Bak Mihály: Programkezdemény


Szerző Bak Mihály April 04, 2016

Mozaik, gondolatkísérlet egy lehetséges kibontakozáshoz.

 Meggyőződéses piacpártiként is arra a következtetésre kellett jutnom, hogy Magyarország jelenlegi helyzetében kizárólag baloldali fordulattal mászhatunk ki ebből az évről évre mélyülő szakadékból. Adatok sorával lehet bizonyítani – sokra fogok is hivatkozni -, de egyetlen mondatba sűrítve is megfogalmazható a veleje: nincs tartós növekedés abban az országban, amelyben a lakosság körülbelül fele a rendkívül szerény napi önfenntartáson felül lényegében nem fogyaszt; egy részük még annyit se. Egy jövendő kormány elsődleges feladata a jövedelmi egyenlőtlenségek látható csökkentése kell, hogy legyen, emellett azonban nem mondhat le arról sem, hogy látóterében felbukkanjon a vagyoni egyenlőtlenségek elszabadulásának megállítása. Ezt ismerték fel a világban egyre inkább a fősodorba tartozó nézetet képviselő közgazdászok (Krugman, Piketty és mások) és meghatározó intézmények (OECD, Nemzetközi Valutaalap). A következőkben arra teszek kísérletet, hogy vázoljak néhány pontot, amelyek mentén elképzelhető a szolidaritást cselekvésének centrumába helyező program, amelyet közösségi köztársaságnak neveztem el.

Előre kell bocsátani, hogy a baj – nem elsősorban a főbb makrogazdasági mutatók mélyén zajló folyamatok, hanem a társadalom zömének általános depriváltsága miatt - annyira súlyos, hogy egy elkövetkezendő demokrata kormány mozgástere rendkívül szűkös lesz, ráadásul még hosszú ideig küzdeni kell a Fidesz – főképpen szociálpszichológiai természetű - roncsolásos operációs társadalompolitikájának következményeivel. Ebből következően egy más irányultságú kormánynak szerintem ki kell jelölnie azt a két-három ösvényt, amelyen haladni kíván, oda összpontosítva a rendelkezésre álló pénz nagyobb részét. Ez nyilvánvalóan nem lehet más, mint mindenekfelett az oktatás és az egészségügy, harmadik pedig az ország azon területeinek megmentése, amelyekből lényegében kivonult az állam.

A bevezető gondolatok sorában megpróbálok összesűríteni néhány olyan közgazdasági megállapítást, amelyek az utóbbi években válnak mind szélesebb körben elfogadottá, amelyek szerint a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek egyenesen visszavetik a gazdaság növekedési potenciálját. Eközben kitérek a Magyarország számára fontos következtetésekre (a jelenlegi helyzet felvázolásával), végül megemlítek néhány javaslatot, amelyek segítséget nyújthatnak az egyenlőtlenségek mérsékléséhez. A helyzet értékeléséhez elkerülhetetlen visszatekinteni a 20. században a világban bekövetkezett fontosabb változásokhoz.

 

  1. A társadalmakon belüli (és részben az országok közti) egyenlőtlenségek növekedését erősítő tényezők közt az egyik első a világban ma tapasztalható – és talán jó ideig fenn is maradó – alacsony gazdasági növekedés. A historikusan nagyjából azonos mértékűnek tekinthető tőkehozamot figyelembe véve ez a meglévő (Magyarországon most felépülő) vagyonok folyamatosan gyorsuló gyarapodásához vezet, amelyet súlyosbít az alacsony demográfiai ráta (növekvő népességben az utódokra kevesebb jut, és jobban kell dolgozniuk a vagyon növeléséért). Mindkettő – sajnos – adott: a nyugati világban - egy-két országot, pl. az USA-t kivéve – csökken a népesség, a gazdaság bővülése pedig tartósan legfeljebb 2 százalék körüli. Magyarországról ugyanez mondható el – a növekedéssel kapcsolatosan bővebben kicsit később.

Az elmúlt száz év egyik legfontosabb fejleménye az, hogy a befektetés az oktatásba és az egészségügybe gazdasági szempontból is nélkülözhetetlen. A meghosszabbodott életkor és a leküzdött súlyos betegségek önmagukért beszélnek, az oktatás teljesítménye folytán a legnagyobb nyugati országokban száz év alatt ötszörösükre nőtt a bérek vásárlóereje, párhuzamosan azzal, hogy hasonló mértékben javult a képzettség és a technológia színvonala. Nem igényel különösebben bizonyítást, hogy az oktatás és az egészségügy általános demokratizálódása – vagyis a hozzáférés esélyegyenlő(bb)sége – nélkül elképzelhetetlen a felzárkózás a fejlett világhoz. A modern kor egyik fejlődési pályája az, hogy a GDP növekedésének mind nagyobb része az oktatás-egészségügyhöz kötődik, ezért nem indokolatlan az a kívánalom, hogy GDP-arányosan közelítsünk a 15 százalékos költségvetési kiadási arányhoz. A mostani kormány ezzel éppen ellentétes gyakorlatot folytat, amikor minimum 1400 milliárd forintot vont ki a jóléti kiadásokból öt év alatt – erről néhány megjegyzés kissé odébb, az „újraiparosítási” agyrém kapcsán (is).

 

  1. A ma általánosan elfogadottnak tekintett társadalmi tagozódás szerinti középosztály (jövedelmi 40 százalék) a 20. század eredménye. Száz éve a nemzeti jövedelmen belül a felső 10 decilisé volt a vagyon 90 százaléka (azon belül is jobbadán a felső egy százaléké), a középosztály létrejötte elsősorban a második világháborús pusztításnak és a kormányok adózási beavatkozásainak köszönhető, amelyek következtében a felső osztály tőke- (vagyoni) jövedelmei nagyot estek. Mindeközben a középső rétegből mind többen voltak képesek a top 10-be kerülni, az ebből élvezett vezetői javadalmazásból pedig belépni a családban öröklődött vagyontulajdonosok fölső-középső rétegébe. (Figyelem: a progresszív adózás korántsem valami balos, no pláne komcsi merénylet a vagyonos osztállyal szemben. Az első ilyen közterhet az I. világháború előtt vezették be Franciaországban, Angliában és az USA-ban, bár a kulcsok kezdetben mérsékeltek voltak. A két háború sokkjai után aztán óriási mértékű jövedelem-elvonások jöttek, amelyek egészen a 80-as évekig, esetenként az ezredfordulóig maradtak fenn: 50,70, majd 60 százalékos kulcs a franciáknál, Amerikában átlag 70 százalék - 88 százalékos csúcsértékkel -, Angliában pedig két időszakban is 98 (!) százalékos ráta volt érvényben. Ezen túlmenően a két angolszász országban a legnagyobb értékű örökségek is 70-80 százalékkal adóztak hosszú időn át, a vezető nyugati országokban pedig ma se nagyon van 30 százaléknál kisebb elvonás. A jelenlegi magyar kormány ezen a területen is visszafelé lépdel a történelemben, amikor módszeresen pusztítja a középső réteget, mesterségesen duzzasztva a hozzá lojális legfelső centilist, felülről lefelé növelve az adóterheket. Történt már ehhez hasonló brutális jövedelemátcsoportosítás, az USA-ban, a reagani évektől kezdve: 1980 és 2010 között a nemzeti jövedelem 15 százaléka az első 9 tizedtől a felső 10-ikhez került. A gazdaság növekedésének háromnegyedéből a fölső egytized részesedett, sőt, a legfrissebb adatok szerint a legutóbbi válság lecsengése óta a növekedés eredményének 95 százaléka a csúcson lévőknél kötött ki – vagyis a minden eddiginél „balosabb” elnök, Obama céljai nem teljesültek. Ennek következtében az amerikai középréteg anyagilag lényegében stagnál(t), s a lakosság jelentős hányada 100 év elteltével először kényszerül szembe nézni azzal, hogy a következő generáció rosszabb helyzetben lesz, mint szüleik. Magyarországon a rendszerváltás első sokkja (másfélmilliós munkanélküliség a semmiből) után voltaképpen ugyanerről beszélhetünk: a népesség legalább fele az általános lecsúszást akként éli meg, hogy ötven év trendszerű jóléti felívelése szakadt meg, sőt, fordult vissza, két felnőtt generáció utódainak kilátásai romlanak. A tengeren túl ez az érzés repítette az elnöki székbe Obamát, s váltotta ki – mindenki általános döbbenetére – milliókból a szinte rocksztárnak kijáró rajongást Bernie Sanders radikális „demokratikus szocialista” szenátor iránt (másik oldalon pedig részben ez korbácsolta fel az amúgy jó ideje leszállóágban lévő republikánusok soraiban a Trump melletti támogató indulatokat). A következmény láthatóan egyértelmű: a görög, a spanyol újbal létrejötte mind a társadalmi egyenlőtlenségek robbanásszerű növekedéséből táplálkozik. A hagyományos polgári-centrista bal-jobb mintha nem találná sem az okokat, sem a magyarázatot a jelenségre.

 

Nézzük hát, hogyan állunk.

 

  1. Az ország egyre jobban teljesít, sőt, ipari, logisztikai, kereskedelmi és még ki tudja, milyen központ leszünk. A kormányváltás óta átlagosan másfél százalék körüli volt az évenkénti gazdasági növekedés – ez nagyjából megfelel az uniós teljesítménynek. Ha azonban összevetjük ezt a külső transzferek értékével, a kép hihetetlenül lehangoló. Az uniós támogatások 2012-ben gyorsultak fel, lépték át az éves ezermilliárd forint küszöbértéket: GDP-arányosan 3,2; 3,7; 5,7 és 5,8 százalék (tavaly valószínűleg 7 százalékot is meghaladó) összegek ömlöttek az országba. A gazdasági növekedés ugyanezen években -1,7; 2; 3,6 és 2,9 százalék volt. Különösen a legutóbbi adatpár figyelemre méltó: az évi 1700-1800 milliárdos tételek után 2015-ben előzetes adat szerint 2500 milliárdnyi rekord-támogatás ellenére 3 százalék alá esett a növekedés. Ha beszámítjuk a bázishatás torzító hatását, akkor is jól látható, hogy hiába a növekvő külső stimulus, a gazdaság saját teljesítményén ez nem látszik. Egyes elemzők szerint az ország induló helyzetét (recessziós környezet) alapul véve GDP-arányosan 1 százalék külső segítség 2 százalékos növekedést indokolna. Vagyis nemhogy szárnyalás nincs, a magyar gazdaság saját erejéből ma is a 2009-es szint körül darvadozna – a GDP-re vetítve jó 20 százaléknyi (!) uniós támogatás ellenére. A rendelkezésre álló adatokból levonható az a következtetés, hogy nálunk teljesen kisiklott az európai közösség konvergenciós stratégiája, amelynek lényege az lenne, hogy a külső segítséggel olyan szintre húzzák fel az elmaradott országokat és térségeiket, hogy azokban akár már egy ciklus elteltével a belső erők fokozatosan átvegyék a növekedés motorjának feladatát. Magyarország esetében ennek szinte semmi jele: nem csak a fentiekben bemutatott számok tanúsága szerint eddig elenyésző a multiplikátor hatás, a 2016-os kilátások sem biztatóak: jó esetben 2000 milliárd, de lehet, hogy csak 1500-1600 milliárd uniós pénz érkezhet, a GDP bővülése pedig 2 százalék közelébe fog zuhanni.

 

De mi húzná „nemzeti” tőkéből a gazdaságot? Magyarország (mint oly sok mutatóban) amolyan 2 az 1-ben: egymástól egyre erőteljesebben távolodó részekre hasított társadalom képét mutatja. Beruházás nélkül nincs növekedés, még Matolcsy szerint sem. A vállalatok teljes hitelállománya hat éve megszakítás nélkül csökken, 2015 végén 27 százalékkal kisebb, mint 2009 elején, de a kormány szerint „jól teljesítő” gazdaság 2014-ben is 12 százalékkal kevesebb hitelt vett fel, mint amennyit törlesztett. A legnagyobb multicégek jellemzően anyavállalatuk révén oldják meg a fejlesztések finanszírozását, tehát a zuhanó hitelkereslet mögött a kkv-k beruházáshiánya húzódik meg. Még szemléletesebb a nettó tulajdonosi jövedelem (a kapott és a kifizetett jövedelem egyenlege): -2500 milliárd forint; ennyi osztalék, kamat satöbbi vándorolt ki az országból a magyar és nem magyar honosságú egységek műveleteiben egyetlen év alatt. A visszaforgatott tőkejövedelem (vagyis a közvetlen külföldi tőkebefektetés) – több év folyamatos vesztesége után - ennek „csak” fele, 1250 milliárd mínuszt mutat 2014-ben (más számítás a minden „zavaró” tételtől megtisztított nettó egyenleget -960 milliárdra hozta ki). Figyelem: a GDP 6 százalékát súroló külső pluszpénz beözönlése mellett a GDP 4 százalékára rúgó tőkekiáramlás egyazon évben. Magyarország tehát a teljes kapacitással üzemelő külső pénzpumpa ellenére folyamatos tőkevesztést elszenvedő rogyadozó gólemként bukdácsol előre.

 

  1. „Magyarország ’a multik rabja’, gyarmata”. Végre egy (majdnem) jó felismerés a Fidesztől, teljesen hibás percepcióval és következtetéssel. Általánosságban elmondható, hogy különböző országcsoportok között hagyományosan divergencia figyelhető meg először a gyarmati korban, később a második világháborút követő felvirágzás időszakától kezdve. Néhány nagy ország jelentős vagyonokat birtokol(t) többekben és egymásban is: tőkeexportőrként és természetesen a nyereség jogosultjaként is. A gazdasági nagyhatalmak egymás közti keresztbirtoklási egyenlege nagyjából zérus, kivéve Németországot, amelynek hatalmas külsőmérleg-többlete alakult ki az évezred elejétől. A német nemzeti jövedelmen belül akár 50 százalék (másképpen: fél évi érték) külföldi eszközökben van. Magyarország ennek „elszenvedője”, legalábbis mostanára inkább hátrányra változott az, ami negyedszázada nem csak kézenfekvő, hanem egyedüli kiút volt a vészes tőkehiányban szenvedő és lepukkant állami vállalatok ezreivel gúzsba kötve táncolni próbáló országnak: a külföldi befektetések minél nagyobb mértéke és aránya. Mára azonban ahogyan a nagy és súlyos tárgy alól kipusztul a fű, úgy tűnt el nagyrészt a hazai vállalkozási szektor a gazdaságból, legalábbis ami a teljesítményt illeti. Egy számítás szerint 28 ezer kkv (természetesen közte sok külföldi tulajdonú is!) állítja elő az árbevétel 58 százalékát, kevesebb, mint 900 (szinte kivétel nélkül multi) nagyvállalat a többit. A foglalkoztatásban 33 és 25, a hozzáadott érték termelésében 33 és 45 százalék az arány, vagyis a jövedelmezőségben és hatékonyságban szinte fényévnyi a távolság: az egy foglalkoztatottra jutó hozzáadott érték feleakkora a kkvk-knál. A külföldi irányítású cégek esetében még mellbe vágóbbak a mutatók: arányuk mindössze 3,5 százalék, az összes alkalmazott negyedével a hozzá adott érték felét produkálják. A legnagyobb hozzáadott értéket elérő alágazatokban 82 és 97 százalék a külföldi irányítású cégek koncentrációja. A GDP javát hozó export területén alig találni érdemleges teljesítményű hazai tulajdonú céget. Ráadásul szinte egy lábon áll az ipar: a top-50 exportőrből 21 járműipari; egyedül ennek az ágazatnak kivitele a GDP ötödéért felelős, hallatlanul veszélyes mértékben kitéve a gazdaságot a nemzetközi konjunktúrának. A Fidesz (alighanem inkább populizmustól vezetve, semmint hozzáértéssel) felismerte a hazai vállalkozások hátrányos helyzetét, az ellenséget a legnagyobb multinacionális cégekben „ismerte fel”, de csak a bankokban és a kereskedelmi vállalkozásokban, valamint a közmű-szolgáltatókban. A privatizációs tőkebevonás szükségességének utólagos kétségbe vonása és a nagy cégek kiszorításának kísérlete, a nacionálbolsevik előképet nehezen leplező államosítási hullám a lehető legrosszabb válasz a problémára, mert minden ellentmondásosságuk ellenére ezek a cégek jövedelmezőségben és hatékonyságban magasan a hazai átlag felett állnak, s a célba vett szektorok (kiskereskedelem, pénzügy) egyszerűen összeomlanának a külföldiek nélkül. A kormányra jellemző szakszerűtlen következetlenség érhető tetten abban, hogy az iparban, különösen az autógyártásban ellenben csupa barátra leltek, alighanem a torz, a valóság mögött ötven évvel kullogó világkép miatt. A hazai kkv-ket megsegíteni kívánó NHP pedig eddig – a vállalati hitelállomány számai alapján – elenyésző hatásúnak tűnik.

 

  1. Az „újraiparosítás” hagymázas álma is az ósdi szemléletben gyökeredzhet. A „két kézzel megfogható” dolgok világába nem fér bele semmi modern, csakhogy ezt éppen egy egész országra készülnek ráerőltetni. Nem fog sikerülni, mert az élet nem efelé halad. A fejlett országokban a munkahelyekből és a GDP-ből rendre 2-4 százalékban részesedik az agrárium, 20-25 az ipar, 70-80 a szolgáltatások részaránya. Utóbbiból az oktatás és az egészségügy stabilan kábé 20-20 százalékot hasít ki, a többi a kereskedelem, a turizmus, a közlekedés, a kultúra, a pénzügyi, távközlési és más, vállalkozást segítő szolgáltatás és a közigazgatás. A 20. században a szolgáltatások egyre színesebb kínálata jelképezi az életminőség javulását; ebbe a sorba illeszkedik az oktatás és az egészségügy páratlan felemelkedése az élettartam növekedésével, kevesebb betegséggel és az írástudatlanság felszámolásával, illetve a képzettség általános nívójavulásával. A ma minket körülvevő dolgok egy része (internet, mobiltelefónia, egyes orvosi technológiák, szolgáltatások) egy generációval ezelőtt egyáltalán nem voltak vagy csak kevesek számára hozzáférhetőek (világturizmus, oktatás széles spektruma). Az ezekben található munkahelyek jó része ennek megfelelően ugyancsak nem létezett. Ezen időszakban Nyugaton a GDP egy főre vetített kumulált gyarapodása 40-50 százalék volt. A gazdasági növekedés és az életminőség javulása kéz a kézben járnak, és legfontosabb forrásuk a szolgáltatások, ezen belül az oktatás és egészségügy. Miért állna le a technológia robbanásszerű fejlődése, mind újabb termékeket és szolgáltatásokat eredményezve, visszanövesztve az ipar részarányát 10 százalékponttal? Csak akkor, ha az ország marad „mások kezében”, ráadásul továbbra is erőltetve az összeszerelő ország helyzetét – s különösen az autóiparra fókuszálva -, amelynek hátrányos következményei már bőven látszanak: alacsony hozzáadottérték-termelő képesség, nyomott bérek, egyoldalú függőség néhány ágazat külső konjunktúrájának ingadozásától. Ha Magyarország változatlanul szembe megy a fejlett világ trendjével, sosem fog kitörni az alacsony, legfeljebb közepes termelékenység csapdájából: kicsi bérek, dolgozói szegénység, kereslethiányos, stagnáló szolgáltatói ágazat, lemorzsolódó középosztály, növekvő jövedelmi-vagyoni különbségek, meg-megújuló társadalmi feszültségek.

 

  1. Itt álljunk meg egy kitérőre. Több szó esett külső-belső transzferekről, tőke- és tulajdonosi jövedelmi egyenlegről, s arról, milyen mértékben függ egy ország más pénztulajdonosoktól satöbbi. Az általánosan használt GDP mellett érdemes megemlíteni a GNI-t (gross national income – bruttó nemzeti jövedelem). Ez azt méri meg, hogy az országban megtermelt értéktől (GDP) mennyivel tér el az ország ténylegesen rendelkezésére álló jövedelem. Ha több pénz érkezik, mint amennyit elutalnak más országba, akkor a GNI értéke nagyobb a GDP-nél, fordított esetben kisebb. Mint arról már szó volt, „a fél világot” tőkével is ellátó német gazdaságnak óriási érdekeltségei vannak más államok vállalataiban, ezért a bő 15 éve nagy kiigazítást (Agenda 2010) végrehajtó Németország a szerény éves GDP-növekedés eredményénél sokkal jobban él a hazautalt nyereségek miatt. Ezzel szemben Magyarország számára kevesebb pénz áll rendelkezésre, mint amennyi a bruttó hazai termék gyarapodásából következne: 2014-ben például a 32,1 ezer milliárdos GDP mellett 30,7 ezer forint volt a nemzeti jövedelem, „köszönhetően” a tőkét elüldöző kormányzati politikának. És ez a különbség kereken 700 millióval még nagyobb lett volna, ennyivel több pénzt utaltak ugyanis haza a kint dolgozó százezrek, mint amennyi tőlünk elment; a tavalyi érték ennél valószínűleg 300 millióval még nagyobb volt. Vagyis a megtermelt jövedelemnél annak mintegy 5 százalékával (körülbelül 1600 milliárd forinttal) kevesebb összeggel kell beérnie az országnak azért, mert a tőketulajdonosok összességükben az amortizációt sem pótolják, vagyis több, beruházásra is szolgáló pénz távozik, mint amennyi bejön, s ezt a veszteséget csak az egyre több kényszeremigrált növekvő hazautalásai enyhítik. (Az efféle pénzmozgásokat természetesen egy sor, tőlünk független körülmény is befolyásolja: például az aggasztó kínai változások, a feltörekvő országok iránti változó intenzitású bizalom/bizalmatlanság, a minket éveken át jelentős összeggel finanszírozó Templeton veszteségei miatti kivonulása. Ettől eltekintve azonban a folyamatok vektora önmagáért beszél.)

 

  1. Egy jövendőbeli – a társadalmi igazságosságot zászlajára tűző – kormány nem teheti meg, hogy egyszerűen csak visszaállítja a többkulcsos szja-t és az alsó osztálynak segítséget nyújtó jóváírást, valamint megszünteti/átalakítja a jól keresőket preferáló családi kedvezményt. Ezzel ugyanis visszasétálna abba a csapdába, hogy sokaknak akar adni (nem vitathatóan nem alaptalanul), mivel azonban az elosztható torta rémisztően kicsi, alul alig járnának jobban, de fent is maga ellen hangolna pár millió embert. Nézzünk néhány számot, elsősorban persze annak igazolására, hogy a mostani kurzus mennyire igazságtalan. Az egy főre jutó jövedelmek 2013-ban 3,5, egy évre rá 5,1 százalékkal növekedtek, reálértéken azonban ez kevesebb volt a 2007-esnél. Az országos átlag 2014 végén nettó 1,1 millió per év, havonta 92 ezer forint volt. A nettó jövedelmek megoszlása ebben a hét évben úgy változott – elsősorban a 2010 utáni intézkedések következtében -, hogy alul alig növekedtek, sőt, az első tizedben még csökkentek is (havi 27 ezerről 26 ezerre), számottevő emelkedés csak a 9-10-ik decilisben történt (102-ről 135 ezerre, illetve 158-ról 220 ezerre). A különbségek a legnagyobbak az 1. és a 10. tized közöttiek, de már az 1-8. és a 9-10. között is számottevőek. A nominálértéken számított jövedelemgyarapodás a legszegényebb tizedben 5,2, a felső decilisben 20,7 százalék volt, a kettő között nagyjából 15 százalék (vagyis az amúgy is legrosszabb helyzetűeket még az infláció is leginkább sújtotta). A már említett csapda az, hogy még a nettó 250 ezer forint körüli jövedelem sem nevezhető túlzottan magasnak, márpedig ez toronymagasan a „leggazdagabbak” közé sorolja ezt a csoportot. A „középosztály” (középső 40 százalék) nettó havi jövedelme körülbelül 70 ezertől 100 ezer forintig terjed. Joggal vethetik fel a „leggazdagabbak”, hogy „tőlünk akartok elvenni?”.

A mediánjövedelemtől mért távolság azt bizonyítja, hogy az átcsoportosítás alulról fölfelé történt az elmúlt öt évben: 2010-14 között gyarapodás a vékonyka (kb. 7,5 százaléknyi) felső és szintén nem éppen combos (mintegy 28 százalék) felső-középrétegben történt. Az alattuk elhelyezkedő jövedelmi csoportok összébb mentek, sőt, a legalsó réteg részaránya szignifikánsan, 7,5-ről 8,97 százalékra növekedett. Ez alátámasztja azt a kutatói értékelést, amely a legutóbbi (2014-es) OECD-adatok alapján úgy szól, hogy a magyar lakosság „25-30 százaléka él Európában”. A fentebbi számok tükrében megkockáztatható, hogy ez is legfeljebb Európa szegényebbik része.

A reális képet ráadásul erősen torzítja az egyre terjedő közmunka. Az érte kiosztott „fizetések” a legalsó réteg anyagi helyzetét némileg javították ugyan, ám kiterjedtsége – negyedmillióhoz közelít, sőt, a tervek szerint 400 ezer fölé fog kúszni – önnön paródiája: már rég nem arról van szó, hogy kis számban átmeneti segítséget nyújtson két „rendes” munkahely között. Ez tökéletes zsákutca. S mivel lényegében monopolhelyzetű foglalkoztatóvá lépett elő az állam egész térségekben, maradéktalanul vissza tud élni ezzel, és semmi sem kényszeríti a javadalmazás emelésére, ahogyan az 2016-ban be is következett. Mindamellett, hogy 19-20. század eleji feudális kori kiszolgáltatottságot teremt. (Erről nemsokára még.) S az is elmondható, hogy a hivatalosan 6,2 százalékos munkanélküliség ténylegesen inkább 11 százalék. Sőt, ha a tartósan külföldön élők számát a valósághoz közelítően számoljuk, még magasabb: a KSH szerint 118 ezren vannak, miközben egyedül a friss osztrák adatok 71 ezerről tanúskodnak, Németországban még többen dolgoznak, nem beszélve Britanniáról.

 

  1. Foglalkozni kell azzal a súlyos problémával, amely – meglehet – szinte kilátástalanná teszi Magyarország következő évtizedeit. Ez pedig az uniós támogatások kudarca. Nem úgy általában, hanem a kitűzött cél és az eredmény közti divergencia láttán. A 2013-ban (az utolsó kifizetésekkel 2015-ben) zárult ciklus nem hogy betöltötte volna hivatását, előremozdítva a fel(jebb)zárkózást, hanem még tovább mélyítette az árkokat az országon belül. A kerekítve csaknem 8 ezer milliárd forintnyi pénz segítségével az ország egésze valamelyest persze előbbre lépett, de a belső aránytalanságok mérséklésének nemes célja nem teljesült. Az eredeti elképzelés alapján a már korábban is messze kiemelkedő Közép-Magyarország a kohéziós pénz 8 százalékát kapta volna, a végeredmény ennek négyszerese, majdnem 2500 milliárd (!) lett. A mindenféle deprivációtól sújtott régiók alig-alig jutottak segítséghez: az észak-magyarországi 825 millió, a dél-dunántúli mindössze 653 millió, az Észak-Alföld 1360 milliárdot, a Dél-Alföld 1122 milliárdot. Ennek következtében e halmozottan hátrányos helyzetű területeken betonba ágyazódott a 8-12 százalékos munkanélküliség (a valóság 15, vagy afeletti), jószerével még összeszerelő üzemek sincsenek (az időközben érkezett Mercedes és néhány kisebb nyugati vállalat kivételével). A k+f-helyek megoszlása mutatja a helyzet rémisztő voltát: Budapesten 1204 ilyen hely van, a Dél-Dunántúlon 206, É-Mo.-on 141 (!). Ezekben a nyomorult országrészekben egyetlen dolog biztos: a jövőtlenség.

 

Sokan sokféleképpen jellemezték már az elmúlt pár évet, az idő és a társadalomtudomány fogja igazolni vagy cáfolni, hogy például a maffiaállam-leírás helyes-e. Részben ezekből merítve összefoglalom, szerintem mely pontokon érhető tetten a rezsim jövőt felélő rombolása, amelyekkel szemben mindenképpen új utat kell keresni. Annak alátámasztására, hogy mennyire nem új keletű jelenségről beszélünk, álljon itt egy gondolat.

 

„A globalizációnak alig van szüksége értelmiségre. Írni, olvasni, gondolkodni, okosan beszélni tudó értelmes emberre. Csak végrehajtó hajcsárokat igényel. Ezért kell szűkíteni a tanulás lehetőségét,
kizárni belőle a szegény ember fiát. A globalizáció csak kis létszámú sikeres egyént visel el, akiket pénzzel köt magához. A sok ember is zavarja a globalizálás terveit. A népességfogyást az egészségügy
lezüllesztésével, reformjával lehet gyorsítani. A kormány kizárólagos létcélja az, hogy a felső tízezer gond nélküli egzisztenciáját és akadálytalan meggazdagodását biztosítsa, és ezeket a privilégiumokat korlátlanul vigye át utódaira, és minden nem oda tartozót ezen privilégiumoktól távol tartson, és azokból kizárjon. Ebből a helyzetből való elmenekülésre csak egy út volt: a kivándorlás. Magyarország ezúton a háborút megelőző tíz év alatt több mint másfél millió embert vesztett el. Az ország komoly és tisztességes elemeinek nagy többsége csaknem teljesen visszavonult a politikai arénától, amely a nagybirtokosok, a rövidlátó vármegyei potentátok és a finánc-tőke ipar lovagjainak működési terévé lett... A szellemi munkás középosztály nagyobb része proletár színvonalra süllyedt.
A széles néprétegeknek az az érzése, hogy az ország nem a népé, hanem néhány tízezer emberé, akik a hatalmat gyakorolják, és a hatalommal visszaélnek, hogy minden állami intézmény milliók szenvedése árán csak eme kevesek rövidlátó politikáját és önző céljait szolgálja.”
Jászi Oszkár: Magyar kálvária, magyar feltámadás, Bécs, 1920.

 

  1. Ahogyan arról már volt szó, a 20. század egyik legszebb fejlődési eredménye a jövedelmi-vagyoni értelemben vett középosztály (kb. 40 százalék) létrejötte, mégpedig az elképesztően gazdag felső tíz rovására (a generációkon át örökített összvagyon cca. ugyanannyi, mint száz éve, de az óriásvagyonok aránya lényegesen kisebb, lásd a legfrissebb Forbes-listát is). A legutóbbi válság természetesen számos országban okozott törést, de a jelenlegi magyar kormány ennek (egyelőre úgy látszik) lezárulta után is folytatja a visszafelé lépdelést a történelemben. Az egy kulcsos szja, a családi adókedvezmény, a szociális transzferek óriási mértékű megvágása, a trafikrablás satöbbi összességében akkora mértékű-összegű jövedelmi-vagyoni átcsoportosítás a top 10 javára, ami talán vetekszik a reagani időkének brutalitásával (a földeladással ugyan pro forma közjószágból lesz magánvagyon, de lényegét tekintve mégis ennek a folyamatnak része, főleg a következményekben). Ez magyarok millióiból váltja ki azt a letaglózó felismerést, hogy a következő generációk rosszabbul fognak élni, mint eleik. Ha az ebbe beletörődést nem sikerül megelőzni, akkor a mesterterv beválik: újfeudalizmus terjed el vidéken, közmunkával kézből etetett zsellérekkel, akik „hálásak” lesznek a nekik odavetett morzsákért, s tudják, „hogyan kell szavazni”. Ez végső soron csapás a meritokratikus ideára. Arra, hogy ne a születés, a „hova tartozás”, a megörökölt vagyon határozza meg elsősorban az ember lehetőségeit, s hogy az ezekre épülő zárt társadalmak világa valamikor talán eltűnhet, de legalább visszaszorulhat. A középosztály 20. századi felemelkedése ebből a hitből táplálkozott. Magyarország kormánya tagadja ezt az ideát, és kinevezett felsőosztályt épít ezerrel. A földrablás első etapjának adatai azt támasztják alá, hogy az áruba bocsátott termőterület 60 százaléka fideszes potentátok, háttéremberek és eddig is nagygazdák kezébe került, további 10 százalék külföldieké lett; valódi (kis)termelőké alig 20 százalék. Utóbbiakból jó „eséllyel” rabbérért az uraságnál robotoló zsellérek vagy városba áramló munkanélküliek lesznek. (A földügyről később még szó lesz.)

 

  1. Mivel a gazdasági növekedés perspektivikusan trendszerűen valószínűleg nem lesz magasabb a jelenleginél, a népesség fogyása pedig nem látszik megállni, sőt, ezért a rohamtempóban felfújt felsőosztály (de inkább top centilis) vagyona villámgyorsan fog még hatalmasabbra duzzadni (a tőkehozam természete alapján). Ez előrevetíti annak lehetőségét, hogy – ha konszolidálódik a rezsim – ez a politikai-gazdasági felsőréteg (csak némi túlzással) „felvásárolja” az országot. Ezt nevezhetjük az oligarchák puccsának. Az uniós kohéziós politika kisiklása felzárkózás helyett fokozódó leszakadást eredményezett. Elvándorlás országon belül és határon túlra, leépülő közszolgáltatások, az állam által magára hagyott félmegyényi térségek. A zárványosodó romterületeken fenntarthatatlan infrastruktúra (például utasok nélküli vasúti és buszközlekedés) marad hátra. S ami a talán még rémisztőbb: nem elég, hogy az egészségügyi rendszer amúgy is lassan működésképtelenné válik, a mélyben, a kisemmizett és sorsukra hagyott térségekben talán a szó szoros értelemben halálos bomba ketyeg, mert az önfenntartásra is elégtelen jövedelemből tengődő egy-másfélmillió honfitársunknak nem csak arra nincs pénze, hogy hálapénzt fizessen az orvosnak, hanem már arra sem, hogy elutazzon szakrendelésre, no pláne kórházba. A recepteket már ma sem íratják fel tömegesen, előre vetítve még súlyosabb helyzet bekövetkeztét. Belegondolt valaki abba, hogy mi lesz akár csak néhány év múlva, amikor bagatell fertőzések vagy más kisebb betegségek maradnak kezeletlenek, hogy egy részükben a természet elvégezze a maga szelekcióját gyengébbek és erősebbek közt, nem beszélve az egyébként is magas részarányt képviselő daganatos betegségekről, amelyek időbeni felfedezése az orvoshoz jutás hiányában lényegében reménytelenné válik százezrek számára? Nem túlzás a Fidesz-világot modern kori Tajgetosznak nevezni.

 

  1. A 19. és 21. század találkozásával létrejövő újfeudális országban elkeserítő és kiúttalan társadalom képe bontakozik ki. Felül a pár tucat multinacionális nagyvállalat az átlagot meghaladó hatékonyság miatt arányaiban kevés munkahellyel, mellettük az orbáni kinevezett „nemzeti nagytőke”; alul az „összeszerelő ország” szalagprolijai, a náluk is nyomorultabb földoligarcha-zsellérek és a (tervek szerint) félmillióhoz közelítő számú közmunkások; középen a tőkehiány miatt is versenyképtelenségben vergődő kkv-k jobbadán minimálbéres valódi prolijai. A még megmaradt középosztály egyre nehezebben próbál megkapaszkodni, lehetőleg felfelé törekedve, legnagyobb részt a szolgáltatói szektorban megélhetést találva. Az alul lévő milliók a nettó jövedelem alapján legalább az első hat decilisbe tartoznak; változás nélkül ezek a tömegek az életben nem fognak tudni többet költeni a szerény napi önfenntartásnál. Megvan a veszélye annak, hogy a kereslethiányos állapot fennmaradása már középtávon is ez a magyar gazdaság reménytelen megrekedését fogja eredményezni.

 

  1. A rendszerváltás óta kisebb megszakítással-enyhítéssel (2002-2006) folyamatos belső újraelosztás zajlik a társadalmi rétegek (ha úgy tetszik, osztályok) és térségek közt, amolyan horizontális és vertikális forráskannibalizmus pénzzel-emberrel. Ezt fejelte meg a mostani kormány a már leírt megtervezett fordított jövedelmi újraelosztással és vagyoni átrendezéssel. A Fidesz a rendszerváltás után hivatalba lépett kormányok mindegyike által követett közmegegyezéses politikát rúgta fel (első kormányzása idején erre még nem volt eléggé „érett”) ezzel a valóban perverz társadalompolitikával. Ez olyan társadalmi méretű pilótajáték, ami addig tart, amíg érkeznek az uniós támogatások és van mit elvenni alul.

 

Milyen lehetőségek kínálkoznak?

 

Ismételten le kell szögezni, hogy tanulni kell a korábbi kudarcokból, és nem szabad sokat és sokfélét ígérni. Nincs gyógyír minden problémára, mert a jövedelmi viszonyok iszonyú szűkös mozgásteret engednek, ezért még a látszatát is kerülni kell annak, hogy itt látványos javulás érhető el csupán belső jövedelmi átrendezéssel. Mivel az egészségügy és a közoktatás mindenkit érint, s a legkártékonyabb visszalépés e területeken történt 2010 óta, ide összpontosítandók az erők. Közérthető kommunikációval ezt mindenki megértheti, a minden bizonnyal (persze mellébeszélve, talán még mindig „elmúltnyolcévezve”) oppozícióba helyezkedő Fidesz vitorlájából pedig itt lehet kifogni a szelet („nem akarnak több pénzt adni az oktatásra és az egészségügyre?”).

 

Konkrétabban a lehetséges teendők.

 

  • Vissza kell állítani a progresszív jövedelemadót (legalul mentességgel), és összekapcsolni ezt a tőkejövedelmek személyes célú felhasználásának közvetlen megterhelésével.
  • A nagyobb vagyonokra progresszív örökösödési adó visszaállítása.
  • Szintén a nagyobb összegű pénzügyi aktívákra tőkejövedelem-adó.
  • Ha általános vagyonadó nem is lehetséges, legalább valamilyen, például bérleti érték alapú ingatlanadó a legértékesebb lakóépületekre.
  • Az off shore lehetőség szerinti megszüntetése Magyarországon.
  • Valódi eva.
  • A tao-támogatáson alapuló sportfinanszírozás, pénzszivattyú megállítása.
  • A kudarcos NHP helyett másfajta kkv-tőkeprogram, például a bankok és az állam kölcsönös kockázatával.
  • A depressziós térségekben helyben menedzselt felzárkóztatás.
  • Számítógépet és internetet mindenhová.
  • Újfeudális birtokrendszer: visszabontás vagy/és progresszív adóztatás; a szövetkezés feltámasztása.

 

Az adóintézkedések célja nem elsősorban a több bevétel, hanem a társadalmi igazságtalanság enyhítése és a növekvő vagyoni egyenlőtlenségek mérséklése. Nem csupán politikai kommunikációs fogás, hanem a kitűzött fő cél társadalmi elfogadását segítheti, ha a következő kormány kötelezi magát arra, hogy az e körben befolyó többletpénzt kizárólag az oktatásra és az egészségügyre fordítja.

 

  1. A több kulcsos szja nem kíván különösebb magyarázatot, de felül kell kerekedni azon a hazugságon, hogy a jelenlegi egy kulcs „arányos”. Nem, ez lineáris adózás. A jövedelem növekedéséhez igazodó közteherviselésre igaz az, hogy az arányosság=progresszivitás=társadalmi igazságosság. Nyilvánvaló, hogy „alul” nincs mit keresni: itt a jövedelmet havonta elfogyasztják, felfelé haladva keletkeznek (a mennyiségben-minőségben javuló napi fogyasztás mellett) megtakarítások, még följebb a gyarapodó vagyontárgyak, köztük a jobb ingatlanok, legfelül pedig egyre nagyobb mértékben a tőkéből származó jövedelmek. Az igazságosság – és a jelenleg ténylegesen regresszív adószint – azt kívánja, hogy a közteherviselésben itt szükséges (orbáni metaforával) „új hadállásokat” foglalni. Azt mondani sem kell, hogy legalább a minimálbérig adómentességet kell ismét alkalmazni. Modellszámítások mutathatják meg, hány kulcsra lenne szükség, de a már leírtak alapján a három szint eredményezheti a teherviselés megfelelő széthúzását. Mindenesetre a legfelül lévő maroknyi tényleg vagyonos számára radikális, akár az 50 százalékot is elérő mérték kivetése szükséges, de, mint látni lehet, nem kizárólag az szja által. A komplexitás elvét szem előtt tartva becsukandó az a nem is olyan résnyi kiskapu, amely a vállalkozói-tőketulajdonosi körben osztalékon keresztül kedvező kulccsal engedi kivonni a nyereséget személyes használatra. A nagyobb - mondjuk, 5 millió feletti - éves bevétel utáni osztalékkivét – ha az vitathatatlanul a konyhába vándorol – az ennek megfelelő szja-kulccsal és tb-vel adózzon. Hangsúlyozni kell: ebben a körben a gyakorlatbani regresszivitást valószínűleg csak mérsékelni lehet, de ezt mindenképpen szükséges. A kiváltságosok kis része fog élni a vagyon/jövedelem határon túlra vitelének lehetőségével, mert elég macerás. Megfontolandó a magánszemélyek tisztán pénzügyi aktíváinak bevonása az adózásba, természetesen ugyancsak az átlagot (ha van egyáltalán ilyen abban az országban, amelyben a lakosság háromnegyedének semmilyen megtakarítása sincs) lényegesen meghaladó összegek után. A pénzügyi szolgáltatók ma már olyan részletes adatokkal rendelkeznek - s a pénzmosás, a terrorizmus és az adócsalás megelőzése miatt lényegében nincsenek anonim számlák -, hogy tulajdonképpen minimális köz-költséggel megállapíthatók a legjelentősebb (minimálisan a több tízmilliós) pénzügyi vagyonok.

 

  1. Ugyancsak a nagyobb vagyonok esetében vissza kell hozni az örökösödési adót (és annak is nevezni, nem sumákolni azzal, hogy ez illeték). Ennek a többség általi elfogadását szolgálja, hogy őket nem érinti (nincs is mit adóztatni), még így is alaposan el kell magyarázni, hogy a nagy vagyonok növekedési képessége (természetes átlagos hozama) igen jelentős – akár 5 százalék is lehet évente -, tehát az igazságosság azt kívánja, hogy ennek egy részét tegyék be a közösbe.

 

  1. Eddig egyetlen – nyomokban baloldaliságot tartalmazó – kormány tett kísérletet az ingatlanadó kivetésére, a kudarcos vég ismert. Ennek egyik oka a Fidesz mérhetetlenül cinikus populizmusa, és a hibás vele szembeni kommunikáció volt. Egy leendő kormánynak türelmesen és mindenre kiterjedően el kell magyaráznia, mi a célja az ingatlanadónak, és világossá tennie: csak a legértékesebb lakóingatlanokat érinti a kötelezettség. Itt is hangsúlyozni kell, hogy nem a költségvetési bevétel az elsőrendű cél, hanem a vagyoni különbségek enyhítése. (És, igen, valószínűleg elkerülhetetlen alkalmazni az olyan fideszes gyökerű kommunikációs fogást, hogy „Orbán és a hozzá hasonló milliárdosok nem akarnak adózni”; ez az összes említett adó esetében szükségessé válhat.) Az ingatlanadó elbukásának másik magyarázata azonban bonyolultságában keresendő, s abban, hogy lényegében kivitelezhetetlen az aktuális piaci érték megállapítása, s a bevételt amúgy is lényegében lenullázó apparátusi kiadásokat sokszorosára növelték volna a darabonkénti értékbecslések. Mindezek elkerülésére érdemes végiggondolni a bérleti érték alapú adózást. Ez voltaképpen nem más, mint az ingatlanos cégek által (is) jól ismert szokásos lakásbérlet havi összege, amelynek alakulását övezetenként, de akár utcánként is mindenki nyomon követhet. A tapasztalat az, hogy ezek a havi díjak sokkal érzéketlenebbek az ingatlan állapotára, mint az adásvételkor kialkudott ár, ezért egyszerűbben alkalmazható az adó alapjának megállapítására. A hazai lakbéreket látva úgy tűnik, hogy ezek illeszkednek a nyugati gyakorlathoz, amelyben az ingatlan értékének fél-egy százaléka a havi lakbér. Ezt lehetne alapul venni az ingatlanadó kialakításakor, mondjuk az 50 millió körüli küszöbértéktől. Tehát – maradva a példánál – a „helyben szokásos” 250 ezres bérleti díj lenne a belépő. Ez után kellene fizetni évente egyszer: szerintem érdemes lenne itt is több (két) kulcsot alkalmazni, például fél-, illetve egyhavi bérlet díját.

 

  1. Régi probléma az off shore, pontosabban az adóparadicsomok léte, amelyre ugyan vannak korlátozó szabályok, de a mostani kormány fittyet hány ezekre. Megítélésem szerint ezt a céges működési formát úgy, ahogy van, ki kellene dobni az országból. Természetesen csak akkor, ha nemzetközi kötelezettség nem tiltja. Ha igen, akkor legalább a közpénzes körből kell a gyakorlatban is kizárni. De nem olyan módon, ahogyan ma (bár ezt sem tartják be), hanem úgy, ahogyan azt néhány nagy gazdasági társaságnál bevezették: a részvényesi jogok gyakorlásának feltétele a „végső haszonhúzó” személyének felfedése, vagyis a láncolatos tulajdonosi kapcsolatok utolsó pontjának bemutatása. Ez lenne a feltétele magyarországi gazdasági tevékenységnek. Persze a nemzetközi folyamatok mindinkább kiszorítják a nulla adózású off shore-t a fejlett országokból, az államok közti adóversenyben az alacsony kulcs vette át a szerepet. Ezért elfogadhatónak látszik annak megkövetelése, hogy Magyarországon (akár itteni székhellyel, akár határon átnyúló tevékenységet végzőként) csak olyan társaság végezhessen munkát, amelynek nincs olyan tulajdonosa (a nyereség végső jogosultja), amelynek országában a tao mértéke nem éri el az EU-ban található legalacsonyabb rátát. A majdani kormánynak egyébként is fontos feladata legyen, hogy első külkapcsolati intézkedései egyikeként – azután, hogy hozzálát Magyarország tisztességének visszaszerzéséhez – kezdeményezőként lép fel olyan uniós jogalkotásra, amely megkísérli a közösségben keletkező jövedelemnek a jelenleginél legalább valamivel nagyobb részét bévül tartani.

 

  1. Régi adóssága az államnak az, hogy az eredetileg tényleg nagy szabadságot ígérő evát hagyta kisiklani a bonyolult adminisztrációt megtartó, egyre rosszabb feltételekkel járó formává. Ennek oka alighanem az, hogy az állam és a vállalkozások közti kapcsolatban meghatározó tényező a kölcsönös bizalmatlanság: a mindenkori kormányok úgy gondolják, hogy a gazdaság szereplői általában minél több bevételt el akarnak csalni, emezeknek pedig meggyőződésük, hogy az állam célja szinte minden fillért elvenni tőlük. A végeredmény: a cégek mindent elkövetnek azért, hogy minimális szintre szorítsák adójukat, lehetőség szerint amennyit csak lehet „elköltségeljenek”, az állam pedig akár aránytalan kiadást vállalva igyekszik megfogni őket. Vagyis mindenki úgy cselekszik, hogy a másikból a legrosszabbat hozza ki; tipikus lost-lost kimenetel. Régóta sziklaszilárdan hiszem, hogy ezt az ördögi kört csak az állam törheti át azzal, hogy vesz egy nagy levegőt, és belátja: adóvesztés mindenképpen van és lesz, ennek mértékét és a felderítésére fordított költségeket kell minimalizálni-optimalizálni. Rövidre fogva: be kell vezetni a tényleges evát. Kijelölni egy bevételi küszöböt, amely alatt a cégek alacsony átalányadó-kulccsal fizetik a taót, s ami a legfontosabb, nem kell évenkénti bevallást készíteniük (a számlákat természetesen gyűjteniük kell, hogy bármikor bemutathassák). (Az áfa-visszaigényléssel keletkező probléma ez esetben megoldandó.) Türelem kell ehhez, nyilván sokan lényegesen nagyobb bevétel esetén sem lépnek át a tételes („rendes”) adózók körébe, de az ezzel járó veszteséget be kell áldozni, hogy idővel létrejöjjön a bizalom. A nyereség: a cégek megszabadulnak a könyvelői kiadásoktól és a megvett számlák árától, azonnali eredményjavulást elérve ezzel, az állam pedig megspórolja a soha meg nem térülő revizori költségeket (hónapokig tartó adóvizsgálatok sokkal többe kerülnek, mint a lehúzott nyomorúságos kis cégektől kiszipolyozott párszázezres bírságok, miközben a nagyban játszókra nincs elég kapacitás). Azt mondani sem kell, hogy az olyan bosszantó, tisztán sarc jellegű teher, mint például a kötelező kamarai tagság azonnal eltörlendő.

 

  1. A sporttámogatás jelenlegi rendszere azonnal megállítandó. A tao-nak vissza kell kerülnie oda, ahová való, a költségvetésbe. Meglehet, egy részét fenn lehetne tartani – hasonlóan az szja 1 százalékához – irányított társadalmi célú segítségnyújtásra, de csak olyan területeken, amelyek nem képesek önfenntartásra. Elsősorban kultúra, oktatás, egészségügy, sportban is legfeljebb a hátrányos helyzetűeké.

 

  1. A hazai tulajdonosi réteg megerősítése nem tűr halasztást, s nem csak a munkahelyteremtés miatt, hanem azért is, hogy csökkenjen a kitettség a külföldi tulajdonosok szándékának, magatartásának, s az ország megítélése miatti beruházási döntések következményeinek. Az eddigi próbálkozások inkább bukást hoztak, az MNB által meghirdetett NHP lényegében eredménytelen, a vállalati hitelállomány adatai beruházási érdektelenségről tanúskodnak a kkv-k széles körében. (Az MNB 1-1,5 százalékos GDP-növekedést „lát” az NHP hatásaként, ami nem jön ki a számokból. Persze ha három évre osztjuk el ezt, akkor igen, de így szinte elhanyagolható az „eredmény”.) Nyilván mélyebb szakértői elemzés kell annak megválaszolására, hogy a befektetési cél hiányával állunk-e szemben, azzal, hogy a kkv-k nem látnak perspektívát maguk előtt, vagy/és a bankok a jelenlegi környezetben még az ingyen kapott pénz láttán is túl rizikósnak találják a nagy számban tízmilliós nagyságrendű, látható eredményt nem hozó hitelkihelyezést. Lehetséges, hogy új formát kellene kínálni a bankoknak: valami olyat, amely nagyobb részvételi és beleszólási lehetőséget nyújt nekik. Érdemes volna megvizsgálni a kockázatitőke-társaságok működését, átvenni egyes jellemzőjüket; az induló tőkét a bankok és az állam közösen adnák, felkínálva néhány év elteltével a kiszálláskor (exit) a részesedés értékének akár nagyobb részét is a pénzintézeteknek. (Hasonló konstrukciót dolgozott ki a 90-es évek első felében az Agrobank, amelyet aztán a szégyenteljes, jogtipró büntetőper megakasztott-szétvert, de a kezdeti tapasztalatok kedvezőek voltak.) Egy új megoldás során kísérletet lehetne tenni arra is, hogy tömegesen indítsanak útjukra magasabb hozzáadott értéket előállítani képes cégeket, minél előbb csökkentendő az összeszerelő üzemek nyomasztó túlsúlyát.

Egy ilyen hitelprogramhoz persze vissza kell szerezni az MNB által elszórt pénzt (lehetőleg Matolcsytól is meg kéne szabadulni), de sokkal inkább az uniós támogatások átirányítása lenne a járható út. Jelenleg 15-16 százalékra tehető a fejlesztési célú részarány, amiből legfeljebb énekes halott lesz, nem folyamatos és fenntartható növekedés; a kormány 60 százalékra emelné ezt a hányadot, de látva az automatikus lenyúlásra beállított rendszert és a krónikus szakemberhiányt a kormányzati apparátusban, az eredmény borítékolható. Kérdés, hogy két-három év múlva lesz-e még pénz az uniós kasszában, vagy tényleg leszerződnek a teljes keretre. Ha sikerül el nem költött összegeket találni, akkor Brüsszelben villámgyorsan újratárgyalandók a programok, és ugyancsak néhány, három-négy területre összpontosíthatók a legvaskosabb tételek.

 

  1. Ezek egyike a szétroncsolódott térségekben valamilyen érezhető feltápászkodás elindítása. Megítélésem szerint ezt csak helyben szervezett megoldásokkal lehetséges sikerre vinni. Ennek módja lehet a cserdi modell, ott élő helyi vezető irányítása, de akár a régiókban évek óta reménytelenül küszködő segítő szervezetekre lehetne bízni a közösségek összefogását, megszervezését, odaadva nekik a szükséges pénzt, s, ha kell, profi gazdasági menedzsereket bocsátva rendelkezésükre.

 

  1. A társadalmi felzárkózást, a mobilitást lehetetlenné tevő – s mind erősebbé váló – kasztosodást egyszerre kell feltörni: a szegregáció felszámolásával, a világi iskolák visszaállításával. Ez hosszadalmas küzdelem lesz, de az elnyomorított honfitársainkat sújtó információs gát lerombolása ennél könnyebben elvégezhető. Százezrek számára megoldhatatlan az otthoni számítógép-használat és főképpen az internethozzáférés. A közösségi köztársaság kormányának tehát kötelezettséget kell vállalnia arra, hogy lehetőleg mindenhová eljuttatja az internetet és az ehhez szükséges hardvert. Néhány gigabájt bőven elegendő az alapvető információk eléréséhez, ez a szolgáltatók versenyeztetésével nyomott áron megoldható. A „vasat” pedig akár pár éves, de jó állapotú, felújított gépek beszerzésével is elő lehet teremteni.

 

  1. Végezetül: valamit kezdeni kell a földrablással. Alapjában véve két megoldást látok elképzelhetőnek: visszaszerezni az oligarcháknak, újfeudális uraknak átjátszott latifundiumokat, illetve progresszív adót kivetni a legnagyobb tulajdonokra. A két út párhuzamosan is járható, a sima visszavételbe ugyanis csak akkor szabad belevágni, ha az nem torkollik olyan hosszadalmas jogvitába, amelynek ideje alatt megáll az élet a földeken. Ettől tulajdonképpen függetlenül osztom azt az álláspontot, amelyet legutóbb Mellár Tamás fejtett ki. Eszerint 100 hektárig adómentes a föld használata, ezen felül progresszíven emelkedik a teher, 1000 hektár felett pedig – Mellár szavaival – „kőkemény, dézsma jellegű” lenne az elvonás (emlékeztetőül: az USA-ban és Angliában a korábbi évtizedekben alkalmaztak 80-90 százalékos adókulcsokat). S ha nem megy a jog erejével a földek visszaszerzése, az adóztatás alkalmas lehet arra, hogy az óriási uradalmak birtoklása ne legyen többé gazdaságos, amelyeket aztán oda lehet adni a valódi földműveseknek. Az adózás arra is jó eszköz lehet, hogy – kedvezmény formájában – ösztönözzön a nagyobb foglalkoztatásra. Az pedig régóta meggyőződésem, hogy a szövetkezés változatlanul a legalkalmasabb forma a különálló kis tulajdonok hatékony termelésének és a saját kézben tartott feldolgozásnak-értékesítésnek. Persze a klasszikus „egy tag-egy szavazat” működési modell aligha állja ki a kapitalista gazdálkodás próbáját, de a lényeget ez nem érinti. Meggyőzéssel, jogalkotással, adózással és – ha lehetséges – tőketámogatással kell megpróbálni szövetkezésre ösztönözni a kisbirtokosokat.

 

Néhány dolgot hangsúlyozni kell. Az első az, hogy nem csupán szlogen a „nem térünk vissza 2010 előtthöz”; a demokratikus oldalon legtöbben ezt meggyőződés nélkül ismételgetik, valójában nem nagyon vannak gondolataik arról, mit tennének. A Fidesz egyszerű megoldásokat ígért, ’98 óta mást sem tesz, mint könnyű álommal házal, ami persze nem más, mint a cinikus, hazug, rideg valóság elfedése, a pusztító társadalompolitika palástolása a hamis „nemzeti” összetartozás érzésével. Ez eddig sikeres volt, de a rendszer tartalékai szemmel láthatóan kimerülőben vannak. A bénító pszichózis – a beletörődés – megtöréséhez nem elegendő az eddig követett gyakorlat, a baloldali/liberális oldalt annyira jellemző technokrata racionalitás, az, hogy „hiszen nekünk van igazunk, nézzétek meg a számokat, gondolkodjatok és szavazzatok ránk”. (Erre példa az, amikor Orbán arról beszél, hogy az EU-val „kvittek vagyunk”: mi befizetünk a közösbe, amennyivel többet kapunk vissza, azt a külföldi cégek „kitalicskázzák” nyereség formájában. A dolgokat felszínesnél jobban értő persze sírva röhög ezen, a logikus észérvek azonban lepattannak az unásig ismételt leegyszerűsítő hazugságról.) A liberális, piacpárti gazdaság- és társadalompolitika híveként magam sem gondoltam, hogy egyszer kénytelen leszek átlépni saját árnyékomat, és azt mondani, újragombolandó a mellény. Most nem egyszerűen tüzet kell oltani: embert menteni, egy-másfélmillió honfitársunkat visszarántani az életbe. A kormányzati migrációs hadjárat közepette elsikkad az a tény, hogy hazánk ma egy-másfélmillió menekült országa, amennyiben ennyi honfitársunk éppoly nyomorultan tengődik, mint az Európára segítségként tekintő szerencsétlenek. Merkantilista barátaink számára is érthetően fogalmazva: fogyasztóvá kell tenni a legelesettebbeket. Az államháztartás kézben tartása azonban alapkövetelmény, hogy a kiadások az oktatás és egészségügy, valamint a regionális felzárkózás területére legyenek irányítva; a fentebb vázoltak szinte bizonyosan adóbevétel-csökkenést eredményeznének, ezért sem szabad engedni a népszerű osztogatás csábításának. Ha ezt nem sikerül széles körben tudatosítani, az eredmény teljes kudarc lesz: választási vereség vagy fű-fa-virág ígérgetése, majd győzelem után ismét elszaladó adósság és hiány.

Távol álljon tőlem, hogy a legkisebb szimpátiát érezzem a Fidesz gondolkodásmódja iránt, de be kell látni, hogy az általam közösségi köztársaságnak nevezett „új állam” elképzelhetetlen olyan érzelmi kötelékek nélkül, amelyek a lakosság többségét képesek más módon összefűzni. Az antiorbánizmus kevés, valami ideát kell kínálni. A verseny hiánya a politikában is végzetes, a nem széljobbos (narancs-barna) gondolkodás kiszorulása két nagy közösségben van a 24-ik órában: a fiatalok és a kistelepülések népe körében. A fiatalokban megvan a természetes nyitottság és – talán – még él a vágy a szolidaritás iránt. Ebben, sajnos, a nyilasok messze elől járnak, szinte belakták a vidéket, amit vissza kell foglalni. A földvisszaszerzés és –újraosztás programmá tételére felfűzhető lenne új vidékpolitika, a fiatalok körében pedig az elesettek, nyomorban élők, a látható elszegényedés enyhítésére lehetne mozgósítani; sokakat talán a kevésbé „politikus” formákkal, a megszokott közösségi munkával lehet megnyerni. Lehetőség szinte korlátlan, de el kell kezdeni. Legalul. Eszmét, közösséget adni s felkínálni. A Fidesz megtette azt a szívességet, hogy gőgös magasságba emelkedve teljesen elvesztette a kapcsolatot a való élettől, s foglyul ejtette magát a gátlástalan harácsnak. Ebből szerintem nincs kiút. A demokratikus közösségnek azonban kell, hogy legyen ajánlata erre.

A szerző újságíró




Bak Mihály
Bak Mihály

Szerző




További Hírek és vélemények

Bartus László: Öt boldogtalan nap
Bartus László: Öt boldogtalan nap

Szerző Bartus László December 01, 2016

Öt nap múlva szakszerűen összecsomagolták, veszekedtek fölötte, hogy kinek a hibája, egy probléma volt csupán ott a kövön, nem egy elhunyt ember. Hiába várt, elment üres kézzel.

Tovább

Markó Beáta: Adni jó
Markó Beáta: Adni jó

Szerző Markó Beáta December 01, 2016

Az utalvány kizárólag a kormányzó egyik közeli emberének élelmiszerüzlet-hálózatában vásárolható le, így nemcsak a nyugdíjasoknak ad, hanem saját oligarchájának is.

Tovább

Magyarország legyen a fasiszta magyaroké
Magyarország legyen a fasiszta magyaroké

Szerző Amerikai Népszava November 29, 2016

Az ő óhajuk az, hogy Magyarország legyen csak a fasiszta magyaroké. A magyar fasiszták majd megmondják, ki miben hihet, mibe öltözködhet, kit szerethet, kinek van joga, kinek nincs, ki mit olvashat, ki mit gondolhat, ki mit mondhat, ki mire szavazhat.

Tovább