Nidal Malik Hasan bűnösségéhez nem fér kétség. Az amerikai hadsereg egykori pszichiátere 2009-ben tizenhárom embert meggyilkolt, harminckettőt megsebesített a texasi Fort Hood katonai támaszponton. Halálra ítélték, kivégzését december 3-ra, helyi idő szerint fél kettőre tűzték ki: pontosan arra az időpontra, amikor tizenhét évvel korábban megkezdte a vérengzést.
Az Egyesült Államokban ezért nem azon folyik a legélesebb vita, megérdemli-e a büntetést, hanem azon, hogy az államnak joga van-e a kivégzésből országos élő műsort készíteni. Pete Hegseth védelmi miniszter terve szerint Hasant kivégzőosztag elé állítanák, az eseményt pedig az interneten élőben közvetítenék.
Ez lenne az első amerikai katonai kivégzés 1961 óta, katonai kivégzőosztagot pedig 1945 óta nem alkalmaztak. Nyilvános kivégzést utoljára 1936-ban rendeztek az Egyesült Államokban: Rainey Bethea felakasztását Kentucky államban mintegy húszezres tömeg nézte végig. Az esemény akkor is vásári látványossággá változott, és hozzájárult ahhoz, hogy Amerika felhagyjon a nyilvános kivégzésekkel.
Hegseth azzal érvel, hogy az embereknek látniuk kell a legsúlyosabb bűncselekmények következményét. A gondolat mögött az elrettentés régi elmélete áll: ha a büntetés látványos és félelmetes, mások kevésbé mernek hasonló bűnt elkövetni. Csakhogy nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy a halálbüntetés – különösen annak nyilvános bemutatása – érzékelhetően csökkentené az erőszakos bűncselekmények számát. A terroristát pedig eleve nem feltétlenül rettenti el a halál, a látványos kivégzés mártírt is csinálhat belőle.
Trump először feltétlen támogatásáról biztosította az elképzelést, később azonban már azt mondta, hogy a végső döntés még nem született meg. A tervet saját politikai táborában sem fogadták osztatlan lelkesedéssel. JD Vance alelnök kételyeit fejezte ki, Mike Johnson képviselőházi elnök pedig arra figyelmeztetett, hogy a felvétel terroristák toborzó- és propagandaeszközévé válhat. Nyugalmazott tábornokok és admirálisok közös levélben nevezték a tervezett közvetítést barbár hatalmi visszaélésnek.
A közvélemény pontosan érzi a különbséget a büntetés és a látványosság között. Egy Washington Post-ABC News-Ipsos felmérés szerint az amerikaiak 53 százaléka támogatja Hasan kivégzését, 42 százaléka ellenzi. Az élő közvetítést viszont 80 százalék utasítja el. A demokraták 91, a függetlenek 83, még a republikánusok 64 százaléka sem akarja látni. Még a MAGA-táborban is többségben vannak az ellenzők, csak a mozgalom férfi hívei között mutatható ki többségi támogatás.
A kivégzések ellenőrzéséhez természetesen szükség van tanúkra. Újságírók, jogászok, orvosok és az áldozatok hozzátartozói azért lehetnek jelen, hogy az állam ne titokban és ellenőrizetlenül ölje meg az elítéltet. Ez azonban nem azonos a korlátlan internetes közvetítéssel. Az előbbi közérdekű ellenőrzés, az utóbbi tömegszórakoztatás. A kamera nem pusztán megmutatja az eseményt, hanem meg is változtatja: a kivégzettből szereplő, az államból rendező, a nézőből pedig résztvevő lesz.
Az internet ráadásul nem felejt. A felvételt kivágják, lassítják, mémmé alakítják, új zenét és hamis magyarázatot tesznek alá. Terrorista szervezetek azt a részt használhatják fel, amely mártíromságot mutat, nacionalista szélsőségesek azt, amely az állam fegyveres erejét ünnepli. Gyermekek is hozzáférhetnek, az áldozatok családtagjai pedig egy életen át újra találkozhatnak szeretteik gyilkosának utolsó pillanataival. Pszichiáterek arra is figyelmeztettek, hogy a felvétel egyes nézőknél traumás tüneteket válthat ki, másokat ösztönöz.
A nyilvános kivégzés nem a jogrend erejét, hanem az önuralom elvesztését jelzi. Az államnak nem azért van monopóliuma a büntetésre, hogy bosszúszomjat szolgáljon ki, hanem azért, hogy a bosszút joggá szelídítse. Amikor a kivégzésből politikai műsor lesz, Amerika nem az áldozatok méltóságát állítja helyre, hanem ugyanarra a vizuális nyelvre tér át, amelyet diktatúrák és terrorszervezetek használnak: megmutatja a megkötözött embert, a fegyvert és a hatalom diadalát.
Hasan szörnyű bűnt követett el. Éppen ezért nincs szükség arra, hogy az állam versenyezzen vele a brutalitás látványában. Amerika láthatóan kész kivégezni őt, de nem akarja végignézni. Ez az erkölcsi ösztön talán még megmentheti attól, hogy az igazságszolgáltatásból digitális aréna legyen. Maga az ötlet leginkább arra hívja el a figyelmet, hogy Trump, Hegseth és mások milyen betegesen vonzódnak az erőszakhoz, az erőszak látványához, a gyilkoláshoz. Az ICE már nem elég.
Hozzászólások
A hozzászólásokat a Disqus szolgáltatja.