten hallgatták, mintha a szívdobogásukat igazítanák hozzá.

    Lábujjhegyre álltak.

    Harrison a lány karcsú derekára tette hatalmas tenyerét, hogy megéreztesse vele a hamarosan bekövetkező súlytalanságot.

    És azután örömüktől és szépségüktől hajtva a levegőbe szökkentek.

    Nemcsak az ország, hanem a gravitáció és a mozgás törvényeit is semmibe vették. Forogtak, keringtek, pörögtek, ugráltak, szökelltek, kergetőztek és libegtek. Szökelltek, mint szarvasok a holdon.

    A stúdió mennyezete harminc lábnyira magasodott fölöttük, de a táncosok minden ugrással közelebb kerültek hozzá. Nyilván meg akarták csókolni a mennyezetet.

    Meg is csókolták.

    Azután szerelmükkel és puszta akaratukkal hatástalanítva a gravitációt, ott maradtak néhány hüvelykkel a mennyezet alatt a levegőben, és hosszú-hosszú ideig csókolták egymást,

    Ekkor lépett be a stúdióba Diana Moon Glampers, az esélykiegyenlítés-ügyi miniszter egy kétcsövű, tízes kaliberű vadászpuskával. Kétszer tüzelt, és a Császár és Császárné halott volt, még mielőtt földet ért.

    Diana Moon Glampers újratöltötte a fegyvert. Megcélozta vele a zenészeket, és közölte velük, tíz másodpercük van arra, hogy újra fölvegyék esélykiegyenlítőiket.

    Ekkor égett ki Bergeronék tévéképcsöve.

    Hazel megfordult, mondani akart valamit George-nak az elsötétült képernyőről, de George kiment a konyhába egy doboz sörért.

    Amikor visszajött a sörrel, egy darabig csak álldogált, míg az esélykiegyenlítő jel föl nem rázta. Akkor újra leült.

    – Sírtál? – kérdezte Hazeltől.

    – Ühüm.

    – Miért?

    Elfelejtettem. Valami szörnyen szomorú ment a tévében.

    – Micsoda ?

    – Valahogy egészen összezavarodott a fejemben.

    – Felejtsd el, ami szomorú – kérte George.

    – Mindig elfelejtem – nyugtatta meg Hazel.

    – Jó kislány vagy. – George összerezzent. Légkalapács dübörgött a fejében.

    – Tyűha, mondhatom, ez igen ! – nyugtázta Hazel.

    – Mondd csak még egyszer — kérte George.

    – Tyűha – mondta Hazel – mondhatom, ez igen !

    LORSCHY KATALIN FORDÍTÁSA

    Reply
  5. walsz

    June 22nd, 2015

    Jó írás. Tökéletes a megállapitása Bartus Lászlónak.

    Reply
  6. andras nagy

    June 22nd, 2015

    Hogy a sztori kerekebb legyen: Vanczák a minap bevallotta, hogy ráadásul direkt állíttatta ki Messit, aki hozzá sem ért.
    Szóval egyszerre sikerült a játékot, a fair playt, egy zseniális játékost és a közönséget is (moderálva), jó magyarfodballista módon.

    Reply
  7. Csulok

    June 23rd, 2015

    Neymar statisztikái riasztóak

    Nem ez volt az első eset, hogy a brazil támadó nem tudta türtőztetni magát, pályafutása tulajdonképpen fegyelmezetlenségek sorozata. Képességeit senki sem vitatja, ugyanakkor mentálisan még fejlődnie kell a csúcsfocihoz.

    2009 óta Neymar nem kevesebb, mint 101 sárga-, és 6 piros lapot szedett össze – hogy ez milyen sok, azt jól érzékelteti, hogy a nemzetközi klubfutball vaddisznójának tartott portugál Pepe ugyanezen időszak alatt 78 sárgáig és 5 pirosig jutott.

    Reply
  8. bunkocska te draga

    June 24th, 2015

    Szerezzetek barátokat a hamis Mammonból! – ezt mondja Jézus a világ és a világosság fiait összehasonlítva.

    Reply

Szóljon hozzá

  • (nyilvánosan ez nem jelenik meg)