Para-Kovács Imre: Szózat

Szerző 1 February 24, 2016

Egy régi barátom, aki kamaszkorában annyira megrettent a Szózattól, hogy Ausztráliáig menekült, egyszer kifejtette, hogy melyik volt az a pont, amikor megbizonyosodott arról, hogy innen menni kell. Ácsorogtak az iskolaudvaron, évnyitó volt, mindenki abban a rettenetes, műszálas úttörő egyenruhában, ami a hetvenes éveket jellemezte, és úgy lehetett benne egyszerre fázni és izzadni, ahogy semmi másban (leszámítva talán a buszvezetők uniformisát és a hullazsákot), szóval hallgatta, ahogy a kontraszelekció végtermékeként az iskola élére kerülő komcsi igazgató felolvassa a közhelyszótárt, majd a lo-fi hangszórókból felcsendült a Szózat, és benne a sor: itt élned, halnod kell. Mindez megerősítve azzal a felvezetéssel, hogy a nagy világon e kívül nincsen számodra hely. Hogy mi van?! – tette fel magának az indulatos kérdést, és rögtön meg is válaszolta: lófaszt. Az első adandó alkalommal elhagyta az országot, aztán belakva három kontinenst (nyilvánvaló túlzás, de baromi jól hangzik az, hogy belakva) annyira észnél volt, hogy még a rendszerváltáskor sem jött haza, bár gyakrabban hazalátogatott, hogy a kilencvenes évek lábszagú demokratikus és antidemokratikus kísérleteitől elborzadva, mindig örömmel menjen vissza onnan, ahonnan jött, történetesen éppen Amszterdamba. Nem állítom, hogy sorsa példaként állítható bármelyik honfitársunk elé, de gyermeke már holland állampolgár, és még véletlenül sem olvassa a rólunk szóló híreket. Barátom szintén nem, mert már vagy 15 éve halott. Nagyon halott. Én azonban valahogy itt ragadtam, és most – sokadszorra – próbálom újradefiniálni a szerepemet ebben a langyos és egyre unalmasabb drillben, ami az egyetlen rendetlen diktatúra Közép-Amerikán kívül. Slampos és büdös. Egyértelműen és véglegesen a szórakoztatóiparban tevékenykedem, azaz tisztában vagyok azzal, hogy szavaimnak pontosan annyi értelme és hatása van, amennyi a bíróság folyosóján elmondott viccnek vagy a kerékpározó medvéknek a moszkvai nagycirkuszban, tulajdonképpen semmi, de elviselhetőbbé teszi a várakozást. Bohócdoktor vagyok a proszektúrán. Ez már csak azért is kivételezett állapot, mert teljesen felesleges hozzá az orvosi diploma, mint ahogy az artista képzettség is, sem doktor, sem bohóc, mégis látványos elfoglaltság: a fehér köpeny ereje és tekintélye, valamint a krumpliorr ellenállhatatlanul mulatságos hatása mindig lenyűgözi a hozzátartozókat. Vagy elbűvöli. Nem tudom pontosan, de sohasem szólnak egy szót sem, igaz, nem is hahotáznak, csak állnak az asztal mellett és kerülik a tekintetemet. Amikor a művirágos rész jön, a szememből spriccelő vízzel, még udvariasan arrébb is állnak, hogy legyen helyem a nagy gesztusokhoz, de aztán visszafordulnak megint a halotthoz, aki mi vagyunk. Beleértve hozzátartozót, bohócdoktort, orvost, ápolót és az egészségeseket. Tömegsír, egyetlen testtel. Magyarország, én így szeretlek. A várakozásra visszatérve, kénytelen vagyok leszögezni, hogy gyakorlatilag senki sem tudja, mire várunk, mint ahogy nem tudtuk régen sem, de a Kiegyezés óta egészen biztosan. Nem. Felmerül ugyan annak lehetősége, hogy az egykori nagyszerű és hősies idők visszatérnek, mint ahogy a csodálatos új lehetőségek korszaka is befigyel néha, azonban rutinos magyarként tisztában kell lennünk azzal, hogy nem. Nem. Nyilván nem én vagyok a Titanic hegedűse, mert ilyenkor is elsősorban magamra gondolok, magamat szórakoztatom, de félszemmel mindig az időjárás-jelentést nézem, mert nem akarom, hogy elkapjon a jégeső, de bármennyire is élvezem ezt a perverz helyzetet, ezt az egyre butább és egyre agresszívabb süllyedést, amit szeretett hazám produkál, majd hülye leszek vele együtt süllyedni el. Belegondolni is borzongató, milyen lett volna ez az ország, ha itthon maradnak, akik elmentek, ha Bartók, Márai, Teller és Méhes, Vető, Molnár Gergely országa lennénk. Ha egy olyan ország lennénk, ahol ezeknek az embereknek jó lenne, ahol érdemes lenne maradni. Nem kizárólagosan, tehát nem csak nekik, nekünk lenne jó, hanem mindenkinek, mert ahol a nyitott, értelmes, kulturált embereknek jó élni, ott a buta náciknak sem rossz, éppen ez egy normális haza lényege, hogy minél jobb azoknak, akik látják és művelik a jövőt, annál jobb lesz azoknak is, akik sötétek, akár a föld, még akkor is, ha panaszkodnak, hiszen ők azt akarják, hogy csak nekik legyen jó, mert korlátolt türhők, azonban egy ilyen országban csak legyintünk rájuk, hagyjuk, hadd masírozzanak, hadd énekeljenek menetelve a köztereken, mert szánalmat kelteni mindenkinek alkotmányos joga. De nem. Magyarország időről időre elüldözi a normális polgárait, hogy a suttyóknak jobb legyen, azonban nekik semmi sem elég. Panaszkodni fognak, hogy mindenki liberális, kommunista, buzi, zsidó, gordonkaművész és filológus, és ez neki nem jó, mert zavarják a gyúrásban a sok gondolkodással, meg a létezéssel. Senkinek sem lesz jó, még azoknak a politikusoknak sem, akik ezt összehozzák. Azt hiszik, hogy igen, de nem. Ahhoz is ostobák, hogy felfogják. A barátom egyébként azért halott, mert a heroin erősebb az embernél. Sokkal erősebb. Amikor végül felakasztotta magát, nem hagyott hátra búcsúlevelet, mert tudta, hogy tudjuk, minek beszélni róla. Ez a rossz a keretes szerkezetben. Ront a tanulságon.


1
1

Szerző