Vadász János: Jöhet-e újra a bal?


Szerző Amerikai Népszava December 15, 2016

Vadász János: Jöhet-e újra a bal?

 

Jön a bal? – tette fel reményteli kérdését 1987 januárjában, az akkor még komoly példányszámú, széleskörű terjesztésű Kritikában Papp Zsolt, a kiváló társadalomkutató. S erre, a hozzá méltóan nagy ívű, egész világot átfogó, ám elsődlegesen mégis Európára összpontosító, az angol, német, francia, olasz, spanyol baloldali pártok modernizációit áttekintő esszében válaszolt igennel. 

Azóta eltelt harminc év. A tudós várakozásait Európa csak részben, hazánk pedig egyáltalán nem igazolta. Itthon – a kérész-életű, 2002-2004 közötti szocialista program-megvalósítási kísérletet leszámítva – csak elmulasztott lehetőségekről, elszalasztott esélyekről, folyamatos hitelvesztésről szólhat, aki a baloldali politika elvi modernizációját, és kormányzati hatalomban vagy ellenzékben tett cselekvéseit, azok következményeit korrekten elemzi.

A ma kérdésére – jöhet-e újra a bal? – tisztességgel, a mai magyar társadalom főbb jellemzőinek ismeretében csupán azt válaszolhatom: most nem, még nem. Amivel azt is mondom egyben, hogy nincs realitása az 2018-as kormányváltási, pláne „rendszerváltási” álmodozásoknak. S azt is, hogy azok a politikusok, akik ma a „vagy győzünk a következő választáson, vagy megsemmisül az ellenzék” típusú blöffjeiket harsogják a tereken és a rohamosan zsugorodó számú, mind kevésbé hiteles „médiákokban”: vagy nem tudnak semmit a valóságról, vagy – ami ennél is rosszabb – tudnak róla, de gyávák szembenézni e súlyos társadalmi tényekből a baloldali politika számára következő feladatokkal. E helyett, ahogy eddig szokásuk volt, most is csak felelőtlenül handabandáznak.

Miért fogalmazok ennyire egyértelműen? Azért, mert az MSZP-nek ahhoz, hogy ’22-re váltópárttá válhasson, először is tudomásul kell vennie a fájó tényt: a XXI. század második évtizedének végére a magyar baloldal széttöredezett, jelentéktelené vált. Kiszorult a közbeszédből. Nincs baloldali közgondolkodás, nincsenek a súlyos társadalmi, gazdasági kérdésekre baloldali válaszok a mindennapi életben, s a közvéleményben. A szocialisták nincsenek vagy csak alig vannak jelen a helyi társadalmak döntő többségében, még városi szinten is. (A 15-30 fős szervezetek a 346 magyar városban csak formálisan tekinthetők ott jelenlévőknek.) S ne vigasztaljon senkit, hogy a többi ellenzéki párt még ezt a szervezettséget se képes felmutatni. Nem elodázható és nem egyszerű feladat mindezzel szembenézni. Kiváltképp az elmúlt évtizedek társadalmi tényeinek ismeretében.Ebben a helyzetben a baloldalnak – ami alatt történelmi gyökerei és országosan még mindig létező szervezettsége miatt csupán az MSZP politikai erőterét értem, de azt is csak lehetőségként (!) – a 2018-as választásra kitűzhető minimális célja mindössze a parlamenti bejutás lehet. A maximális pedig, hogy a leendő, várhatóan csak három pártot befogadó parlamentben (Fidesz, MSZP, Jobbik) a második legnagyobb frakciót alkossa. S ezzel – ám csak a sok évtizednyi, eddig mindig elodázott politikai munka e közbeni elvégzésének eredményeként – esélyt kaphasson a 2022-es választás megnyerésére, azaz, egy új filozófiájú, cselekvésű, a társadalom többségét jól szolgáló kormányzásra. 

Tudva arról, hogy ma Magyarországon az emberek több mint 40 százaléka létminimum alatt vagy annak közelében él. S hazánk legtöbb településén (amely az ezer lakos alatti falvakat jelenti) 70-80 százalékos a munkanélküliség. Tudva, hogy vékony az a teljes munkaidőben foglalkoztatott réteg, egymillió alatti – a tanártól, az orvoson, könyvtároson, szociális munkáson át, az önkormányzati, minisztériumi hivatalnokig, rendőrig, katonáig, bíróig terjedő – a közszolgálati dolgozóké, s a másik is csak két és félmilliós – az iparban, a szolgáltatásokban, a kereskedelemben alkalmazottaké –, akikre „középosztályként” hivatkozik a hatalom. Valójában azonban ők is csak prekárius, tartalékok nélküli, egyik napról a másikig élő, kiszolgáltatott helyzetű emberek. (Lásd erről Ferge Zsuzsa akadémikus helyzetelemzéseit, súlyos tényeket, következtetéseket tartalmazó tanulmányait.) Tudva: hazug kormányzati propaganda csupán a közmunkásokat (a köznyelvben kényszermunkásoknak nevezetteket) a társadalom „növekvő” stabilitásának mutatószámaként, a valódi munkavállalók közé sorolni. Ezt, sem megalázóan alacsony, megélhetést sem biztosító béreik, sem foglalkoztatásuk rövid időtartama, sem annak szakmai tartalma nem engedné meg. Ők is becsapottak, akiknek nincs vagy a legritkább esetben van visszaútjuk a munka világába. S tudva végül, hogy hazánkban folyamatosan magas a hajléktalanok, szociálisan ellátatlanok, bizonytalan helyzetű családok, s az éhező gyermekek száma. Ezért nem csodálkozhatnak a szocialisták sem, hogy a fiatal, jobbára magasan képzett munkavállalók szászezrei menekülnek külföldre e kilátástalan társadalmi, gazdasági és politikai helyzetből.

Másodszor: szembe kell néznie az MSZP-nek azzal, hogy a rá szavazó 800 ezer választó súlya (a korfáról, a közöttük domináns idősekről és a nagyon-nagyon kevés fiatalról nem is szólva) igen csekély a társadalom egészéhez képest. Kiváltképp, a legalább kétmillió Fidesz-szavazó és a közel egy millió Jobbikos „fényében”.

Harmadszor: azzal is szembe kell nézniük, hogy a mozaikdarabokká tört baloldal olyan súlyos identitás-válságban van, amely már szinte „hitelesíti” azt az évtizedek óta hangoztatott jobboldali-konzervatív, liberális közbeszédet, amely szerint nincs baloldal-jobboldal osztat a magyar politikában. Okafogyott ezért – mondják – baloldali alternatíváról gondolkodni. Igaz, ez régen is hazug beszéd volt, s az ma is, de e „meggondolásból” keletkezett és vert gyökeret a virtuális valóságban – a sajtóban és az elektronikus médiában – az a fából vaskarika, amit manapság is szociál-liberális politikának neveznek.

Látszat szerint ellentmondásnak tűnhet, mégis azt állítanom, hogy a társadalom mélyrétegeiben zajló drámai folyamatok mind-mind egy erős, jól szervezett, cselekvőképes baloldalért kiáltanak. S mégsem ellentmondás, mert mérhető a társadalmi igény arra, hogy a szocialisták – baloldali pártként – talpra álljanak.

Csakhogy, ahhoz szembesülniük kell a felsorolt, mind a saját helyzetükre, mind a társadaloméra vonatkozó tényekkel – és új válaszokat, baloldali, azaz: nem liberális, nem keresztény-szociális, nem konzervatív, nem jobboldali, nem radikális, de bátor megoldásokat kell kidolgozniuk, s megalapozottan, hitelesen, szakszerűen ajánlaniuk a társadalom egészének. Igaza van ugyanis a nyáron megválasztott pártelnöknek abban, hogy nem a társadalom fordult el a baloldaltól, hanem az MSZP fordult el a társadalomtól, s ezen kell változtatnia ahhoz, hogy a társadalmi többség támogatásával, mint a baloldal pártja, újból „jöhessen”, helyzetbe kerülhessen.

 

   

E célért azonban, s ez a negyedik előfeltétel, a szocialistáknak saját múltjukkal, rossz politikai döntéseikkel kell szembeszegülniük – miután az elemzésekből tanultak és helyes következtetésekre jutottak. Tudva, ezt az alapvető fordulatot külső s belső ellenszélben kell megtenniük. Megküzdve egyrészt a kormányzati hatalmakkal és az ellenzékinek mondott politikai ellenfelekkel, másrészt saját konzervatív, maradék párthatalmukhoz görcsösen ragaszkodó országos, megyei, városi vezetőikkel – az MSZP-s káderpolitika termékeivel. (Ez a káderpolitika egyszerű és misztikus is egyszerre. Ha valaki – aki még nem párttag – felkelti a figyelmét, kiválasztja. Érte megy, nem ellene. Feladatot ad neki, tán funkciót is, ameddig a közepesség mércéjének megfelel. Jutalmazza és bünteti. „Neveli.” Ám, ha az illető túlnő az áltag szürkeségén, pláne, ha a kritikai baloldal politikusává, „hűtlenné” lesz – kiveti és megfosztja a cselekvés lehetőségétől.)

Tudva végül – s ez a lényeg –, hogy a társadalomnak még mindig van egy valós baloldalt: emberi szabadságot és méltóságot, társadalmi igazságosságot és szélsőségtől mentes egyensúlyosságot, tanulási, művelődési, megélhetési, egészségügyi, szociális esélyt és szolidaritást követelő többsége, amely politikai képviseletét, ha a szocialisták mindennek ellenére talpra állnának, rájuk bízná.

Ez az a többség, amely soha nem értett egyet, s ma sem támogatja az MSZP „ingadozó középparaszti”, a rendszerváltozás kezdete óta folytatott ál-baloldali ál-politizálását. Mindig elvetette, és ma is ellenzi a „mától kezdve minden másképp volt”, a saját élettörténetét tőle elvenni akaró, hazug, pártpolitikáknak alárendelt történelemfelfogást is. Azt, amely az 1945-1956 közötti korszakot, amikor (a Rákosi-rendszer minden embertelenségével, súlyos bűnével együtt) eltagadhatatlanul lezajlott a valódi rendszerváltozás – szimplán és ostobán, mint „kommunista diktatúrát” ítéli el. S azt is, amely a „nem legitim” Kádár-rendszer társadalmi, politikai és évtizedekig tartó gazdasági sikerességét, viszonylagos konszolidáltságát („legvidámabb barakk”), a társadalom többségében való – nem problémamentes – elfogadottságát eltagadná.

E többség nem felejti el: ebben a korszakban kerültek közösségi tulajdonba a gyárak, ekkor történt a földosztás, és a ’60-as évek második felétől az a mezőgazdasági szövetkezés, amely világszínvonalú eredményeket hozott. Nem felejti el, hogy milliók számára nyíltak meg iskolák, egyetemek kapui, váltak hozzáférhetővé a művelődés alapszolgáltatásai. Tömegek érhették el az egészségügyi, szociális ellátásokat, a nyugdíjat, azaz: a társadalmi mobilitás valóság volt, nem jelszó. E többség nem emlékszik nosztalgikus pátosszal minderre, de nem szenved amnéziában sem. Lényegesen jobban, árnyaltabban emlékszik a jóra és a rosszra egyaránt, mint azt az elmúlt évtizedek demagóg politikái, félművelt politikusai elvárják tőle.

S így van ez a többség – mondjuk ki végre – 1956 megítélésével is. Otthon, a családban, a baráti közösségek zárt beszélgetéseiben (a valóság félelemmel telített mindennapjaira mutat rá mindez) ugyanis pontosan megfogalmazza: nem volt ’56 „csak” szűztiszta forradalom. Egyszerre volt baloldali reformtörekvést felerősítő, demokráciát, szabadságot, jobb életet teremteni akaró, ám épp az e törekvéseket képviselő értelmiséget, baloldali politikusokat, munkásokat meglepő (mert a cselekvésre felkészületlenek voltak) népfelkelés. Az, amiért sokan életüket áldozták, vagy emigrálni (és migránsként élni) kényszerültek az őket befogadó Európában és a világban. S mindezzel együtt volt a börtönökből (a politikai foglyokkal együtt) kiszabadított köztörvényesek, felelőtlen politikai kalandorok, provokátorok általi, tömegeket gyilkosságokig feltüzelő, a II. világháború előtti társadalmi-gazdasági és politikai viszonyok restaurációját kívánó, nem ritkán zsidó- s cigányellenes, erőszakos, rendszerellenes lázadás is. Ezért nem tekinti a többség 1989-90-et 1956-tól eredeztethetőnek. Tudva, akkor az emberek több demokráciát, szabadságot és szocializmust akartak, nem új-kapitalista berendezkedést. Az e tényeket, összefüggéseket differenciáltan látó közgondolkodást azonban ma ugyanúgy „föld alá” szorítja, meghamisítja a politika, amint azt minden, messzebb tekintő baloldali gondolattal teszi. Amihez a szocialisták vezetői közül többen, összevissza beszédekkel asszisztálnak is.

E többség, amivel az MSZP összefoghatna, ellenezte azt a folyamatot, amely 1988-1995 között megfosztotta állami, önkormányzati közösségi tulajdonának (gyárak, vállalatok, szövetkezetek, földek, termelőeszközök) többségétől, saját foglalkoztatottsága biztonságától, azaz, megélhetésétől, tanulási, művelődési esélyeitől, szociális, egészségügyi szolgáltatási és nyugdíj-jogosultságától, vagy azok igénybe vehetőségétől. Csaknem mindentől.

Nem értett egyet azzal sem, hogy a rendszerváltozás felélhette a társadalom és a gazdaság korábban felhalmozott komparatív előnyeit is. A magas szintű általános műveltségétől, a kiváló felső-, közép-, és szakmunkás szintű szaktudásokig, a munkakultúráig, az újító, alkotó kreativitásig, a versenyképes informatikai és elektronikai, orvosi műszer- és gyógyszer-iparig, a jól teljesítő mezőgazdaságig és élelmiszeriparig szinte mindenét, amivel addig rendelkezett, s aminek a megtartásával, sőt, fejlesztésével lényegesen versenyképesebb, sikeresebb lehetett volna az európai erőtérben, mint volt.   

S kiváltképp tiltakozott az ellen 1994-98 között, amikor még a szocialistáké volt a kormányzati többség, hogy a magyar liberálisok mégis rájuk kényszeríthették szélsőségesen piacpárti, „öngondoskodásra” szorító, életidegen politikájukat. Ennek a tudomásul vétele, sőt, megideologizálása („a magyar baloldalnak most a kapitalizmust kell építenie”) okozta 1998-ban az MSZP bukását. Nem véletlen, hogy ezután a szocialisták két pénzügyminisztere is az SZDSZ-ben kötött ki, s onnan került – az SZDSZ-el együtt – a politikai süllyesztőbe.

Az alapvető, máig leküzdetlen identitás-válságból, a teljesítmény-nélküliségből és a szocialistákon belüli liberálisok uralmából következett logikusan a 2010-es, súlyos mértékű választási vereség is. Ami után, épp a szocialisták „repedéseit” kihasználva, a Fidesz-vezér felelőtlen, krakéler politikai ikertestvére, nyílt árulással alapíthatta meg, a neki cirkuszi porondot biztosító, ál-baloldali DK-t. Persze, csak a bukott MDF-es, keresztény-szocialista, kisgazda, liberális politikusok egybeseprésével, s egyes, volt szocialisták átcsábításával.

S mindez után „jött” 2014, a szintén szociál-liberálisnak kikiáltott pártocskák (Együtt, PM, MLP, Szolidaritás) s az MSZP „összefogdosása”. Akik tudomásul vették: a közvélemény, közbeszéd, közgondolkodás mindennapi tematizálása a jobboldalé. Azoké a keresztény, konzervatív, liberális, szélsőjobboldali pártoké, melyek 1990-től folyamatosan, következetesen alapították „népi” mozgalmaikat (pl. országos szervezettségű polgári köröket, népfőiskolákat), s foglalták el az általános- és középiskolákat, a felsőfokú oktatási intézményeket (az egyházak törekvéseit támogatva), és szerveztek országos, valamint helyi médiát, sajtót, könyvkiadást – ideológiájuk, történelem- és társadalom-felfogásuk terjesztésére.

Ezt a politizálást – magától értetődően – csak büntethette az a többség, amely valódi baloldali alternatívát akart. (Nem mellesleg, e ponton kell jelezzem, hogy az ezekért a rossz politikai döntésekért felelős szocialisták most is ott ülnek a parlamenti padsorokban, a megyei és a települési önkormányzatokban, döntenek a párt vezető testületeiben. Mintha ez lenne a dolgok rendje. Pedig nem az.)

A szocialisták és „szövetségeseik” számára a 2014-es választási vereség okai közismertek. A politikai viszonyokat azonban jól jellemzi, hogy hiába jelent meg elemzés-özön ezekről, a felelősségükkel szembe nem nézők ma is azt kiáltozzák, hogyha az előbbi pártocskákkal újra „összefognak”, akkor 2018-ban le tudják győzni a Fideszt. Az ötödik, talán a legnehezebb feladata tehát az lesz az MSZP új vezetésének, hogy felismerje, felismertesse: ez az út járhatatlan.

2016-2022 között gyökeresen más szocialista politikára van szükség ahhoz, hogy a társadalmi és politikai fordulat megtörténhessen. Ehhez a programot a szocialistáknak önállóan kell kidolgozniuk, felmutatniuk, képviselniük és vonzóvá tenniük a többség számra. Pártként önállóan fellépve, de összefogva minden helyi társadalmi, érdekképviseleti, szakmai, civil erővel, amely hajlandó az együttműködésre, és megújulását támogatja. A 2018-as választást is akkor lesz módjuk erősödve megélniük a szocialistáknak, ha addigra nyilvánvalóvá teszik: meg akarnak újulni és már el is kezdtek járni az új úton. A többség érdekeinek reális, korrekt, hiteles, szakmailag megalapozott, hazát és haladást együtt jelentő képviseletét vállalva, és az egyszeri, megismételhetetlen emberi élet éléséhez a jobb feltételek biztosítva. Nem csak szavakkal, de vitákban kiérlelt, végrehajtható baloldali programmal, s konkrét cselekvésekkel is.

Milyen megújulásra gondolok? Nem törekedve teljességre, nem gondolva, hogy kizárólag az általam feltett kérdésekre adott jó válaszok, s csupán e feladatok megoldása jelenthet baloldali revitalizációt, kiindulásként nélkülözhetetlennek tartom, hogy a szocialisták új politikai alapelveket fogalmazzanak meg.

Ahhoz, hogy jöhessen újra a bal, választ kell adniuk az alapkérdésre: milyen baloldaliságot képviselnek? Mit jelent számukra a modern baloldali program? Kiket képviselnek? Mit értenek társadalmi többség alatt? Politikai, gazdasági, társadalmi céljaikat milyen eszközökkel érvényesítenék? Meg akarják-e haladni a korábbi rossz, inkább liberális, mint baloldali kormányzati teljesítményüket? Milyen etikai követelményeket állítanak tagjaik, majdani képviselőik elé? S tovább haladva: kiket tartanak szövetségeseiknek? Szakszervezeti, gazdasági szövetkezési, civil, szakmai, helyi társadalmi politikáikat kikkel, hogyan hangolnák össze? A politikai elveiket ismerő, értő emberek aktív, széleskörű egyetértését miként hoznák létre 2022-ig? A válaszoknak hordozniuk kell a szociáldemokrata-szocialista múlt legjobb hagyományait, a megélt történelem, benne ’56 baloldali örökségét, és az 1989 utáni, súlyos politikai, gazdasági, társadalompolitikai tévedéseik korrekcióit is.

Az alábbiakban a számomra elfogadható, de még csak általam megfogalmazott válasz-javaslatok közül hozok példákat. Tudva, nekem sincs a zsebemben a bölcsek köve és nem biztos, hogy felvetéseim mindegyikében igazam van.

Azt gondolom, hogy a szocialisták új programjának mindenekelőtt világosan és közérthetően el kellene határolódnia a jobboldali konzervatív-keresztény, a szélsőjobboldali radikális és a liberális politikai útválasztások szövevényeitől. A társadalom, a gazdaság, a politika aktuális kérdéseire baloldali válaszokat adva.

Az új programnak ki kellene mondania, hogy az MSZP szembefordul a rendszerváltozás során kialakult, torz, az emberek többségét kifosztó tulajdoni viszonyokkal – az ipar, a szolgáltatások, a földbirtoklás területein egyaránt. Igen, ez új „államosítást” jelentene mindenütt, ahol a korábbi állami tulajdont mutyival, politikai alkuval, visszaéléssel adta „új” kezekbe az új hatalom. S ez a termelés modernizációját, környezettudatossá, hatékonnyá tételét is jelenthetné ugyanekkor – jövedelmezőséggel, jó foglalkoztatási rend konszolidálásával, megélhetést adó és a teljesítményeket elismerő bérekkel együtt. Nem igaz, hogy az állam csak rossz tulajdonosa lehet a gazdaságnak. Ellenkezőleg, ösztönözheti olyan állami és magántulajdonlású, azaz, vegyes gazdaság létrejöttét, amely versenyképesebb, mint a ma meglévő. Az állam részt vehet az innovációban.

Mindez a földbirtoklásban pedig azt jelentené, hogy az MSZP sem az „új” földesurak, sem az oligarchák, sem saját birtokos „elvtársaik” uralmát nem tűrné tovább. A termőföldek többségét (a háztáji gazdaságok létét pontosítva, de meghagyva) odaadná – elidegeníthetetlen, nem forgalomképes vagyonként – azoknak az önkormányzatoknak, amelyek határaiban a földek fekszenek. Kötelezve őket, hogy új mezőgazdasági szövetkezeteket hozzanak létre, ehhez támogatást nyújtva. E szövetkezetekben az önkormányzatok – mint munkáltatók – az ott élőknek megélhetést, gyarapodási esélyt biztosíthatnának. Szakszerű, jó gazdálkodással, a helybeliek termelési- és munkakultúrájának ismeretében.

A közszolgáltatásokban (például: a gáz, a víz, a csatorna, az elektromosság, az út, a tömegközlekedés működtetésében) a szocialistáknak kizárólagossá kellene tenniük az állami, önkormányzati tulajdonlást. Megszűntetve e vagyonok forgalomképességét, későbbi privatizálhatóságát.

S tudva azt, hogy a társadalom súlyos veszteségeket szenvedett el az elmúlt évtizedekben a lefokozott közszolgálatok miatt, vállalniuk kellene azokban (az alapszolgáltatásokban kiváltképp) az állami és önkormányzati – pártpolitikáktól, vallási és felekezeti befolyástól mentes – tulajdonlást és működtetést. Az igazgatástól, az oktatáson, művelődésen, egészségügyi és szociális ellátáson, nyugdíjon át, a közrend és közbiztonságig jó minőségű, korszerű, az embereket szolgáló tevékenységeket biztosíttatva mindenütt, ahol a modern államnak és az önkormányzatoknak feladataik vannak. E szélesen értelmezett közszolgálati foglalkoztatásban a szakmai protokollokra épülő, azaz, feladatalapú létszámokkal biztonságot teremtve végre az érintetteknek – és szolgálati felelősségeikkel, kvalifikációs követelményeikkel, a jó teljesítményekkel arányos: megélhetést és szellemi munka újratermelést egyaránt eredményező bérrendszert hozva létre.

A munka világában a szocialistáknak kiegyensúlyozott, de ezen belül jobbára a mindig kiszolgáltatottabb munkavállalókat, mint a munkáltatókat segítő, új Munka Törvénykönyvet kellene alkotniuk. S egységes – belső tartalmaiban azonban a szakmai sajátosságokat differenciált rendelkezésekben megjelenítő – közszolgálati jogállási törvényt. Felhasználva a 2002-2006 között e tárgyakban kidolgozott törvényjavaslatokat. E munka természetes részeként helyre állítva a tripartit Érdekegyeztető Tanácsot is, és létrehozva az állami, önkormányzati munkáltatói szerepeket, az ezekből fakadó kötelezettségeket rögzítő Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanácsot.

Új ágazati – oktatási, művelődési, egészségügyi, szociális, közigazgatási, és sorolhatnám még – politikák kidolgozását kellene vállalniuk a szocialistáknak, a társadalmi igazságosság, a diszkrimináció-mentes elérhetőség és közszolgálati kötelezettségvállalás baloldali alapelvei szerinti, minőségi követelményekkel.

1956 egyik fontos, baloldali öröksége az a kiáltvány, amit akkor tizenöt fiatal író tett közzé – Márkus István szociográfus összegzésében – a magyar ifjúság ügyében. Ebben máig érvényes követelések fogalmazódtak meg, amelyekhez a szocialistáknak vissza kellene nyúlniuk programalkotásukkor, hogy a ma ifjúságát megszólíthassák. A fiatalok megnyerése, baloldalra hívása egyébként is kiemelkedően fontos feltétele a baloldali gondolkodás jelenének és jövőjének. A másik, nem kevésbé jelentős, térnyerést segítő – és a jó hagyományok újjáélesztésének akaratát hitelesítő – döntés lenne, hogyha az MSZP új vezetése a párt tagjait a szakszervezetekbe való belépésre ösztönözné. A szerves kapcsolat a legnagyobb, mindig baloldali, demokratikus, civil, államtól, munkáltatóktól független, erős érdekképviseletek és a szocialisták között így jöhetne létre újra. Ezt is nélkülözhetetlennek tartom a továbblépéshez.

Eközben pedig meg kellene tenniük a szocialistáknak mindent azért, hogy létrehozzák a modern baloldaliságot értők közösségeinek hálózatát, s ez által megjelenhessen a baloldali közgondolkodás, közbeszéd, megszerveződhessenek azok a tanuló-művelődő közösségek a helyi társadalmakban, amelyek – évek munkájának eredményeként – a baloldal új tömegbázisát alkothatnák. Köztudott ugyanis, hogy ma nincs kiművelt, civil öntudattal, ép kritikai érzékkel, érdekfelismerő- és kontrolláló képességgel, cselekvőerővel rendelkező baloldali választói tömeg hazánkban. Ennek létrehozásáért a szocialistáknak sokat kellene dolgozniuk, mielőbb megkezdve a munkát, mert e nélkül nincs esélyük a jelenlegi politikai karanténból való kitörésre.

E cél eléréséhez kellene létrehoznia az MSZP-nek, az új program részeként

  • a baloldali szabadiskolák országos rendszerét, s ennek sikerére építve
  • a modern népi kollégiumok országos hálózatát.

Ez a két országos intézményrendszer lenne hivatott a több évtizede elmaradt baloldali szervezetfejlesztés pótlására. Újraélesztve a baloldali, szocialista közgondolkozást a helyi társadalmakban és a társadalom egészében is.

Alapvetően ennek a két intézménynek lenne a feladata elősegíteni, hogy létrejöjjön a képzett, esélyteremtő, mobilitást lehetővé tevő, a hátrányos helyzetű rétegekkel szolidáris társadalom, az igazságosságot, szabadságot akarók szervezett tömege. Az, amely művelten, civil öntudattal, felelős, kritikus gondolkodással és cselekvőerővel lehetne élő, demokratikus kontrollja a mindenkori helyi és az országos hatalomnak, s az MSZP-nek is.

Mit jelent a baloldali szabadiskolák rendszere? Egy közismert, régi európai szocialista-szociáldemokrata népképzési párt-alapintézményt. Ennek az MSZP általi meghonosítása a baloldal fejlődési, fejlesztési elhatározását hitelesíthetné hazánkban. Javaslom, hogy e szabadiskolai hálózatot Mónus Illésről, a XX. század jelentős szocialista-szociáldemokrata politikusáról nevezzék el.

A szabadiskolák olyan intézmények lennének, amelyekben az önkéntesen és ingyenesen résztvevők öt éves, tematikusan felépített tananyagot sajátíthatnának el. Az előadók a társadalom, a történetelem, a filozófia, politika, a közjog, a közgazdaság, a közszolgálat, a természettudományok, a műszaki tudományok, a kultúra, az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátás, az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem, az alkalmazott számítástechnika, a szolgáltatások korszerű, tudományos, de közérthető, a gyakorlatban alkalmazható alapismereteit adnák át a résztvevőknek. Biztosítva a beszélgetés, a kérdésfeltevés, a vita lehetőségeit a tanulásban-művelődésben résztvevőknek. Oly módon, hogy a kérdésekre adott előadói válaszok a mindennapi életben való önálló eligazodáshoz nyújtsanak alapismereteket.

A szabadiskolák feladata – széleskörű tudományos megközelítéssel, de – egyértelműen baloldali válaszokat ajánlani a hallgatók figyelmébe, mellettük érvelve, azokat tanítva. Hangsúlyosan írom: a szabadiskolákban tehát nem liberális, nem „baloldali-liberális”, nem „polgári baloldali”, hanem modern, szocialista-szociáldemokrata válaszokat kell adni a felmerülő kérdésekre. A hallgatókat bekapcsolva a párbeszédbe, alkalmassá téve őket a baloldali közgondolkodás, közbeszéd terjesztésére a helyi társadalomban, az írott és elektronikus médiában, s önmaguk és társaik képviseletére minden társadalmi folyamatban.

A baloldali szabadiskolák művelődő közösségekként működnének. Az országos szabadiskola-hálózat működési helyszínei ezért – korszerű képzésről, közhasznú ismeretterjesztésről lévén szó – a helyi művelődési otthonok (közösségi házak, művelődési házak és központok, teleházak), illetve a helyi közkönyvtárak lennének. Ezen intézményeknek közszolgálati alapfeladatuk művelődő közösségek létrehozása, vagy befogadása. Ezért semmiféle intézményhasználati díjat nem kérhetnek. Fenntartóik sem. Ez a helyszín-választás azonban, a mai politikai viszonyok között – a jó törvényi szabályozás ellenére –, sok helyen ütközne akadályba. Ezért lehetséges, hogy a kezdetekben a szabadiskoláknak a civil szervezetek infrastruktúráit kellene használniuk.

A baloldali szabadiskolákban résztvevők köre nem lenne korlátozott, ott 14 évtől kezdődően minden helyi lakos tanulhatna, művelődhetne, ha vállalja, hogy aktív – olvasó, önmagát képző, résztvevő – tagja lesz a közösségnek. A tanárok lehetséges köre (az országos hálózat működtetéséhez több száz előadó kell) ma még az MSZP értelmiségi holdudvarában rendelkezésre áll. Ők azok a kiváló gondolkodók, akiket évtizedek óta nem kértek semmiféle tartalmi – tudásukhoz, elhivatottságukhoz méltó – együttműködésre a szocialisták. Itt az ideje, hogy ez megtörténjen. Azt gondolom, hogy az előadók többsége minimális tiszteletdíjért is vállalná a munkát.

A feladat tehát az lenne, hogy a szocialisták hozzák létre a minden településen (első lépésként legalább minden városban és fővárosi kerületben), minden hét végén működő tanuló-művelődő szabadiskolák országos hálózatát, fokozatos építkezéssel. Ez egyben lehetőséget adna középtávon az MSZP-nek arra is, hogy a településeken újraépítkezzen, újraszervezze önmagát, társadalmi támogatottságát bővítse: minőségi és mennyiségi lépésváltást valósítson meg.

Mit jelent a modern népi kollégiumok rendszere? Közismert tény, hogy a hátrányos helyzetű társadalmi rétegekből a tehetséges, jó képességű gyermekek, fiatalok többsége ma nem tanulhat tovább. Az idő múlásával a szakadék – a szegények hátrányára – újra áthidalhatatlanná válhat. A szocialistáknak azonban nem szabad tétlenül nézniük a társadalmi esélyegyenlőtlenségek növekedését, hanem, ezzel szemben cselekedve, létre kellene hozniuk, és az új baloldali program részeként működésbe állítaniuk a modern népi kollégiumok rendszerét.

A legtöbb iskolavárosban, és Budapesten is vannak olyan gazdátlan vagy elhagyott épületek, amelyek alkalmassá tehetők olyan új népi kollégiumok befogadására, amelyekben a hátrányos helyzetű, tehetséges, tanulásra alkalmas gyerekek, fiatalok elhelyezést nyerhetnének. Ők ezekben vagy középiskolai, vagy felsőfokú tanulmányaik folytatásához kaphatnának esélyt.

A jelentkezés lehetőségének meghirdetése, a tanulók kiválasztása – egységesen kidolgozott elvek alapján – a népi kollégiumot konkrétan működtető szocialista szervezet önálló feladata lenne, amely ehhez támogatást kapna az MSZP-től. Felelősségi körébe tartozna a tanulókat befogadó, jó minőségű oktatást nyújtó intézmények kiválasztása, a gyerekek, fiatalok tanulmányainak segítése, és a későbbiekben életútjuk, társadalmi beilleszkedésük menedzselése is.

A kollégiumoknak biztosítaniuk kell diákjaik számára az alapvető ruházkodást, étkezést, taneszközöket, tankönyveket, és azt, hogy a tanulók tanulmányi munkáját szaktanárok segítsék. E tanulók (önként) részt vehetnének a baloldali szabadiskolák hétvégi képzésén, és – szintén önként – a helyi szocialista szervezet munkájában is. Magyarán: az MSZP által létrehozott és működtetett új népi kollégiumok képezhetnék – a szabadiskolák országos hálózata mellett – az új, baloldali tömegbázist és értelmiségi utánpótlást.

Ha a szocialisták e javaslatokat elfogadnák és 2016-tól, alkalmazkodva a differenciált feltételrendszerhez, megkezdenék a részletek kidolgozását, majd elfogadtatását, fokozatos érvényesítését – az elvégzett munka hasznot hozna. A fejlesztő munka eredményeként létrejönne az a széleskörű társadalmi szerveződés, amely a szocialisták politizálásának értő, öntudatos támogatója és kontrollja lehetne, módot adva az MSZP szervezetfejlesztésére. Ennek eredményeként a baloldal újra méltó teret nyerhetne a települések többségében, s esélye nyílhatna a magyar társadalom fejlesztésében való érdemi, meghatározó súlyú részvételre is.

Ancsel Éva filozófus, baloldali gondolkodó jelkép erejű kérdését ide idézve, azt szorgalmazom, hogy kiderüljön a szocialisták soron következő döntéseiből: tudni akarják-e, „hogyan kell harangot önteni?”

A szerző társadalomkutató




Amerikai Népszava
Amerikai Népszava

Szerző



Szóljon hozzá!

A hozzászólás csak moderáció után jelenik meg.


További Hírek és vélemények

Bartus László: Trump veje lesz az Antikrisztus?
Bartus László: Trump veje lesz az Antikrisztus?

Szerző Bartus László January 16, 2017 8 Hozzászólás

Mi más lenne az abszurd világhoz méltóbb, minthogy a magát legnagyobb kereszténynek tartó evangéliumi mozgalom lenne az Antikrisztus legnagyobb támogatója? S mi más lenne a keskeny út, ha nem a liberalizmus védelme, amit a kereszténység legnagyobb ellenségének tartanak?

Tovább

Pozsár László: A megtagadott reformáció
Pozsár László: A megtagadott reformáció

Szerző Pozsár László January 15, 2017 8 Hozzászólás

A protestantizmus nem vallja és soha nem is vallotta a Római Katolikus Egyházat egyetemesnek, és nem is vallotta soha önmagát a Római Katolikus Egyház részének. Legalábbis Balog Zoltánt megelőzően nem.

Tovább

Bartus László: Orbánéknak a civilek a NER "zsidói"
Bartus László: Orbánéknak a civilek a NER "zsidói"

Szerző Bartus László January 14, 2017 11 Hozzászólás

Ezt az embert be kellene tenni Aleppóba víz és élelmiszer nélkül, mialatt orosz barátai bombáznak. Megnéznénk az útját a röszkei határig, és meghallgatnánk két hónapi várakozás után azokról a civil szervezetekről, akik egy pohár vizet adnak neki. 

Tovább