Augusztus 20 hazugságai: a "keresztény-nemzeti" magyar identitás

Szerző 1 August 20, 2015

Augusztus 20-án tetten érhetők leginkább a magyarság tragédiáit okozó hamis nemzeti identitás hazugságai. Magyarország ugyanis soha nem volt keresztény ország, nem a kereszténységhez csatlakozott, a “Szent Koronát” nem a római pápa adta, a “Szent Korona” sokkal később keletkezett, soha nem volt István király koronája. Ezek száraz tények, de a magyarok képtelenek ezektől a hamis mítoszoktól megszabadulni, amelyek jelenleg az Orbán-rendszer illegitim alaptörvényének és az Orbán-rendszernek is alapjai. Ezeket a hazugságokat vesszük sorba augusztus 20-a alkalmából. Szeretnénk, ha a magyarok megértenék, hogy ezek a hazugságok a történelmi tragédiáik okai, és ha egészséges nemzeti identitásuk lenne e hazugságok nélkül, szabad és boldog nép is lehetne a magyar. Magyarország 2012. január 1-én életbe lépett Alaptörvénye összekapcsolja a nemzet és a kereszténység fogalmát. Az Alaptörvény preambulumának nevezett Nemzeti Hitvallás kijelenti: „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.” A szöveg ezután úgy fogalmaz: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.” Más hitbeli meggyőződésekről csupán annyit mond: „Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.” A Nemzeti Hitvallás célja a „történelmi folytonosság helyreállítása”. Ez azt jelenti, Magyarország identitása századokon át ezzel az önképpel volt azonos. Még konkrétabban fogalmazza meg vallás és nemzet azonosságát, valamint a kereszténység mibenlétét az a bekezdés, amely Magyarország alkotmányos legitimitását a római katolikus egyházhoz köti: „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.” A Szent Koronára való utalás a „kereszténység” fogalmát a katolikus egyházzal azonosítja. Az állam folytonosságát megtestesítő korona katolikus jelkép. A koronát a katolikus egyház nyilvánította szentté. A legenda szerint a katolikus egyház adományozta I. István királynak. Az Alaptörvény szerint a nemzet léte az államisághoz kapcsolódik, a magyar államiság pedig a preambulum szerint a katolikus egyháztól ered. A Nemzeti Hitvallás üzenete szerint a mindenkori magyar állam legitimitását a római katolikus egyház adja. Az Alaptörvény a magyar nemzet „keresztény” identitását nem a tértől és időtől független zsidó Bibliára, hanem az István király korabeli katolikus Európa hatalmi-politikai viszonyaira vezeti vissza. Az Alaptörvény a középkori katolicizmust nevezi „keresztény Európának”, amelynek a felvilágosodás vetett véget. Magyarország 2012. évi Alaptörvénye a magyar nemzet identitását ezzel a történelmi hagyománnyal azonosítja, és századokkal viszi vissza a történelemben. A Nemzeti Hitvallás szerint a középkori feudális királyság a „szilárd alap”, amelyre István a magyar államot építette: az orbáni alaptörvény állam és nemzet, nemzet és vallás egységét vallja, a nemzet és a vallás azonossága pedig a katolicizmusban ölt testet. A nemzet megtartó ereje a katolicizmusban van. A kereszténységnek a katolicizmussal való azonosítását több tény is bizonyítja. A hagyomány szerint I. István király felajánlotta Magyarországot Szűz Máriának. Szűz Mária katolikus szent. A legenda szerint István 1038. augusztus 15-én (Nagyboldogasszony napján) a Szent Korona nevében ajánlotta fel Magyarországot Szűz Máriának. Ez a felajánlás alapozta meg a „Regnum Marianum” eszméjét, amely szerint Magyarország „Mária országa”. A Mária-kultusz katolikus dogma. A hagyomány szerint István ezt a felajánlást élete végén tette meg, és még azon a napon meg is halt. Ez úgy értelmezhető, hogy az első magyar király végrendelete, nemzetre hagyott akarata az volt, hogy Magyarország katolikus ország legyen. Az István királynak tulajdonított koronát Hartvik püspök legendája alapján nevezték „szent” koronának. A katolikus Hartvik püspök legendájában olvasható először az, hogy István király koronája a katolikus egyház fejétől, II. Szilveszter pápától származik. A római pápától kapott korona azt a jelentést hordozta, hogy az államiság és a nemzeti lét forrása a katolikus egyház. A korona adományozása az alapja a magyar nemzet „kereszténységgel” való azonosításának. Ez a legenda az alapja annak a tévhitnek is, hogy Magyarország „keresztény ország”. Ettől a legendától számítjuk a történelemhamisítás kezdetét, amely – az Alaptörvényben is rögzített módon – soha nem ért véget, és hamis nemzeti önismerethez vezetett. István koronáját ugyanis nem a pápa adományozta. A nemzeti eredetet jelképező hagyomány hamis. A nemzeti és az állami lét forrása nem a katolikus egyház, s a „magyar” jelentése nem az, hogy „keresztény”. De ezt ennek a népnek még senki nem mondta meg. A Szűz Máriának történő felajánlás is Hartvik püspök legendájából származik. Történelmi alapja ennek sincs. Hartvik legendája szerint István állítólag ezt mondta: „Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó Istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.” A Biblia Jézus anyjának nem tulajdonít a katolikus teológiában betöltött szerepet. Nem ismeri „ég királynőjeként”, és nem helyezi a Messiással azonos szintre. A „Regnum Marianum” Magyarország és a katolikus egyház egységének kifejezésére szolgált. „Mária országa” a katolikus egyház országa. A nemzetnek a katolicizmussal való azonosítását bizonyítja az is, hogy Kölcsey Himnusza előtt a magyarság nemzeti éneke a „Boldogasszony Anyánk” című katolikus egyházi ének volt. Mária mennybemenetelének dogmáját 1950-ben hirdette ki XII. Pius pápa, de bibliai alapja nincs. Ez a katolikus egyház legnagyobb Mária-ünnepe. A katolikus egyház által „szentté” avatott István király, a római pápától kapott „Szent Korona”, és a katolikus dogmák szerint mennybement Szűz Mária „országa” dogmatikailag egységes egészet alkot, amely kizárólag a katolikus egyházhoz kapcsolódik. A későbbi reformáció és a protestáns egyházak, valamint a katolikus egyház által üldözött keresztény irányzatok ezeket a tanokat soha nem vallották. Az Alaptörvény azonban a katolicizmussal azonosítja a kereszténység tartalmát, annak ellenére, hogy a kereszténység a kezdetektől fogva nem(csak) a katolicizmust jelentette. A reformációnak történelemformáló szerepe volt Magyarországon, egyes irányzatok pedig a kereszténységet a katolicizmus ellentéteként határozzák meg. A névleges kereszténység és a személyes hit mindig ellentétben állt egymással. Állami kereszténység nem tesz kereszténnyé senkit. Az uralkodó hite vagy vallása nem teszi kereszténnyé az ország polgárait, ahogyan a külső kényszer hatására, vagy öntudatlan csecsemőkorban történő „bekeresztelés” sem. A nemzeti identitás „keresztény” tartalma mégis a katolikus egyházzal maradt azonos, ennek minden következményével együtt. Ennek oka a nemzet István királytól való származtatása, és a „Szent Korona” katolikus egyházhoz kötött eredete, mintha a magyar nemzet a feudális katolikus királyság létrejötte előtt nem is létezett volna. A legenda az állam létrejöttét utólag olyan spirituális tartalommal ruházta fel, mintha a geopolitikai döntés a velejáró államvallás felvételével a „magyar” szó jelentését, a magyar lélek belső tartalmát is megváltoztatta volna. E jelentés azt a látszatot kelti, mintha a katolikus államvallás felvétele tette volna magyarrá a magyart. Magyarnak lenni katolikust jelent. A magyarság eredetét szinte egyedülálló módon nem a nép származásához, hanem egy államvallás felvételéhez köti. Aki nem azonosul ezzel a vallással, annak a magyarsága megkérdőjeleződik. Ez az oka, hogy a nemzeti kirekesztés és a kultúrharc alapja a vallás lett. A nemzetnek nem egyetlen ősatyja és patriarchái vannak, hanem első katolikus királya. Nem nyelvében, nem származásában, földrajzi és politikai egységében, hanem államvallásában él a nemzet. István királyt a „keresztény magyar állam” alapítójaként tartja számon a hagyomány. István az első magyar katolikus szent. István az államot a katolikus egyház megszervezésével együtt építette ki. Állam és egyház, nemzet és vallás egységének kifejezője, hogy István és utódai az „apostoli király” címet is viselhették, amely azt jelentette, hogy személyükben összeforrt az állami és az egyházi méltóság. A király nem csupán állami vezető, hanem katolikus apostol is egy személyben. A király a földi, az apostol a természetfölötti megbízatását jelenti. Az „apostoli királynak” a katolicizmust kell képviselnie, mert az apostol a király felett áll az uralkodó személyén belül. A kereszténység alapjául szolgáló Bibliával és Jézus tanításaival ez összeegyeztethetetlen, de ennek révén nyeri a magyar azt a jelentést, hogy “keresztény”. A nemzetet megtestesítő király apostol. Az apostol gyülekezetek alapítója, az apostoli király a nemzet alapítója. Tőle ered a nemzet. Ezért nem lehet szekularizálni a nemzet államát, mert azzal a nemzet egyetlen létező önazonosságát veszítené el. Augusztus 20-a, a legnagyobb állami ünnep, István katolikus szentté avatásának napja. Ebben az aktusban is kifejeződik az állam és az egyház, a nemzet és a katolikus vallás azonosítása. Ennek a későbbiek során meghatározó jelentősége lett. A Nemzeti Hitvallásban szereplő keresztény kifejezés a katolikus államelméletet is magában foglalja. Ennek lényege, hogy az állam és az egyház, a nemzet és a vallás elválaszthatatlanok egymástól. Az állam feladata, hogy a katolikus egyház erkölcsi tanításait érvényre juttassa. A katolicizmus szerint „erkölcs nélkül nincs állam”, az erkölcsöt pedig az egyház adja. Ez abból a tévedésből indul ki, amely a kereszténységet erkölccsel azonosítja. Szent Ágoston hasonlata szerint a test az állam, a lélek az egyház. Amiképpen a testnek a lélek, úgy az államnak az egyház ad életet és belső tartalmat. Ahogy a test nem választható el a lélektől, úgy az egyház sem választható el az államtól. Ennek az állításnak minden szava hazugság, mégis ezer éven át határozta meg az ország és Európa életét. A 2012. évi Alaptörvény a jogrendet is a Szent Koronára épülő katolikus hagyományból eredezteti, azzal való jogfolytonosságát nyilvánítja ki. A Szent Korona az államiság jelképe, a történeti alkotmány szerint jogi személy, a magyar állammal azonos: a Szent Korona-tan szerint ez az alkotmányosság alapja az Anjou-kor végétől a II. világháború végéig. Ez arra utal, hogy ekkorra szilárdult meg a Szent Korona adományozására épült magyar identitás. A magyar állam tettei elválaszthatatlanok ettől az alkotmányos meghatározottságtól. Ahogy a magyar nép világképe, gondolkodása is elválaszthatatlan ettől a hamis nemzeti identitástól. A jogrendbe épülő feudális egyenlőtlenségek, jogfosztások alapja a katolicizmus, amely azért lehet legitim, mert a nemzet identitása a „Szent Koronával”, „Mária Országával” és a katolicizmussal azonos. Ebből következik, hogy a magyarság zsidósághoz való viszonya is a katolikus egyház zsidókhoz való viszonyát tükrözi: attól függően, hogy a magyar államiság korszakonként milyen mértékben rendelődött alá a katolikus egyház tanításainak, erősödött vagy enyhült a magyarság zsidóellenessége. A katolicizmus és a zsidóság ellentéte is arra a középkori hamis vádra épül, hogy a zsidók ölték meg az Isten fiát, ezért Isten a zsidókat elvetette, helyükbe a katolikus egyház lépett. Ez a katolicizmus zsidóellenes identitásának alapja. Ez az oka annak, hogy a katolicizmus – szemben a kereszténységgel – antiszemita vallás. Szent Ágoston szerint a katolikus egyház az üdvtörténetben helyet cserélt a zsidósággal, ezért a kettő kizárja egymást. Ez hívta életre a katolicizmussal azonosuló „keresztény” Magyarország zsidóellenes intézkedéseit is, miután a római pápa megkövetelte, hogy a katolikus egyház zsidókkal szembeni zsinati határozatait a magyar állam hajtsa végre. S mivel a katolikus egyház a liberalizmust, a demokráciát, a parlamentarizmust, a kapitalizmust a zsidóknak tulajdonítja, a liberalizmusellenessége összefonódik az antiszemitizmusával. Mivel a magyar nemzeti identitás a katolicizmussal lett azonos, a demokráciaellenes, antiliberális és antiszemita propaganda jó talajba hullik, hiszen a katolicizmus legnagyobb ellensége a demokrácia, a jogállam, a parlamentarizmus, a köztársaság. Ennek következménye lett a náci Németországgal való szövetség és csaknem félmillió magyar zsidó haláltáborokba való küldése. Ez a keresztény-nemzeti identitás igazi arca és végállomása.   Felfogásunk szerint a „kereszténység” zsidósággal kapcsolatos teológiai nézetei, e kapcsolat történelmi előzményei nagyobb hatással voltak a „keresztény-nemzeti” Magyarország holokausztban játszott szerepére, mint ahogy a témával foglalkozó irodalom egy részében megjelenik. Ezért a korszak vizsgálata szükségessé teszi a „kereszténység” mibenlétének és a zsidósággal kapcsolatos álláspontjának feltárását. E „kereszténység” tartalma, és a magyar nemzeti identitásban játszott szerepe, döntő befolyással bírt a numerus clausus és a zsidótörvények elfogadására, a deportálásokat megelőző és körülvevő közhangulatra. E hamis identitás jelenleg is tabu Magyarországon. Magyarország a mai napig nem szembesült e téves önazonossággal, és nem számolt le az ebből fakadó történelmi tévedéseivel. Ez a „keresztény” identitás volt az antiszemitizmus rendszerváltás utáni feltámadásának oka is. A két világháború közötti antiszemitizmus reinkarnációja megelőzte a rendszerváltás utáni szociális problémákat. Az 1989 utáni antiszemitizmus nem a gazdasági nehézségekkel párhuzamosan növekedett, hanem a „keresztény-nemzeti” identitás politikai képviseletének erősödésével elevenedett meg. A szociális nehézségek csupán hozzájárultak a szokásos bűnbakképzéshez. Az antiszemitizmus az egyházi műsorok vitájával indult médiaháborúval vette kezdetét, és jutott el hamar Horthy Miklós újratemetéséig. Ezért elengedhetetlen a „keresztény-nemzeti” identitás vizsgálata és gyökereinek feltárása. Meggyőződésünk szerint ez az identitás váltotta ki az egyházi vezetők passzív magatartását a holokauszt idején, és ez az identitás volt az alapja a „keresztény” egyházi vezetők antiszemita uszításban játszott szerepének a holokausztot megelőzően. A magyar társadalom ennek a hamis identitásnak köszönhetően lett nyitott a zsidókkal szembeni intézkedések elfogadására. A rendszerváltás után ez a hamis magyar identitás támadt fel, ezzel azonosult a politikai jobboldal, és emiatt került kezdettől fogva támadás alá a demokrácia és a szabadság. Az Orbán-rendszer ezt a hamis nemzeti identitást foglalta alaptörvénybe, és ez a hazug "keresztény-nemzeti" identitás az Orbán-rendszer alapja, a szabadság elvesztésének oka. A szentté avatott István királyra való hivatkozás is a „keresztény” identitás gyökereire való utalás, a nemzet első „szent” királya tette „kereszténnyé” a nemzetet és az államot. Ennek pedig nem részei a zsidók. Ez a hivatkozás evidenciaként hangzott el és játszott szerepet a numerus clausus és a zsidótörvények vitájában, amelyek már nemcsak az ország vezetéséből, hanem a gazdasági és kulturális életből is igyekeztek kitiltani a zsidókat, akik a nemzeti érzést „nem lényük egészével képviselik”. Mindez arra utal, hogy a zsidónak nem csupán a gazdasági szerepével volt probléma, hanem a „keresztény” magyaroktól idegen belső lényegével. A kulturális életben, a sajtóban, a „keresztény” magyar életben gyakorolt befolyásukkal gyengítették a „keresztény nemzeti karaktert”. A „keresztény” identitásban feltételezett minőség pusztulását látták benne. A „keresztény” ezért nemcsak vallást jelentett, hanem a magyar identitást, a nemzet benső lényegét, a „magyar” kifejezés tartalmát. A választ arra a kérdésre, „hogy ki a magyar”, „mi a magyar”. A válasz az, hogy a magyar „keresztény”, vagyis: nem zsidó. Mivel ezen kívül más nemzetmegtartó értéket nem tudott ez a magyar identitás felmutatni, ennek védelme élet-halál kérdéssé vált. A nemzeti önbecsülés és önazonosság múlott rajta. Ez azoknak az egyházaknak az érdeke is volt, amelyek erre az identitásra hivatkozva akarták megerősíteni és felbonthatatlanná tenni az állammal való összefonódásukat. Ők kölcsönözték az állam uralmához szükséges ideológiát. Ennek útjában állt a zsidóság által képviselt másik identitás, amely az embert nem a vallással való azonosulásában tekinti csupán értéknek. Az ebből fakadó liberalizmus eszméje a „keresztény” egyházak érdekeit sértette. Hasonlóan sértette azoknak a politikai köröknek az érdekeit, akik erre a „keresztény” nemzeti identitásra hivatkozva akarták a politikai hatalmukat biztosítani, az „istentől” eredő privilégiumaikat a szabad versenytől megvédeni. E két érdek találkozása az antiszemita tartalmú „keresztény-magyar” identitás, amelynek a jelentése mindössze annyi, hogy nem zsidó. Ez az oka, hogy a magyar akkor is „keresztény”, ha nem hisz és a vallását nem gyakorolja. A „keresztény” kifejezés immár fajt, származást is jelent. A magyar „kereszténynek” születik, a zsidó nem. A „zsidókérdés” gyökere tehát nem a zsidóság magatartásában van, hiszen a zsidók gazdasági és kulturális életben való korlátozása után az általuk végzett tevékenységet a „keresztény” magyar középosztálynak szánták. A zsidókérdés gyökere az antiszemitizmusban van. Az oka nem a zsidó, hanem az, hogy különbözik a magyartól, aki „keresztény”. Ez a kereszténység a zsidósággal szemben határozza meg magát, mert saját identitása az antiszemitizmusban gyökerezik. Mindez a katolikus egyház felvilágosodásban elszenvedett történelmi vereségéhez nyúlik vissza. Az egyház és az állam szétválasztása, az emberi és a polgári jogok tisztelete, a zsidók egyenjogúsítása a katolikus egyház hatalmának visszaszorítását jelentette. A protestáns egyházak a katolikus egyházzal való harc után azonosulni kezdtek az anyaszentegyházzal, és érdekeik elkezdtek egybeesni a katolikus egyház érdekeivel. A felvilágosodást, a liberalizmust, a baloldali mozgalmakat a zsidóknak tulajdonították, legfőbb ellenséggé a zsidóság vált, és soha nem mondtak le a felvilágosodás előtti helyzet restaurációjáról. A liberalizmus kiegyezés utáni virágkora további súlyos vereséget jelentett Magyarországon a katolikus egyház által vezetett „keresztény” irányzatnak. Mindent megtettek a zsidók 1867. évi emancipációja és a zsidó vallás 1895. évi egyenjogúsítása ellen. Az 1895-ben elfogadott vallásszabadságról, polgári házasságról és a felekezeti jogegyenlőségről szóló törvény a középkori katolicizmusnak vetett véget, amelyet a törvény liberális szelleme miatt szintén a zsidóknak tulajdonítottak. Ezért a 19. század második felében a magyarországi antiszemita politikai mozgalmak és szerveződések mögött a katolikus egyház állt. Szerepet vállaltak az 1875-ben megalakított Antiszemita Pártban, irányították a tiszaeszlári vérvád miatt támadt antiszemita kampányt. A politikai katolicizmus a korábbi egyházi antiszemitizmust a Katolikus Néppárt révén bevezette a szekularizált magyar politikai életbe. Ez a klerikális-konzervatív párt, amely a konzervativizmust szembeállította a liberalizmussal, a római katolikus egyház és a Habsburg-párti arisztokrácia, valamint a nagybirtokosok támogatását élvezte, és a “zsidónak” mondott liberalizmus és szocializmus ellen – mint zsidó megnyilvánulások ellen – harcolt. Ezeket “keresztényellenesnek”, a „keresztény” nemzeti identitás révén „nemzetellenesnek” nevezte. Az antiszemitizmus már az 1880-as években kilépett a vallási keretek közül. Nemzeti jelleget öltött miután a nemzetet egyre inkább a „keresztény” identitással azonosították. A politikai antiszemitizmus a gazdasági-társadalmi szempontokra helyezte a hangsúlyt, de a katolikus egyház által megfogalmazott antiszemita érvek is hangsúlyozták a zsidóság gazdaságban, kultúrában és a sajtóban játszott romboló szerepét, amelyet a zsidók nem keresztény voltából vezettek le. A zsidókat kriminalizálták, negatív karakterjegyekkel látták el, amelynek gyökerét abban találták meg, hogy nem keresztények. Nem rendelkeznek a pozitív keresztény lelki tulajdonságokkal és erkölcsi értékekkel. A Monarchia összeomlása előtt az állam nem támogatta a politikai antiszemitizmust, mert a soknemzetiségű birodalomban a zsidóságot az egyik nemzetiségnek tartotta. Miután a nemzet került előtérbe és a nacionalizmus megkövetelte, hogy a magyarság valamilyen saját pozitív identitással különböztesse meg magát, s ezekkel támassza alá a területén élő kisebbségekkel szembeni fölényét, az ezeréves Szent István-i Magyarország a „keresztény” identitást állította középpontba. Ez a katolikus ideológia térnyerésének kedvezett, amely szükségszerűen hozta magával az antiszemitizmust. Teleki Pál 1928-ban már azt állította, hogy a keresztények és a zsidók között „faji harcról van szó”. Teleki a náci fajelmélettel szemben elutasította a vérben levő biológiai faj fogalmát, s helyébe a történelmi faj fogalmát állította. A történelmi fajhoz tartoznak a Szent Koronához tartozó kisebbségek, kivéve az „asszimilálhatatlan” zsidóságot. A különbség oka, hogy „ezek a nemzetiségek (ti. a német, a szlovák, a román) az európai keresztény életközösség népeiből valók és évszázados, sok tekintetben azonos fejlődés részesei”. Ebből az látszik, hogy a történelmi faj specifikuma a „keresztény” jelleg. Zsidó és nem zsidó között vallási identitás alapján tett különbséget a politikai vezetés is. A „keresztény” faj lett, így a zsidó is fajjá vált. A zsidóellenesség pedig fajgyűlöletté. A zsidó azért asszimilálhatatlan, mert nem „keresztény”.     A „keresztény” egyházak támogattak minden liberálisellenes és bolsevizmus elleni harcot, amely burkoltan a zsidóság ellen irányult. Ez a légkör vezetett el a zsidótörvényekhez. A 19. század végén létrejött politikai katolicizmus és a „keresztény-nemzeti” állam politikai antiszemitizmusa találkozott egymással. Az állami vezetők zsidóellenes megnyilatkozásai szinte teljes mértékben megegyeztek az egyházi vezetők és ideológusok állításaival és viszont. Az állami érvekben visszaköszöntek az egyházi szempontú hivatkozások, míg az egyházi vezetők a saját valláserkölcsi szempontjaikat a zsidóknak a társadalmi életben játszott szerepével támasztották alá. Ez tükröződött a numerus clausus parlamenti vitájában és a zsidótörvények egyházi elfogadásában. Tartalmilag ez azt jelentette, hogy a történelmi katolikus-zsidó ellentét a felvilágosodás után újra politikai szintre emelkedett. A hangsúlyok a vallási ellentétről a társadalmi szerepvállalás elutasítására helyeződtek át, de célja továbbra is a „kereszténység” védelme, a katolicizmus politikai-ideológiai hegemóniájának biztosítása volt. A politikai katolicizmus, mint uralkodó nemzeti irányzat, a jobboldal ideológiája lett. Kisajátította a nemzeti érzést és a keresztény identitással azonosította. Ez vezetett a zsidótörvényekhez, a náci Németországgal, valamint a fasiszta Olaszországgal való szövetséghez és a holokauszthoz. Magyarország rákfenéje a hazug "keresztény-nemzeti" identitás, amely ezer éve a magyarság tragédiáinak és pusztulásának legfőbb oka.


1
1

Szerző