Kertész Ákos: Sándor Mária föladta volna?


Szerző Kertész Ákos April 06, 2016

Ha jött mostanában szívszorítóan tragikus hír Magyarországról, az az volt, hogy Sándor Mária, a fekete nővér föladta. Pontosabban: ő is föladta. Mindenki föladja. Az is, aki nem jelenti be, aki egyszerűen csak fogja magát és hazamegy, lefekszik…

Lefekszik és befordul a fal felé.

Kész.

Mert nem látja értelmét, mert hátranéz, és nem jön mögötte senki. Senki. Egy teremtett lélek sem.

Micsoda nép ez? Én azt mondtam: genetikusan alattvaló. Nagyon szelíden, elnézően fogalmaztam.

Radnóti jut eszembe, Radnóti csak hallgatott: „mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, ‒ a rettentő szavak tudósa, Ézsaiás.”

De Radnóti tudta, hogy egyszer vége lesz. „Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!”, és, hogy addig kell kitartani, „míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja.” Annak, ami Magyarországon van, nem látni a végét. Ha mégis elképzeli az ember, nem a szabadulás jelenik meg előtte, hanem, hogy az ország végül olyan zárvány lesz a világban, mint Észak-Korea.

Miféle nép ez? Negyedszázada csatlakozhatott volna a szabad népek, nemzetek, országok közösségéhez, és rövid hezitálás után tudatosan a rabszolgasorsot választotta, igen, választotta, mert nem kényszerítette rá senki és semmi.

Csoda, ha Sándor Mária hátranéz, és úgy látja, senki se követi? Nincs mögötte semmi, csak az ásító üresség?

Új hír, hogy mégsem adja föl. Ha április tizenötödikén még egyszer hátranéz, és ha követők sorakoznak mögötte, ha feketéllik az egészségügy az elszántaktól, akik követni hajlandóak őt a küzdelemben, mégsem adja föl.

(Milyen nép a magyar? Hát ilyen nép. Kossuth Lajos is azt üzente, elfogyott a regimentje. És akkor mi van? De ha még egyszer azt üzeni…)

Tökéletesen megértem Sándor Máriát: a Kossuth-nótára gondolok, és csak örülni tudok, hogy mielőtt föladná, ad magának és a csapatának, az egészségügyieknek még egy esélyt.

Még egyszer azt üzeni…

Hogy mi lesz belőle? Fogalmam sincs, és nem is latolgatom. Forradalom nem lesz belőle, szabadságharc, trónfosztás, rendszerváltás biztosan nem. De ha csak néhánynak, aki az életéért küzd, erőt ad a túlélésre, ha csak néhány betegnek erőt ad a gyógyuláshoz, ha csak néhány egészségügyinek erőt ad a további küzdelemhez a betegekért, a szenvedőkért, a rendszer által halálraítéltekért egy-egy fekete póló látványa, már megéri!

Kettőezerben a Margit kórház sebészetén feküdtem, nem volt gyerekjáték, néhány napig kétesélyes voltam, mielőtt kiderült: megmaradok. Éppen Orbán és bandája volt hatalmon, valami nagy elvonás sújtotta az egészségügyet akkor is, a Margit sebészetének a felét lezárták, de mi: a másik felében összezsúfolódott betegek és egészségügyiek úgy döntöttünk, hogy nem adjuk meg magunkat! Összefogtunk: betegek és nővérek, segítettük egymást: akinek jártányi ereje volt, az ügyeletet tartott, aki nem bírt fölkelni, az az ágyából figyelt a még betegebb társára. És nyavalyáink ellenére csuda jókedvünk kerekedett, élveztük az összefogást, élveztük, hogy ellenállunk a gonosznak.

Betegek, nővérek, orvosok kacsintásból, félszavakból értettük egymást. Életem során ritkán éreztem magam olyan vidáman, olyan bizakodóan. Igaz, még nem volt végleg szétroppantva a demokrácia, választásra készültünk, és nagy sanszunk volt leváltani a kormányt. De az az összefogás ott a Margit kórház sebészetén nem erről szólt, csak arról, hogy nem adjuk föl, nem hagyjuk magunkat!

Azt mondja Sándor Mária, összefognak a tanárokkal. Persze, hogy összefognak; egészségügyiek, oktatásügyiek harca ugyanarról szól. „Tanítanék” ‒ mondják a tanárok; „gyógyítanék” ‒ mondják az egészségügyiek.

A harc a védtelen emberért folyik. A védtelen és kiszolgáltatott gyerekért, a védtelen és kiszolgáltatott betegért.

A nyuszi tanárok nagyon vigyáznak, meg ne sértsék a törvénytelen diktatúra törvényét, nehogy megüssék a bokájukat, nehogy magukra haragítsák a Hatalmat, akinek minden megtorló eszköz a kezében van.

Olyanok, mint azok az óvodások, akik az óvónéni háta mögött mernek csak nyelvet ölteni az óvónénire.

Szánalmas? Nem is annyira szánalmas; én látok azért benne bíztatót. Mert a nyelvöltögető példát mutat a többinek, hogy ezt is lehet. Nem csak mindenbe belenyugodni, nem csak mindent elfogadni, nem csak jámborul engedelmeskedni.

Lehet nyelvet ölteni, szamárfület mutatni ‒ még ha titokban is.

A nyelvöltögetőkből lesznek a lázadók. Egy részük csak deviáns lesz, de a másik részükből még autonóm ember is válhat. Máshogy gondolkodó, egyáltalán: gondolkodó ember. Igazi forradalmár. Rendszert-döntő. Új törvényt alkotó.

Persze, hogy a fekete nővér harca nem fogja megváltani a magyar egészségügyet, persze, hogy a tanárok és tanulók egy vagy akár többórás tiltakozó „sztrájkja”, engedetlen sétája a tavaszi szélben az iskola körül, de még a pedagógus szakszervezet által hirdetett egynapos sztrájk sem fogja megváltani az oktatásügyet, persze, hogy a mozgalmuk, akárhányan csatlakoznak is hozzájuk, nem fogja megdönteni a rendszert, nem juttatja a diktatúra urait, az ország és a nép kirablóit oda, ahová valók, a bíróságra és a börtönbe, ezzel ne is áltassa magát senki, erről ne is álmodjon senki. Persze, hogy ebből nem lesz vértanúk dala, az ötszáz velszi bárdok, a dalolva lángsírba menő velszi bárdok zenén, síp-dobon, riadó kürtön át hangzó, a mindenséget betöltő, dübörgő kórusa, de a síri csöndet, a puszta sírokként lapuló kunyhók csöndjét azért megtöri.

A hang, akármilyen halk legyen is, több a síri csöndnél, a mozgás, ha mégoly visszafogott is, több a mozdulatlanságnál; megolajozza a berozsdásodó ízületeket, munkában tartja az izmokat, fölgyorsítja a vérkeringést, megmozgatja a renyhe tüdőt, fölpörgeti a szívverést. A mozgalom, a feketeruhás nővéreké, orvosoké, a nyelvöltögető tanároké azért kell, arra való, hogy legyen, ami életben tartja a lelket.

Aki mást vár tőle, becsapja magát, becsapja a népet. De aki lenézi, aki a maga helyén nem becsüli, az fegyvert csavar ki az emberek kezéből: a túlélés fegyverét. A lélek túlélésének a fegyverét.

A diák azt is leszűrheti óvatoskodó tanára magatartásából, hogy lehet látszólag tenni valamit, miközben nem teszünk semmit, de azt is, hogy nem kötelező mindent lenyelni. Hogy nem kell mindig behódolni, alázatosan fejet hajtani. Hogy legalább meg lehet néha próbálni.

Hogy így vagy úgy, de valamiképp mégiscsak lehet dacolni a gonosszal, föl lehet horgadni a totális elmebaj ellen.

Földes György könyvet adott ki a Kádár rendszer külpolitikájáról. Most? Miért?

Ó, semmiért, most készült el, nincsenek benne áthallások, nem akar célozni semmire, szigorúan száraz tudományos munka, tények, dokumentumok gyűjteménye. Arról szól, hogy ötvenhétben még elzárkózott a szovjet hatalomnak (és a jaltai és potsdami egyezmény alapján álló nyugati hatalmak döntésének is!) behódoló rendszertől az egész szabad világ. De a nyolcvanas években már egymásnak adták a kilincset a rendszer minden irányban nyitott, barátságos, az enyhülést tudatosan szolgáló külpolitikájának csodálói, tisztelői. Kádár János külpolitikájának a tekintélye a nyolcvanas évekre jóval nagyobb volt annál, mint amit az ország nagysága, ereje, gazdasági potenciálja indokolt volna. Ezt Kádár személyes érdeme mellett a világpolitika játszmái is generálták: hiszen a NATO és a szovjet blokk érdeke egyaránt az volt, hogy a reformország szerepét önmagának kiharcoló Magyarországot látványosan megbecsülje.

De hogy ezzel a könyvvel üzenni akart volna a történész annak a rendszernek, amely mára az egész szabad és művelt világ megvetését vívta ki a mindent átható korrupciójával, a menekültválság kezelésének kirívóan emberellenes, és az alapvető emberi jogokat sárba taposó módszerei miatt, az európai szélsőjobboldali populizmus fertőzetét tudatosan terjesztő mai külpolitikája miatt, arról szó sincs, Isten őrizz! Csak éppen nem árt tudni könyvben taglalt tényeket.

Ez sem fogja megdönteni rendszert, nem is akarja. És az üzenet, ami persze, hogy ott van benne, nem fog eljutni a ma már gyáva alattvalói alázatában eszmélni, gondolkozni sem képes tömegekig, de itt-ott meggyújtja az agyakban a fölismerés szikráját, és a fény, ha mégoly halvány is, tudjuk: ádáz ellensége a sötétnek.

Ilyen rendszer még sohase volt. Még a Horthy korszakban sem legitimálta az agymosott tömeg tehetetlensége, akaratgyöngesége, hipnotizált érzéketlensége ilyen mértékben a despotizmust, az elnyomást, az országra semmiféle külső erő által rá nem kényszerített diktatúrát.

Ezért nem látjuk a végét!

A Kádár rendszerben a tömegek és a vezetők összekacsintva feszegették a szovjet elnyomás börtönrácsait, ez a hatékony politikai kultúra semmisült meg rövid negyedszázad alatt, és adta át a helyét a halálos belenyugvásnak a totális mozdulatlanságnak.

A legkisebb, a legtétovább mozdulat is számít, mert az is az élet jele.




Kertész Ákos
Kertész Ákos

Szerző




További Hírek és vélemények

Bartus László: Öt boldogtalan nap
Bartus László: Öt boldogtalan nap

Szerző Bartus László December 01, 2016

Öt nap múlva szakszerűen összecsomagolták, veszekedtek fölötte, hogy kinek a hibája, egy probléma volt csupán ott a kövön, nem egy elhunyt ember. Hiába várt, elment üres kézzel.

Tovább

Markó Beáta: Adni jó
Markó Beáta: Adni jó

Szerző Markó Beáta December 01, 2016

Az utalvány kizárólag a kormányzó egyik közeli emberének élelmiszerüzlet-hálózatában vásárolható le, így nemcsak a nyugdíjasoknak ad, hanem saját oligarchájának is.

Tovább

Magyarország legyen a fasiszta magyaroké
Magyarország legyen a fasiszta magyaroké

Szerző Amerikai Népszava November 29, 2016

Az ő óhajuk az, hogy Magyarország legyen csak a fasiszta magyaroké. A magyar fasiszták majd megmondják, ki miben hihet, mibe öltözködhet, kit szerethet, kinek van joga, kinek nincs, ki mit olvashat, ki mit gondolhat, ki mit mondhat, ki mire szavazhat.

Tovább