Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy Magyarország nagy illiberális barátja, Orbán Viktor puszipajtása, a nem sokkal ezelőtt a legszebb magyar lóval megajándékozott török szultán, akinek a kedvéért népünk nagy bölcs vezére a világ legnagyobb katonai erejével dacolt, akiért lejáratta magát, végül úgy lépett át Orbánon, mint a kutyaszaron.
Ilyen övön aluli ütést, ekkora cserbenhagyást, efféle semmibe vételt még nem láttunk, mióta a törökök csellel elfoglalták Budát. Erdogan semmi tekintettel nem volt a pincsi kutyaként utána szaladgáló és lelkesen csaholó Orbánra, hogy ezzel Orbánt kicsinálja, koncnak odadobja a NATO, az oroszok és saját belpolitikai megsemmisülése elé.
Erdogant nem érdekli, hogy Orbánból, a NATO-val és az EU-val viaskodó „erős emberből” egy pillanat alatt csinált egy senkit, aki fűhöz-fához rohangál, próbálja oltani a tüzet, és nem tudja. Vagy talán szándékosan csinálta, hogy megleckéztesse, és megmutassa, hogy a kettejük kacsolatában ki az úr, és Orbánnak hol van a helye. Tanulja meg, erre számíthat. Maccsa nincs ebben a kapcsolatban (sem). Erdogan simán hátba szúrta.
Vagy csak megmutatta neki a valóságot, hogy diktátorok között nincs igazi barátság, csak érdek van, és ha az ő érdeke úgy kívánja, akkor nincs tekintettel senkire. Ennyire lehet az illiberális barátokra számítani, és biztosak lehetünk benne, hogy az Orbán-Putyin barátság éppen ilyen, s ha úgy hozza a lehetőség, Putyin egyetlen szavát nem fogja betartani, s úgy bevonul Magyarországra, hogy 1956 adja a másikat.
De a nagy türk barátoktól sem számíthat többre, akik tágra nyílt szemmel figyelik Orbánt, ahogy nyalizik és fontoskodik körülöttük, türknek és kipcsaknak kiadva magát. Eltűrik, hogy hízelegjen nekik, figyelik, hogy mi hasznuk lehet belőle. De ha a helyzet úgy hozza, a kipcsak áltürk ripacsot úgy vágják ki, hogy taknyán csúszik a felcsúti stadionig. Különösen, hogy Erdogan most megmutatta, mennyire kell becsülni az önkéntes türköt.
A kínai testvérek is kezdik megmutatni, hogy a nagy szeretet és barátság meddig tart, az ígéretek mit érnek, amelyeket soha nem is gondoltak komolyan, a mosolyok annak szóltak, hogy Szijjártó, Orbán, s ez a sok hülye, aki menekül a csőd elől, ezt elhitte. Semmit nem tartanak be sem az ígéretekből, sem a szerződésekből. Magyarországból egy mérgező szeméttelepet csinálnak, ahol megtöltik a temetőket azokkal, akiknek munkát adtak.
A végén Magyarországnak ebből semmi haszna nem lesz, és a bevételt is elviszik.
Ez a keleti nyitás eredménye és lényege, amivel Orbán jobban teszi, ha minél előbb szembenéz, és addig visszatáncol a vele végtelenül türelmes és lojális Európai Unió politikusaihoz, a demokratikus Amerikához, amíg teheti. Mert ha valamit egyszer nem úgy mond, nem úgy csinál, ahogy Trumpnak tetszik, a nagy Szuverén egy perc alatt megkapja tőle a becenevét, ami valahol az alakját vagy a sunyi kávézásait célozza majd meg.
Ellenség lett a politikai korrektség, ellenségek lettek az emberi jogok, a nyitott társadalom, a szabadság, a becsület és a tisztesség, és azt hitte, hogy ezeket a keleti diktatúrákban majd megtalálja, majd úgy bánnak vele, mint a felvilágosodás tisztelői. Hát nem, s ezzel jó lesz, ha szembenéz, amíg nem késő, és amíg Magyarországot nem szolgáltatja ki a keleti barbár népirtóknak és az ő „emberségüknek”. Sajnos, ez már megtörtént, a kezükben van.
Mindez már késő. Orbánnak már nincs visszaút. Ő már nem tud ember lenni, nem képes semmit visszacsinálni. A két világ közé kalibrálta be magát, és a két világ között hullott a semmibe, a mellette végsőkig kitartó szuverén országával együtt. Megy a szemétdombra.
