Nyílt levél a nőgyógyásznak, aki a fájdalmaim közepette porig alázott

1
A nőgyógyászati vizsgálat nem kellemes élmény, de a tudatos megalázással nem ér fel.

Nem jellemző, hogy az Amerikai Népszaván nőgyógyászati látogatásról szóló írásokat olvashatnának.

Jenei Gréta nyílt levele a Nők Lapja Cafén azonban akár társadalmi látleletként is felfogható: képzeljék el, mit érezhetett a történtek közben, és az érzés talán ismerős lesz Önöknek…a hivatali ügyintézés, a vásárlás, az autószerelővel, a villanyszerelővel stb. történt találkozás során nyert tapasztalataikból.

Ha kellően teátrálisak akarnánk lenni, mondhatnánk: ez történik, mikor az ország azok elé járul gondjaival, akik azokat kezelni volnának hivatottak.

Lassan, figyelmesen olvassák: minden benne van, amit ma Magyarország hibás működéséről tudni kell.

Afelett bánkódunk némiképp, hogy a település és “az orvos” neve homályban maradt. Ti. amennyiben valaki hivatása ellátására alkalmatlan, az váljon nyilvánvalóvá, az illető pedig keressen magának más helyet, hogy másoknak ne árthasson. Ha orvos, ha politikus. Az volna az igazán nyílt levél.

Minden tiszteletem a lelkiismeretes orvosoknak. Akihez én kerültem, nem volt az.

Tudom, hogy soha, de soha nem szeretnék olyan lenni, mint te, aki így bántál velem. Velem, aki segítségért fordult hozzád, és bízott benned. Velem, aki alig aludt éjszaka, mert olyan fájdalmai voltak, és csak hajnalban pihent néhány órát, mielőtt találkoztunk. Velem, aki így a nyári szünet vége felé két gyerekkel a tarisznyájában nem teheti meg, hogy reggel fél 7-re odaálljon a rendelő előtt kígyózó sorba annak a néhány sorszámnak az egyikéért, amivel az időpontosak mellett részesülhetek a kegyben, hogy szóba állj velem.

Te nem tudod, de úgy járultam eléd, hogy – miután nagy nehezen találtam a gyerekeim mellé valakit, aki vigyáz rájuk – szedáltam magam. Nem volt elég egy gyógyszer, csak a dupla adag segített. Te biztosan azt sem tudod, hogy minden reményem benned volt, abban, hogy megmondod, mi a baj, miért fáj ennyire a petefészkem, hogy megnézel ultrahanggal, és kiderül, hogy nincs ott megint az az ökölnyi ciszta, ami néhány éve halálra ijesztett. Én naiv ugyanis, aki tizensok éve fizetem a tb-t, de szerencsére ritkán látok fehér köpenyes dokikat, azt hittem, hogy ez manapság is úgy működik, hogy ha az embernek fáj valamije, elmegy az orvoshoz, és segítséget kap.

10 óra volt, amikor a festői város egészségügyi központjának információs pultjához léptem, és mondtam, hogy nagyon fáj a petefészkem, és a nőgyógyászatra jöttem. Már ott, akkor, a válaszból sejthettem volna, hogy valami nem kerek, mert a pult mögött ülő lány azt felelte, ők nem adhatnak sorszámot, csak ha az orvos megengedi. Közölte, menjek fel a rendelőbe, várjam meg, amíg valaki kijön vagy bemegy, mondjam el a problémámat, és ha fogadnak, ők majd lent felvesznek a rendszerbe. Még nyomatékosan utánam is szólt, hogy nehogy kopogjak, azt nagyon nem szeretik, csak várjak a megfelelő alkalomra. Így tettem hát.

Nőgyógyászati rákszűrésre július első napjaiban jelentkeztem, és szeptemberre kaptam időpontot, így nagyon meglepett az üres váró látványa. Senki sem volt a nőgyógyászat előtt. Úgy ültem ott negyed órát, hogy egy lélek sem moccant. Egy idős nő törte meg a csendet, bentről osont ki, és olyan gyorsan csukta be maga után az ajtót, hogy esélyem sem volt bejutni. Maradt hát a várakozás, további háromnegyed órán át. A fájdalomcsillapítók hatása közben csökkent, de nem érdekelt, csak arra vágytam, hogy megvizsgálj. Nem nyomasztott, hogy félpucéron, széttett lábakkal, minden méltóságomból kivetkőzve kell előtted feküdnöm azon az utálatos széken, nem agyaltam azon, hogy miféle rendszer ez, hogy könyörögnöm kell azért, hogy megvizsgálj, nem volt erőm azon sem vekengeni, hogy mi a fenét csinálsz bent közel egy órája úgy, hogy beteget sem látsz, csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt bejutok, és segítesz.

Amikor beléptem, te ott ültél az asszisztensed mellett. Nem köszöntetek vissza, holott hangosan kívántam jó napot. A rövid csend után elkezdtem mondani, hogy miért jöttem, hogy nagyon fáj a petefészkem, és hogy szeretném, ha megnéznéd.

Gyorsan történt minden, így nincsenek meg a részletek, de az biztos, hogy nem vártad meg, hogy befejezzem, a szavamba vágtál és fölényesen azt kérdezted: „Mióta fáj, 10 óra óta?” Azt hittem, nem hallok jól.

Tudod, olyan érzés ez, mint amikor nem akarod elhinni, hogy ami történik, az tényleg a valóság. Akartam is mondani, hogy nem, már éjjel nagyon görcsölt, és alig vártam hogy ide jöhessek, de te csak folytattad a mindenható stílusodban az alázásomat. Sugárzott a szavaidból az gúny és a megvetés. Az, hogy én, az egyszerű földi halandó mit keresek ott 11 órakor, időpont nélkül a 13 óráig tartó rendeléseden, hogy hogyan mertem 10 órakor érkezni a reggel fél 7 helyett. Mondtál még néhány dolgot, talán hogy várjam meg a késő délutáni rendelést, de ezt már nem hallottam tisztán, mert akkor eszméltem rá, hogy mi történik velem: álltam a gyógyszerektől kábán, a görcsös fájdalomtól megtörten, a kiújult betegség félelmétől átitatódva, ott álltam anyaként, nőként, emberként, és épp azért könyörögtem, hogy vizsgálj meg, hogy segíts, erre te nemcsak hogy megtagadtad, amire felesküdtél, hanem belém rúgtál és aláztál.

Keresem rád a szavakat, de nem jönnek. Már nem hatsz rám, bár az agyam nem képes lekattanni arról, hogy megfejtsen téged. Ki vagy te, hogy így bánj az emberekkel? Tényleg azt hiszed, hogy ezt megteheted? Miért hozott minket össze a sors? Azért, mert én legalább ezt leírom? Azt vajon tudtad, hogy ott várok egy órája, és látom, hogy nem csinálsz semmit? De tudod mit? Már nem haragszom rád. Már nem akarom, hogy megbánd, ahogy velem viselkedtél. Mert elég baj az neked, hogy ennyire telik tőled. Elég baj az neked, hogy azt hiszed, hogy visszaélhetsz a hatalmaddal.

Én azt tanultam, hogy a kiszolgáltatottakat segíteni kell, nem taposni őket. Bár gondolom a magánrendeléseden te sem ezt az arcod mutatod.

Csak ülök, és az jár a fejemben, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy megélhettem ezt a délelőttöt még akkor is, ha fájdalmas volt a találkozás. Hálás vagyok, mert rájöttem, mennyire fontos, hogy van egy szerető családom, és azért is hálát adok az égnek, hogy akad a pénztárcámban 12 ezer forint, amiből a délutáni vizsgálatot kifizethetem egy magánrendelőben. Hálás vagyok, hogy láthattalak, és tudom, mennyire jó, hogy nem vagyok olyan, mint te. Azoknak a lelkiismeretes orvosoknak is hálás vagyok, akiket rajtad kívül ismerek. Eddig egyetlenegy volt csak, akit a pokolba kívánnék, ha nem lennék tisztában azzal, hogy csak magamat mérgezem a haraggal. Most már ketten vagytok.







1 HOZZÁSZÓLÁS

  1. anno, több tíz éve, a feleségem veszélyeztetett terhes volt, s a Margit kórházban feküdt.
    egy Sóvágó nevű mocskos gyilkos – megölte a gyermekemet! – gazember is dolgozott az osztályon, s a kerületi rendelő intézetben is. már ott is olyan botrányos módon viselkedett, mint a levélben bemutatott sarlatán.
    mikor a feleségem az osztályon feküdt, az osztályvezető főorvos a Sóvágó nevű gyilkost eltiltotta a feleségemtől. nem szólhatott, nem nyúlhatott a feleségemhez.
    hét végén valami gond akadt, s a tiltás ellenére a Sóvágó nevű gyilkos a tiltás ellenére mégis a feleségemhez ment. a főorvos utasításba adta, hogy amennyiben a nejemmel bármi gond van, azonnal hívják, s jön be sos.
    a Sóvágó nevű gyilkos ezt figyelmen kívül hagyta.
    a feleségem tiltakozása ellenére az úgynevezett “kacsával” megvizsgálta, amivel megrepesztette a magzatburkot, s a baba meghalt a feleségem hasában.
    meg kellett szülnie a halott babát.
    ez a Sóvágó nevű gyilkos azóta is folytatja ámokfutását.
    remélhetőleg az ilyen eseteknek az lesz a vége, hogy létrejön egy olyan csapat, amely az ilyen mocskos, gyilkos állatokat névtelenül, jeltelenül kezelésbe veszi.
    igazságot szolgáltat azok helyett, akiknek ez lenne a feladatuk.
    a Sóvágó is rajta van a listán