Az Egyesült Államok őslakos választói elég sokan vannak ahhoz, hogy eldöntsenek szoros szenátusi, képviselőházi és kormányzóválasztásokat, de túl kevesen ahhoz, hogy a nagy pártok országos kampányai rendszeresen foglalkozzanak velük. November 3-án különösen Alaszkában, Arizonában, Michiganben, Montanában, Maine-ben, Minnesotában és Új-Mexikóban lehet jelentőségük. A választás előtt mégis ugyanaz a kérdés merül fel, mint korábban: észreveszik-e őket a jelöltek, mielőtt szükségük lenne a szavazataikra?
A 2020-as népszámlálásban 9,7 millió ember vallotta magát amerikai indiánnak vagy alaszkai őslakosnak önmagában vagy más faji identitással együtt. Ez az ország lakosságának csaknem három százaléka. A szám azonban sok egymástól eltérő közösséget foglal magában. Az Egyesült Államokban 575 szövetségileg elismert törzs él, közülük 231 Alaszkában, a többiek 37 államban. Saját kormányzattal, jogállással, nyelvvel, történelemmel és az Egyesült Államokkal kötött külön megállapodásokkal rendelkeznek. Az „őslakos szavazó” ezért nem egyetlen társadalmi vagy politikai típus.
Az amerikai indiánként azonosított lakosság több mint fele öt államban él: Oklahomában, Arizonában, Kaliforniában, Új-Mexikóban és Texasban. Az alaszkai őslakosok több mint háromnegyede Alaszkában lakik. Ugyanakkor az őslakos Amerika nem korlátozódik a rezervátumokra. A First Nations Development Institute elemzése szerint az amerikai indiánok és alaszkai őslakosok 54 százaléka vidéki településen, rezervátumban vagy annak húsz mérföldes körzetében él. A többiek városokban, elővárosokban vagy a törzsi területektől távol, de ettől még nem feltétlenül szakadtak el közösségüktől és politikai érdekeiktől.
Az asszimiláció ezért félrevezető fogalom. Egy Phoenixben, Minneapolisban vagy Los Angelesben élő őslakos lehet egyszerre városi amerikai és saját törzsi nemzetének polgára. Szavazhat a szövetségi, az állami és a törzsi választásokon, miközben családi, kulturális vagy gazdasági kapcsolatai megmaradnak a rezervátummal. A 2024-es kutatásokban a rezervátumban vagy annak közelében élő válaszadók 82 százaléka mondta, hogy szavazáskor figyelembe veszi a törzsi ügyeket, de a városban élők körében is 72 százalék volt ez az arány. A távolság tehát nem szünteti meg a törzsi szuverenitás jelentőségét.
Michael Roberts, a First Nations Development Institute elnök-vezérigazgatója, az American Community Media sajtóbeszélgetésén úgy fogalmazott: az őslakos választók politikailag mégis „láthatatlanok”. A közvélemény-kutatásokban túl kicsi és pontatlan minták képviselik őket, a sajtó pedig gyakran országos következtetéseket von le néhány száz válaszadó adataiból. A 2024-es választás után egy széles körben idézett exit poll mindössze mintegy 228 őslakos válaszadó alapján azt állította, hogy 65 százalékuk Trumpra szavazott. Egy másik, körülbelül ötszáz őslakos választó megkérdezésével készült felmérés ezzel szemben 57 százalékos Kamala Harris- és 39 százalékos Trump-támogatást mért. Az első kutatás egyetlen vizsgált szavazóhelyisége sem feküdt törzsi területen. Ilyen módszerrel nemcsak pontatlan eredmény születik: egy nem létező, egységes „indián szavazótábort” is mesterségesen állítanak elő.
Az őslakos szavazók pártválasztása nem vezethető le automatikusan identitásukból. A földjog, a törzsi önrendelkezés, a nyelv és a kulturális örökség védelme inkább a demokraták felé terelhet sokakat, míg a vallási konzervativizmus, a fegyvertartás, az energiahordozók kitermelése vagy a vidéki gazdaság érdekei republikánus támogatást is okozhatnak. Egyes törzsek bevételei kaszinókból és turizmusból származnak, mások bányászattól, olaj- és gázkitermeléstől függnek, megint más közösségek a természeti erőforrások megóvásában látják fennmaradásuk feltételét. Az őslakos politikát nem lehet egyetlen jobb-bal skálára felfűzni.
A 2024-es adatokban a földjogot a megkérdezettek 59, a törzsi szuverenitást 58, a kulturális és nyelvi örökséget 49 százalék nevezte fontosnak. Az infláció és a megélhetés 40 százaléknál jelent meg kiemelt kérdésként. Roberts szerint az őslakosokat gyakran egzotikus, a hétköznapi társadalmon kívül álló közösségekként ábrázolják, miközben ugyanazt kérdezik, mint más amerikaiak: van-e tisztességes munkájuk, megfelelő lakásuk, járható útjuk, elérhető egészségügyi ellátásuk, és képesek-e eltartani a családjukat.
A különbség az, hogy ezek az ügyek gyakran közvetlenül kapcsolódnak a szuverenitáshoz. Egy út, egy kórház, az ivóvíz vagy egy iskola finanszírozása nem pusztán költségvetési kérdés, hanem annak próbája, teljesíti-e a szövetségi kormány a törzsekkel szembeni szerződéses és bizalmi kötelezettségeit. Az őslakos választó nem kedvezményt kér az államtól, amikor ezeket számon kéri. Olyan vállalások teljesítését követeli, amelyekért népe földet és hatalmat adott át.
A politikai érdeklődés azonban nem elég, ha a szavazás aránytalanul sok időbe és pénzbe kerül. Melissa Rogers, a Claremont Graduate University professzora arra hívta fel a figyelmet, hogy minél nagyobb a részvétel gyakorlati költsége, annál alacsonyabb lesz a részvétel. A regisztrációs hivatalokat és szavazóhelyiségeket sokszor a megyei központokban alakítják ki, amelyek a rezervátumoktól jóval távolabb vannak, mint a többi településtől.
A nevadai Duck Valley rezervátum lakóinak korábban csaknem kétszáz mérföldet kellett oda-vissza utazniuk a megyei szavazóhelyiséghez. Saját területükön mindössze nyolc órányi korai szavazást ajánlottak fel nekik két napra elosztva, miközben a megye más lakói 120 órányi lehetőséget kaptak. A shoshone és paiute törzsek perrel érték el, hogy a rezervátumban is nyíljon szavazóközpont. Rogers szerint ahol a regisztrációt és a szavazást bevitték a törzsi területre, ott megugrott a részvétel: nemcsak az utazási teher csökkent, hanem a választók bizalma is nőtt abban, hogy voksukat valóban megszámolják.
A Native American Rights Fund adatai szerint 2020-ban a 4,7 millió választókorú őslakosból több mint 1,5 millió, a jogosultak 34 százaléka nem volt regisztrálva. Azóta sem szűntek meg a sajátos akadályok. Sok rezervátumi háznak nincs a tagállami nyilvántartások által elfogadott hagyományos utca címe. A posta nem szállít levelet az otthonokhoz, ezért a lakóknak távoli postahivatalba kell utazniuk és postafiókot bérelniük. Arizonában egyes navajo választók 40-150 mérföldet tesznek meg csak azért, hogy átvegyék a leveleiket. A törzsi igazolványt nem minden szavazóhelyiség fogadja el, a gyenge internetkapcsolat pedig az online regisztrációt is megnehezíti.
Az új adatok szerint azokban a megyékben, ahol a lakosság legalább negyede őslakos, 2020 és 2024 között átlagosan kétszáz százalékkal nőtt a postán vagy gépjármű-hivatalban beadott regisztrációs kérelmek elutasítása, miközben országosan csökkent ez az arány. A határidő után beérkező levélszavazatok elutasítása ugyanezekben a megyékben 134 százalékkal emelkedett, szemben az országos 55 százalékkal. Az ideiglenes szavazólapok beszámításának aránya pedig még a javulás után is 15 százalékkal elmaradt az országos szinttől. A választójog itt nem egyetlen akadálynál bukik el, hanem a regisztrációtól a levél átvételén át a szavazat megszámlálásáig tartó lánc több pontján.
A kampányok mindeközben alig keresik meg ezeket a választókat. A 2024-ben megkérdezett őslakosok fele sem a demokrata, sem a republikánus párttól nem kapott megkeresést. Roberts az idei választás előtt sem számít alapvető változásra, miközben a közösségi mozgósítást végző szervezetek tartósan alulfinanszírozottak. Ez különös politikai vakság: egy néhány ezer szavazatos különbséggel eldőlő államban éppen az a közösség lehetne meghatározó, amelyhez egyik párt sem hajlandó elutazni.
A képviselet még kirívóbban aránytalan. A 119. Kongresszus kezdetén mindössze négy amerikai indián képviselő vagy szenátor szolgált az 535 tagú törvényhozásban, kevesebb mint egy százalékuk, miközben az őslakos identitású népesség közel három százaléka az országnak. Az idei választás ugyanakkor fordulatot ígér: legalább 355 őslakos és más amerikai őshonos jelölt indult vagy indul helyi, tagállami és szövetségi tisztségekért, szemben a 2024-es 263-as rekorddal. Deb Haaland Új-Mexikó kormányzói posztjáért, Mary Peltola Alaszkában, Peggy Flanagan Minnesotában, Jonathan Nez pedig Arizona egyik kongresszusi körzetében küzd. A jelöltek száma önmagában nem garantál győzelmet, de azt mutatja, hogy az őslakos közösségek már nemcsak a pártok megszólítására várnak.
Judith LeBlanc, a Native Organizers Alliance ügyvezető igazgatója szerint a képviselet nem végállomás, hanem lehetőség arra, hogy a megoldásoknak saját hangjuk legyen. Szervezete 25 őslakos közösségben dolgozik helyi aktivistákkal, és a fiatalok körében olyan sürgősséget tapasztal, amely 2024-ben még nem volt ennyire érzékelhető. Ebben szerepe van annak is, hogy a fiatal nemzedék egyszerre szembesül klímaváltozással, lakhatási válsággal, nyelvvesztéssel és a törzsi jogokat szűkítő döntésekkel.
Maine-ben Sage Phillips, a Penobscot Nation polgára azért segített létrehozni a Wabanaki Policy Youth Initiative nevű kezdeményezést, mert a törvényhozásban járva azt látta, hogy a fiatal wabanakiak hiányoznak azokból a termekből, ahol róluk döntenek. A húsz fiatalból álló csoport választókat regisztrál, jelölteket kérdez, valamint az idősebb és fiatalabb nemzedékekkel találkozik. Olyan, még születésük előtt elfogadott törvények megváltoztatásán dolgoznak, amelyek a wabanaki nemzeteket kizárják más törzseknek járó szövetségi jogokból. Phillips szerint nem olyan jelöltekre van szükségük, akik újabb szabályokat írnak számukra, hanem olyanokra, akik végre tőlük kérdezik meg, mit akarnak.
Floridában az „Alligator Alcatraz” néven ismert bevándorlási fogda mutatta meg, mit jelent, amikor a törzsi szuverenitást figyelmen kívül hagyják. A létesítményt a Miccosukee törzs ősi és szent földjeinek tekintett Big Cypress területén építették fel érdemi törzsi egyeztetés és előzetes környezeti vizsgálat nélkül. Tíz hagyományos törzsi település található három mérföldön belül, az egyik alig ezer lábra a tábortól. A területen szertartási helyek és temetők vannak, a törzs tagjai vadásznak, halásznak, gyermekeik iskolabusza is erre közlekedik. A fogda fénye még a csillagok tájolására épülő vallási szertartásokat is zavarja. A Miccosukee törzs ezért csatlakozott a létesítmény ellen indított perhez.
Az ügy azonban azt is bizonyítja, hogy az őslakos politika nem egyszerű párthűség. Miközben a törzs perli a republikánus állami és szövetségi kormányzatot, kampánypénzt adott republikánus jelölteknek, köztük az „Alligator Alcatraz” egyik támogatójának is. Ugyanakkor demokrata jelölteket és bizottságokat is finanszírozott. Ez kívülről ellentmondásnak látszik, de a törzsi kormányok számára gyakran túlélési stratégia: annak a pártnak a politikusaival is tárgyalniuk kell, amelyik éppen hatalmon van. A Miccosukee vezetés szerint ott keresnek szövetségeseket, ahol hajlandóságot látnak az Everglades, a vízminőség és a törzsi jogok védelmére.
Novemberben tehát nem létezik egyetlen „indián szavazat”. Léteznek viszont közös tapasztalatok: a politikai láthatatlanság, a képviselet hiánya, az állam által megdrágított részvétel és az a történelmi tapasztalat, hogy a kormány könnyen megfeledkezik a szerződéseiről. Az őslakos választók akkor válhatnak valódi politikai erővé, ha a szavazóhelyiséghez is eljutnak, pontosan számolják meg őket, és nem csak a választás előtti utolsó napokban veszik észre őket.
A kérdés nem az, hogy számít-e a szavazatuk. Szoros államokban matematikailag is döntő lehet. A kérdés az, hogy az Egyesült Államok politikai rendszere hajlandó-e olyan polgárokként kezelni őket, akik saját kormányzattal, szerződéses jogokkal és politikai akarattal rendelkeznek, nem pedig egy régmúlt Amerika díszleteként, amelyre ünnepi beszédekben emlékeznek, miközben a jelenben mások döntenek helyettük.
Hozzászólások
A hozzászólásokat a Disqus szolgáltatja.