Para-Kovács Imre: Egyedül vagyunk

Szerző 1 September 17, 2015

Nézzünk magunk elé, szorítsuk ökölbe a kezünket és mondjuk, hörögjük magunk elé: egyedül! Éljük át, érezzük, ahogy a teher egyre nehezebb lesz a vállunkon, ahogy a kint és bent szétválik bennünk, ahogy a mindenség jéghideg üressége reánk nehezül, és suttogjuk: egyedül! Ritkán adódik meg egy embernek vagy egy nemzetnek, hogy tényleg egyedül maradjon, még a náci Németországnak, vagy a sztálini Szovjetuniónak is voltak szövetségesei, talán az űrben, ott lehet valódi magány, de oda meg direkt ritkán küldenek valakit, éppen ezért: a totális magány megőrjít. Taktikai okokból persze hazudhatjuk azt, hogy egyedül vagyunk, mert ez megerősíti híveinket, illetve elbizonytalanítja ellenségeinket, mert nyilván annyira egyedül vagyunk, hogy sehol sem látnak minket szívesen, nem beszélik a nyelvünket, mindenhol mutogatnak ránk és azt terjesztik, hogy büdösek vagyunk. Még hatásosabb a mantra, ha iszunk is hozzá, és amikor éppen keserű részegre ittuk magunkat, belebődülünk a pusztába: egyedül! Száll a dal: egyedül… Miért érezheti úgy egy miniszterelnök vagy egy politikai csoport, hogy egyedül van. Nos, ez pontosan olyan, mint amikor mindenki szembejön a sztrádán, azaz az esetek 99,99%-ában valamit nagyon elrontanak éppen. Valamit rosszul csinálnak, és elszigetelődnek a többségtől, esetleg mindenkitől. Észak-Korea például egyedül érezheti magát, de az ottani rendszer elmebeteg vezetője meg van győződve arról, hogy mindent jól csinál, és mindenki más téved ezen a bolygón. Az ilyen vezetőket idővel jeltelen sírba temetik. Egyedül lehetünk akkor is, ha nagyon büdösek vagyunk, ha káromkodunk és köpködünk, ha fokhagymát dugunk minden testnyílásunkba vagy görényt viszünk a házibuliba. De nem az a lényeg, hanem hogy egyedül érezni magunkat kényelmes dolog, mert ha egyedül vagyunk, akkor azt csinálunk, amit akarunk, nem kell dolgozni, mert egyedül vagyunk, azt mondunk, amit akarunk, és ha valaki mégis arra fanyalodik, hogy szóba elegyedik velünk, akkor gondolkodás nélkül elutasíthatunk minden kritikát, mert mi egyedül vagyunk. Persze nem vagyunk egyedül, de ha ezt bevalljuk, akkor párbeszédet kell folytatnunk, megválaszolni, érvelni, megmagyarázni, és – úristen, ez bizony a legkeményebb – esetleg belátnunk, hogy tévedtünk. Ezt az Orbán-kormány nem engedheti meg magának. Tévedhetetlenség és határozottság, különben eltaknyolnak a saját trágyadombjukon. Ez a magatartás egyre nevetségesebb a kívülállók, azaz a külföldiek és a gondolkodáshoz ragaszkodó magyarok szemében, úgyhogy egyre jobban fanatizálni kell a megmaradt hívőket, egyre nagyobb baromságokat kell nekik mondani: veszélyben a haza, Magyarországot meg kell védeni, az egész válság nem más, mint a liberalizmus válsága, és a többi, és a többi. Hamarosan óriásplakátokon is, naná. Addig is a miniszterelnök így beszél: "Láttuk mindannyian a kisfiúnak a képét a tenger partján. Nincs szív, amelyiket ne indítana meg, de mégis: ki ölte meg azt a kisgyereket? A szülei! Senki nem kényszerített senkit arra, hogy egy törökországi menekülttáborból, ahol az élet ugyan nem olyan, mint Németországban, de nem is fenyegeti a biztonságot semmi, az ember fölpakolja a gyerekeit, és a tengeren megpróbáljon egy lélekvesztő segítségével átjutni a jobb élet reményében valahova – kockáztatva ezzel saját maga meg a gyerekei életét. Ez az igazság!" Fontos, hogy mielőtt nagyobb közönség előtt akarjuk elbőgni, hogy egyedül vagyunk, gyakoroljunk a tükör előtt. Ez a panasz túlságosan könnyen csúszhat át paródiába, de nekünk fontos, hogy rajongóink komolyan vegyék. Kezdjük közepes hangerővel, de határozottan, aztán az egyedül után a vagyunk legyen halkabb, már-már tragikusan elfojtott. Egyedül vagyunk. Egyébként voltunk már egyedül, rögtön érkezésünk után, amikor szétbarmoltuk és kifosztottuk Európát, ameddig csak eljutottunk, de azóta szinte sohasem, Róma, Ausztria, a III. Birodalom, a dicsőséges Szovjetunió, mindig barátok vettek minket körül. Most egyedül vagyunk. Megnézzük az István, a királyt, és beleborzongunk, milyen egyedül vagyunk. Sírva vigadunk, szidjuk a mocskos állatokat, akik meg akarják szállni drága hazánkat, szidjuk a liberálisokat, melegeket, zsidókat, cigányokat, brókereket és jogvédőket, akik mind áldott anyaföldünkre áhítoznak és szeretjük a vezért. Rendelünk még egy fröccsöt, aztán elmerengünk a szláv tengeren, ami körülvesz minket, Trianonra fogjuk a lábszagot, az oroszokra a csepegő csapot, mindig mindenért ők, esetleg azok a felelősek, akik jönnek és belerondítanak az aranykorba. Meg persze a belső ellenség, az árulók, akik nem értik meg, hogy a hazának most nem gondolkodásra, mérlegelésre van szüksége, hanem egyetértésre, összefogásra és erős kézre. Az sem számít, hogy az erős kéz baromi gyönge, a magyar kormány idiótán tehetetlenkedik amióta csak plakátokkal akarták megállítani a menekülteket, és ez a zavarodottság átterjed a rendőrökre, katonákra, aminek nyilván tragédia lesz a vége. Csak a hülyék magabiztosak. De ők nagyon.


1
1

Szerző