Na, ugye, libabőr

0
Itt van a csodacsatárunk, aki még nem is játszott. Mi lett volna akkor?

Orbán csapata győzött, megverte Costa Rica válogatottját, a szurkolók újra a játékosokkal együtt énekelték a himnuszt. Valami borzalom, hogy nem tudnak erről a  nyálas pátoszról leszokni, amely jól tükrözi a B-középben késelő futballszurkolók szellemi színvonalát. Ezek lejáratják a himnuszt. Nem a Holdra szálltak a magyarok, nem a rák ellenszerét fedezték fel, nem a világot mentették meg, hanem egyetlen góllal nyertek egy közepesnél gyengébb csapat ellen. A nagy szám az, hogy nem verték hülyére ezek is őket. Elő a Himnuszt.

Az egészben az a visszataszító, hogy Orbán éppen erre találta ki a stadionokat, épp ezért öli bele ebbe a sportágba az adófizetők százmilliárdjait, hogy ilyen hamis pátoszban forrjon egybe az ország népe, süllyedjen erre a szellemi színvonalra, mert a röhejes vereségek után megvertek végre egy másik kutyaütő csapatot. A himnusznótázásban nem egy erősen relatív sportsikert ünnepelnek, hanem azt, hogy megint megmutatták a magyarok, megint bizonyították, hogy mindenkinél jobbak. Ez az érzés erősebb mindennél.

Ezeknek a szurkolóknak a vereség sem azért fáj, mert egy sportág nem sikeres, hanem azért, mert ezt a hamis pátoszt, ezt a nacionalista önbutítást és hazug mámort nem élhetik át. A sportnak ehhez semmi köze, nem a sportolókat tisztelik (“Ronaldo homoszexuális”), nem a játék szépsége érdekli őket, hanem a nacionalista bizonyítási vágy. A nemzet, mint kirekesztő vallás, a stadion szentélyében. Legyőzzük a másik népet, jobbak vagyunk nála.

Ez a funkciója Orbán csapatának és Orbán futballjának, és ha ez sikerül, akkor boldogok, ha nem tudtuk bebizonyítani, hogy a magyaroknál nincs jobb, akkor frusztráltak. Akkor olyan elfogadhatatlanul és bunkón viselkednek, mint amit láttunk Androrra és Luxemburg után. Ezeknek, akik nem szolidárisak, nem együttérzők, soha az életben nem venném fel azt a címeres mezt, amit egyszer levetettek rólam.

Az a kép mindent elárul, ahogy a játékosok Andorrában sorba álltak és egyenként vették le a mezt a fekete ruhába öltözött erőszakos bunkóknak. Olyan volt, mint egy fegyverletétel, s ez jól mutatja, hogy mi a viszony és a felállás a “szurkolók” és a játékosok között. Ezek nem szurkolók, hanem agyatlan nacionalista bunkók, akiknek a gyűlölködéséhez kellenek a focisták.

Az értelmi képességükről mindent elmond az, hogy egy futballgyőzelem után könnyeznek és éneklik a himnuszt, ebben fejeződik ki a nemzet nagysága. Nem az Oscar-díjas magyar filmek, a tudományos és kulturális teljesítmény, nem a másik emberért végzett önfeláldozó tevékenységtől lesz büszke vagy frusztrált a magyar. Ezen a szellemi nívón mozog Röfi is, aki nem sajnálja a pénzt arra, hogy ezt a primitív nacionalizmust kielégítse.

És jól számol azzal, hogy a magyar embernek mindent felülír ez a nacionalista butaság, a politikai elveit is, elfelejti, hol él, ő kicsoda, Röfi kicsoda, az micsoda, mámorosan bocsát meg mindent, az ellopott pénzét, a kórházi kezelés nélkül elhunyt anyját, a szabadságát és az emberi méltóságát. Ria, Ria. Az Európa-bajnokságon látszott, hogy ha Orbánnak lenne egy nacionalista érzelmeket kielégítő csapata, odaadnának neki mindent.

Szerencsére, az államosított, korrupt, hazug futball nem tud tartós sikereket elérni, ez a mostani győzelem semmit nem jelent. De ha Orbánnak világverő csapata lenne, akkor is az egész úgy undorító, ahogy van. Mi sem támasztja alá ezt jobban, mint a meccs után az Indexben megjelent “Libabőr” című írás, amelyről nem is tudjuk eldönteni, hogy ez gúny, vagy a szerző komolyan gondolja. Olyan, mintha paródia lenne, de komolyan látszik.

Annak a funkciónak is megfelel, hogy ha valaki nem olvasott szocialista brigádnaplót vagy kommunista termelési beszámolót, esetleg Sztálin születésnapjára írt örömódát, könnyen elképzelheti azt. De annak mégiscsak volt valami súlya, a generalisszimusznak volt valami hadserege, megpróbálta visszafelé folyatni a folyókat. De azt, hogy Costa Rica ellen elért egygólos győzelem ilyen önfeledt rajongásra indítson valakit, ahhoz végtelenül hülyének kell lenni. Még most is abban reménykedünk, hátha paródia, de ez nem derül ki belőle.

Nem hosszú, a remekművek soha nem azok, ezért legjobb, ha szó szerint bemásoljuk ide: “Ennyit a kishitűségről, ennyit a károgókról!

4 napja még mindenki a magyar válogatottat temette, mindenki megint őket rugdosta, Csányi Sándor, sőt, Orbán Viktor távozását követelte a fél nemzet. A magyar csapat és lélek erőssége és nagyszerűsége abban (is) rejlik, hogy képesek voltunk innen felállni, egy ilyen hangulatban is diadalmaskodni. Vannak, akik csak legyintenek, hogy ugyan, ez csak egy barátságos mérkőzés volt, ráadásul a csíra Costa Rica-iak ellen. (Ne felejtsük el, hogy ez a Costa Rica válogatott ősszel döntetlent játszott Mexikóval és Hondurasszal is, és kijutott a vébére, ráadásul Puskásék, Alberték, Détáriék se verték meg sose őket!).

De ennek a meccsnek lélektani jelentősége volt. Egy olyan pillanatban vívtuk ki a megérdemelt győzelmet, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Mennyivel jobb így befejezni egy tragikus évadot? Mennyivel jobb, hogy nem a múlt csütörtöki égés ég bele az év végére az agyunkba, és hogy nem annak az összes szörnyű emlékét kell a jövő évre átvinnünk?

Így kell megrázni és összeszedni magunkat, így kell egy kudarcos szezont lezárni, és így kell egy újat indítani. Újra van értelme a magyar fociban hinni, ez a meccs határozott üzenet mindenkinek, aki szerint felesleges ennyit költeni a magyar futballra, a sok szép stadionra és ígéretes akadémiára. Az ultrák távolléte mellett is tízezren zengték a RIA-RIA-HUNGÁRIÁT, és az eredmény reményt ad arra, hogy nemsokára újra a magyar focit éltető tömegek blokkolják majd a pesti nagykörút forgalmát! Szép volt, fiúk, hajrá, Georges Leekens, hajrá, Magyarország!”

Hajrá! A baj az, hogy a szerző annyira magasra teszi ezzel a mércét, hogy az életünket mentve sem lennénk képesek megközelíteni ezt a seggnyalást. Ha így folytatja, akkor ez mércévé válhat, s aki nem képes erre, aki pesszimizmust terjeszt, legközelebb összeszedik, ha legyőznénk az Antarktisz vagy Gibraltár csapatát. Ha ez mégis gúny és paródia lenne, ellenkezője annak, amit írt a szerző, akkor tanuljon meg írni, hogy ez kiderüljön belőle.

Nem szeretnénk ünneprontók lenni, ezért még addig megemlítjük, amíg lehet, hogy ebből az országból csaknem 600 ezer ember vándorolt ki hét év alatt. Egész falvak ürültek ki, az ország alkotóképes népességének jelentős része távozott. Évente tízezrek halnak meg, akiknek nem kellene meghalniuk, az egészségügyi ellátás borzalmai miatt. Az országot egy maffia vezeti, amely százmilliárdokat lop el a köz vagyonából. Egy gázszerelő a stróman.

Megemlítjük e siker hűsítő árnyékában azt is, hogy az országban nincsen jogállam, törvény előtti egyenlőség, súlyosan sérülnek az emberi jogok, nincs szabad és egyenlő választás, az Európai Unió ellen harcol a Vezér, az emberséget, a szolidaritást, a szabadságot nevezi a rossznak, uszít és gyűlöletet kelt ártatlan emberekkel szemben, és az oroszoknak adja el az országot. A 2018-as választás után a maradék félig szabad sajtó, a civilek elleni támadásra készül. Viszont legyőztük Costa Rica-t. Vesszenek a Nyúl Bélák, a kishitű károgók!

S hogy futballról is szó essék: 0:0-ás döntetlennel végződött az Anglia-Brazília mérkőzés. Az angoloknak is voltak helyzeteik, de a brazilok lefocizták őket. Mintha rögbijátékosokkal játszottak volna légtornászok és labdazsonglőrök. Brazília a világbajnokság legnagyobb esélyese. Persze, csak utánunk. De valami összeesküvés miatt nem lehetünk ott, mert a magyarokat mindig bántják és félnek tőlük. De most is kiderült, jobbak vagyunk azoknál, akik kikerültek a vb-re. Mindenkinél jobbak vagyunk. Ria-Ria. Röff.