Markó Beáta: Képrablás

Szerző 1 June 25, 2015

Napjainkban be kell látnunk, hogy a 13. századi tatárjárás a magyar történelem aranykora volt. Kedves és főleg figyelmes emberek voltak a tatárok, gondoltak a 21. századi követőikre, nem ürítették ki teljesen az országot, hanem éppen ellenkezőleg, tetemes mennyiségű rabolnivalót hagytak nekik. Amikor 2010-ben megindult a bennszülött – nem megélhetési bevándorló és a magyarok munkájára lecsapó – vidéki horda, és elfoglalta a fővárost, azonnal hozzálátott egyetlen célkitűzésének megvalósításához: az ország kifosztásához, saját, egyéni meggazdagodásához. A magyar társadalom többsége – egyik szemén szürke, másik szemén zöld hályoggal, fehér botjával az utcán, a házfalakon kopogtatva és a járdán botorkálva – öt év elteltével sem érzékeli, hogy mi történik vele, de az is lehet, hogy nem bánja, sőt egyenesen egyetért saját maga tönkretételével. Tény, hogy szó nélkül hagyta magánnyugdíj megtakarításának ellopását, nem tiltakozott a trafik- és földrablások miatt és pisszenést sem hallani a rokkantak, munkanélküliek, betegek egyre nagyobb mértékben zajló, lassú, szisztematikus halálba küldése ellen sem. Az Amerikában élő naiv műgyűjtő a magyar állam által nyújtott garanciában bízva adta kölcsön a tulajdonát képező alkotást, a Munkácsy-trilógiához tartozó Golgota című festményt, hogy a hazai közönség – végre itthon és együtt – láthassa a három képet. Debrecenben állították ki, homályos látásukkal ott szemlélhették meg a fehér botos látogatók. A szegény festménytulajdonos azt hitte, hogy a magyar állam garanciája garancia. Ám a művészetekre – köztudottan – fogékony kormányzó váratlanul műgyűjtésbe kezdett, és éppen ezt a képet nézte ki magának. Vételi ajánlatot tett a műalkotás tulajdonosának, aki azonban keveselte az árat, és nem adta oda a műtárgyat a felkínált összegért. A kormányzó jobb keze, a jegybank elnöke, aki százmilliókért gálánsan vásárol kastélyokat, palotákat, zongorának tűnő, hangkeltő szerkezeteket, bármikor szívesen nyúl könyékig az ország kasszájába, ám a festmény megvásárlására – láthatólag – sajnálja a pénzt. Egyet kell értenünk vele, hiszen ellopni lényegesen olcsóbb, mint megvenni. Ezért a kormányzó apparátusa zseniális ötletet eszelt ki: a magántulajdonban lévő képet védetté nyilvánította, ami így nem vihető ki az országból, jogos tulajdonosa nem kaphatja vissza. Mi ez, ha nem műkincsrablás állami szinten, magyar módra? Kíváncsian várjuk, lesz-e még olyan külföldi múzeum, amelyik kölcsönadja akár a legjelentéktelenebb vagyontárgyát is bármely magyarországi kiállítás számára, amely ország kormánya immár arról is hírnevet szerzett magának, hogy ha kedve szottyan, egyszerűen eltulajdonítja a kölcsönkapott műtárgyat. Érdekes egybeesés, hogy Magyarországon éppen most vetítik Simon Curtis Hölgy aranyban című filmjét, amely a nácik II. világháborús képrablásainak egyik epizódjáról szól: hogyan fosztották meg a gazdag zsidó családot a tulajdonában lévő Gustav Klimt alkotta Adele Bloch-Bauer portréjától, s hogyan perelte azt vissza a család leszármazottja az osztrák államtól 70 évvel később. Az utóbbi időben a festészetért is lelkesedő kormányzónak ajánljuk figyelmébe ezt az új brit-amerikai filmet, amit két falábú futballcsapat falusi meccse között, a VIP-páholyban megszokott módon, a szotyolamagokat az ülések közé köpködve megtekinthetne, valamelyik fővárosi – elkobzásra váró – művészmoziban.  


1
1

Szerző