Bartus László: Szomorújáték a koporsó körül

Szerző 1 November 05, 2015

Nincs tragikusabb, amikor valakit el sem temetnek, de már vitatkoznak a koporsója fölött. A vita arról szól, kié a halott: a családé vagy közé, amelyet szolgált. A józan ész azt mondja, mindkettőé. Az elhunyt nem csupán a harmadik Magyar Köztársaság elnöke volt, hanem férj, apa és nagyapa is. De nem csupán férj, apa, és nagyapa, hanem ennek a népnek az egyetlen hiteles politikusa, akinek személye jelképpé vált. Államférfi, aki soha nem kötött elvtelen kompromisszumot azokkal szemben, akik végül felszámolták azt, amihez ő mindvégig hűséges maradt. Kerülhet-e a kettő ellentétbe egymással? Normális esetben nem. Egy temetésnek lehetnek részei, amelyek a férjet, apát és nagyapát, s lehetnek részei, melyek az államférfit búcsúztatják. Méltatva a szellemi örökséget, amit maga után hagyott. Ez a szellemi örökség nem választható el attól, mi van ma Magyarországon. Hibát követ el, aki meg akarja fosztani az elhunytat egyik vagy másik énjétől. A döntés a családé (amely vagy figyelembe veszi az elhunyt végakaratát, vagy nem, vagy így értelmezi, vagy úgy). De ha a család csupán a magánembertől, a nagyszerű férjtől, apától és nagyapától akar búcsúzni, akkor rendezzen zártkörű temetést. Ne hívja meg rá az országot, amelynek Göncz Árpád nem a férje, apja és nagyapja, hanem az elnöke volt. Ebben az esetben a publikumnak semmi keresni valója a koporsó körül a szűkebb vagy tágabb család tagjain kívül. Olyanok, mint akik kukukcskálnak, de nem búcsúztatnak. A családnak joga lett volna így dönteni, s ezt a döntést mindenki tiszteletben tartotta volna. De a legrosszabb döntés, hogy odahívják az ország népét, majd szájkosarat tesznek az elhunyt által kijelölt harcostársra, Mécs Imrére, hogy ne mondhassa el azt, amit akar. Ez a cenzúra az első lépés a család részéről, amellyel szembemegy Göncz Árpád teljes életművével, mindazzal, amit ő szimbolizál. Göncz Árpád 1956-os hős, forradalmár, aki életének jelentős részét börtönben töltötte azért, mert nem úgy cselekedett, ahogyan most a családja. Göncz Árpád megtehette volna, hogy 1956-ban is lapít, sunyít, túlél. De nem ezt választotta. Halála után nyilvánosságra került végakarata is teljes összhangban állt ezzel az életművel és ezzel az éthosszal. Halálában is példát mutatott, hitet adott, ezzel a végakarattal többet tett a magyar szabadságért, mint az összes magyar ellenzékinek nevezett bohóc, akik valójában elárulták azt, amit ő elnökként és magánemberként is képviselt. Most elárulta a családja is. Nem egyedülálló eset, hogy egy erkölcsi és szellemi nagysághoz nem lesz méltó a mégoly szerető családja. A közelmúlt tragikus példája Tom Lantos esete, akit halála után senki nem árult el úgy, mint a családja. Két nap alatt rombolták le Tom Lantos egész életművét, halálában is megalázva őt. Elfogadták Orbán közpénzből adott állami milliárdjait, Tom Lantos nevét adták ahhoz, ami ellen ő egész életében harcolt. Ha Tom Lantos visszajöhetne, jelképesen egyenként kaparná ki a szemét a családja tagjainak azért, amit tettek. Göncz Árpád kevésbé volt vehemens ember, de könnyen úgy járhat a családjával, mint Tom Lantos. A temetés körüli huzavona erre utal. Persze, minden azután lesz világos, ha megtudjuk, mit nem mondhatott el Mécs Imre, és miért. Nem lehet megfeledkezni arról, hogy Göncz Árpád akarata ellenére - igaz, "magánemberként", de lehet-e egy miniszterelnök "magánember" - Orbán és bűnszervezetének tagjai ott lesznek a temetésen. A család kerüli a konfliktust, és mondhatja: senkit sem tarthat távol a temetéstől, aki le akarja róni a kegyeletét. Csakhogy a család nem kerülte a konfliktust Mécs Imrével, a harcostárssal, a baráttal, csak a diktátorral. Orbán és csatlósai nem a kegyeletüket leróni mennek a temetésre, hanem megakadályozni azt, hogy a LIBERÁLIS KÖZTÁRSASÁG elnökét a köztársaság és a liberális demokrácia hívei meghitt bensőséges közösségben elbúcsúztathassák. Ne jöjjön létre egy szellemi közösség, Göncz Árpád személye még halálában se tudja egyesíteni szellemileg a diktatúra ellenfeleit. Márpedig Göncz Árpád megismert végakarata ennek az ellenkezőjét sugallta. Magára is talált tőle a demokratikus közösség, hitet és bátorságot merített belőle, amit Göncz Árpád családja azonnal le is rombolt. Befogni egy volt 56-os forradalmár száját? Előzetesen bekérni és cenzúrázni a beszédét? Hogyan egyeztethető ez össze Göncz Árpáddal, aki nyilván tudta, miért Mécs Imrét kéri meg, hogy búcsúztassa. Pontosan tudhatta, mire számíthat. Megkérhette volna valamelyik színtelen, szürke, alkalmazkodó, mismásoló, kollaboráns sobrijoskát is. De ő olyan embert választott, aki idős kora ellenére nem alkudott meg, hanem felvette a harcot a mostani diktatúrával szemben is. Azt hiszem, ennél jobban nem lehet megtaposni Göncz Árpád életművét. Csendesen jegyzem meg, hogy az élet bebizonyíthatja, hogy ez naiv feltételzés volt, mert Göncz Árpád családja hamar utolérheti vagy beelőzheti Tom Lantos áruló családját. Orbán most elmegy a temetésre, és ezzel kiveszi a temetést azok kezéből, akiknek Göncz Árpád valóban a szabadsághős volt köztársasági elnökként is. Majd Göncz Árpádot meghamisítva a zászlójukra tűzik és kisajátítják. Először most bepiszkítják és eltorzítják a jelenlétükkel Göncz Árpád temetését. Nemcsak Mécs Imre, hanem a gyászoló tömeg ajkára fojtják a szót. Megfélemlítik azokat, akik bátorságot és erőt gyűjteni mentek volna erre a temetésre. Mondhat a család akármit, kegyeletsértésnek is nevezheti a kritikusok véleményét, de a kegyeletet nem a kritikusok, hanem ők sértik meg. Ennek az országnak a legfőbb problémája, hogy nincs morális tartása. Göncz Árpád volt az utolsó, akiben volt tartás, jellem, erkölcsi érzék. A család ezt rombolta le a gyávaságával. Elnézést, hogy a magam példáját hozom, de én azért vagyok nyugodt, mert tudom, hogy engem ehhez hasonló merénylet a halálom után nem érhet. Biztos lehetek abban, hogy az én koporsóm körül nem állnak majd olyanok, akik gyűlöltek, harcoltak ellenem, akik az ellenfeleim voltak, akik megkeserítették az életemet, mert a feleségem a fejfámmal veri szét a fejüket, ha nem takarodnak el. Tudom, hogy nyugodtan feküdhetek a koporsóban, és büszke lehetek halálom után is a családomra, mert nem teszik tönkre egy pillanat alatt mindazt, amiért éltem. Szegény Göncz Árpád ezt nem mondhatja el magáról. Végezetül néhány szót Mécs Imréről. Nagyra értékelem a döntését, hogy cenzúrázott szöveget nem akart elmondani barátja és harcostársa temetésén. De nem értek vele egyet abban, hogy végül kompromisszumot kötött, és engedett a családnak. Nem lett volna szabad ezt elfogadnia. Mindazonáltal meg is értem. Neki lehetett a legnehezebb, hiszen ha nem mond beszédet, úgy illik, hogy el sem megy, s akkor a távolmaradásával magát zárta volna ki, hogy elbúcsúzzon attól az embertől, aki egyedül őt nevezte meg, mint akit látni és hallani akar a sírjánál. Görög drámákba illő tragédia. Nem kevésbé tragikus a demokraták helyzete sem, akik el akarnak menni a temetésre, hogy Göncz Ápáddal végső búcsút vegyenek a magyar demokráciától és a köztársaságtól. Mindezt a diktátor fürkésző jelenlétében. Nagy dilemma. Én biztosan nem mennék el, különösen nem Göncz Árpád temetésére, amit a jelenlétével ez a bűnszervezet beszennyez. Én nem tudok egy levegőt szívni ezekkel, különösen azután, hogy az elhunyt is ki akarta zárni ennek a lehetőségét. Egy másik napon sétálnék ki egyedül elbúcsúzni a sírhoz. De nem könnyű döntés ez. Ez a mai magyar valóság dilemmája is: mindenhol ott van ez a mocsok banda a náci vezérével, hogyan viszonyuljak hozzá? Még sincs nehéz helyzetben a publikum, mert még néhány napig szó szerint előttük a példa. Tegyék azt, amit Göncz Árpád tenne. Nácik között nem mondott beszédet a szabadságról 1992. október 23-án. Ha eldönthetné, szerintem nem engedné eltemetni magát ezek jelenlétében. Mi köze Göncz Árpádnak a köztársaságot felszámoló, az 1956-os forradalmat meggyalázó Orbánhoz? Mi köze Krisztusnak Béliálhoz? Világosságnak a sötétséghez? Azt hiszem, ha Göncz Árpád tehetné, akkor a családja nélküle rendezhetné meg ezt a temetést Orbánék jelenlétében. Ő ebben a gyalázatban nem venne részt. De már nem tudja megvédeni magát. Pedig ha tehetné, inkább egyedül vonulna ki. Na, még ott lehetne mellette Mécs Imre, aki minden cenzúra és korlát nélkül elmondhatná a beszédét. Ő pedig elégedetten intene búcsút, magára hajtva a végső nyugalmat és méltóságot nyújtó fedelet.  


1
1

Szerző