Bárdosi Attila: Dicsőség lenni magyarnak!

Szerző 1 August 02, 2015

Hősök voltunk mostanáig, Most szűkölünk a sarokban; Agyunkban pánik tanyázik, Keveseljük, ami sok van;   Nem elég a pénz, az arany, A csillogás és kényelem, Jobban tetszik, ha arctalan szemeinkben az értelem.   Ha ránk mordul a hatalom, Szájunk néma, gyáván kussol, Inkább nyelvem leharapom, Ha gáz szivárog a tusból.   Szervünk lett a konformitás - “Az én házam, az én váram!” Ásónk árkot újra ki ás, Kerítésben kósza áram,   Rajta görcsbe rándult kezek, Lyukból kifordult szemgolyók, Bennük a halál ránk nevet, Szájból csurog a nekrológ.   “Jaj, csak meg ne fertőzzenek” A csonton rothadó izmok, Arra, hogy én megöljelek, Mindig volt és lesz egy indok.   Körbezártam életemet, A kerítésem égig ér, Nincs esélye véletlennek, Az Isten megváltást ígér.   Birodalmam tükörképe a mennybéli örök rendnek; Hogy írta Mózes könyvébe? "Csak erőszak tarthat rendet!"   Benne neked nincsen helyed, Mert kérdezed: Milyen jogon? Azt nem szabad elfeledned, Te nem vagy barát sem rokon!   Csak kéz, mely tükröt tart elém, Benne csontra száradt arcom, Kit látok, szólítnám nevén, De már nem ismerem; pardon!   Idegen szem foncsorba vész, Bőrnek színe, mint pergament, Homlok mögött sorvadt az ész, Részvét belőle hovament?   Kerítésnek túloldalán A hullák hegye egyre nő, Köztük fekszik apám, anyám És legalul a teremtő.   Magassága eget súrol, Míg eléri a tetejét, Hogy átléphessen a túlról, S kezét kinyújtsa tefeléd.   De jobbja jobbra nem talál, Ujja levegőbe markol, Ki ott vár rá, az a halál, És ki szélmalommal harcol.   Az mind, mi itt van, az enyém, Rá ne fájjon senki foga, Hős vagyok hullák tetején, Ez hatalmam felső foka.   Jólétem, az én érdemem - Magyarázom be magamnak -, Amim van, joggal élvezem - Dicsőség lenni magyarnak!   Lingental, 2015. augusztus 1.  


1
1

Szerző