Nem az ügynökakták megnyitása a baj, hanem az, hogy a kormány feldolgozatlan nyilvántartási adatokat hozott nyilvánosságra, majd a megkülönböztetés, az azonosítás és az ítélet felelősségét a laikus közönségre hárította. Magyar Péter felelőtlenségének és kormánya színvonaltalanságának egyik legfőbb bizonyítéka, ahogyan ráborította a magyar családokra a differenciálatlan adatok tömegét, hogy birkózzanak meg vele. Nézzenek szembe az elhunyt családtagok kétes örökségével, amellyel szemben védekezni sem tudnak, az adatokból néha semmi biztosat nem lehet megállapítani. Egy fél ország vádol és magyarázkodik, ellenőrizetlenül.
Az ügynökakták nyilvánosságra hozatala régi mulasztás. A nyilvánosság azonban önmagában nem elég. Ha az állam történelmi magyarázat nélkül neveket önt a közvélemény elé, akkor nem felszámolja, hanem újratermeli azt az igazságtalanságot, amelyet rendezni akart. Az érintettség és az együttműködés különféle szintű lehet, a motivációk is mások. Nem lehet differenciálni, és az akták hiányossága lehetővé teszi, hogy olyanok is tisztára mossák magukat, akik igazi ügynöki munkát végeztek. A helyes válasz nem az akták elzárása, hanem a szakmailag értelmezett, tényeken alapuló és ellenőrizhető nyilvánosság.
A tiszta közélet alapja a nyilvánosság, ha az a valóságot mutatja. A társadalomnak joga van megismerni a múltját, s joga van tudni, hogy a diktatúra titkosszolgálata hogyan működött, mit tett, hogyan befolyásolta az egyének életét. Ennek megfelelően joga van tudni azt is, hogy kik működtek együtt a titkosszolgálattal, kik voltak besúgók, árulók, kik jelentettek fel, kik kaptak ezért hasznot, és kik voltak azok, akik eközben maguk is áldozatok. A nyilvánosság nem az, hogy értelmezés nélkül nyilvánosságra hozunk olyan adatokat, amelyek alapján nem lehet megállapítani a felelősséget. Azt nem nyilvánosságnak, hanem bajkeverésnek nevezik.
A nyilvánosság fogalmát pontosítani kell. A nyilvánosság az, amikor szét lehet választani az együttműködőt és az áldozatot, ahol nem mutathatja magát a bűnös áldozatnak, és az áldozatból nem csinálnak bűnöst. Ez a felelős nyilvánosság. Ezt a munkát kellett volna a politikai elitnek elvégeznie, amit nem tett meg, ehelyett zsarolásra, fenyegetésre használta az ügynökkérdést a mindenkori politikai érdeknek megfelelően. A nyilvánosság akkor segít, akkor hatékony, ha megbízhatóan kiderül, hogy Orbán Viktor például valóban beszervezett ügynök volt a katonaságnál, vagy csak egy sikertelen beszervezési kísérlet. Vagy bárki más.
A nyilvánosság Orbánt is megszólalásra késztette, de az ügyét nem tisztázta. Orbán elismerte, hogy sorkatonaként megpróbálták beszervezni, de állítása szerint ezt visszautasította. Ezt nem tudjuk ellenőrizni. Az 1998 óta keringő állítólagos 6-os karton eredetije nem került elő, hitelessége nem bizonyított. A levéltári iratok azt igazolják, hogy Orbánt később megfigyelték, ügynöki működésére azonban jelenleg nincs bizonyíték. Ez éppen azt mutatja, hogy a hiányos nyilvánosság nem feltétlenül zár le egy vitát: évtizedekre életben tarthatja. Ez pedig ellentétes a deklarált céllal.
A Magyar Péter által megígért és a Tisza-kormány által teljesített nyilvánosságra hozatal nem tekinthető nyilvánosságnak a szó fenti értelmében. Nem tisztább lett a helyzet, hanem zavarosabb. Az ügynökakták nyilvánosságra hozatala ebben a formában éppen olyan, mint Magyar Péter és kormánya: hebehurgya, felelőtlen, meggondolatlan, szervezetlen, szakértelem nélküli és politikai hatásvadász, mert ezúttal sem végezte el azt a munkát, ami nélkül nem nyilvánosság a "nyilvánosság". A munka elvégzése nélkül a megmaradt iratok differenciálatlan nyilvánosságra hozása ártatlanokat gyanúba keverhet, bűnözöket tisztára moshat.
Az állambiztonsági múlt kutatói hosszú ideje nem az iratok hozzáférhetőségét, hanem a feldolgozatlan ügynöklisták közzétételét kifogásolják, mert a nyilvántartási találat önmagában nem mutatja meg az együttműködés tartalmát, intenzitását, motivációit és következményeit. Az eddigiek során nemcsak azért nem hozták nyilvánosságra az adatokat, mert rejtegetni akartak ügynököket, hanem azért, mert feldolgozás és értelmezés nélkül az adatok közzététele kiszámíthatatlan társadalmi folyamatokat indíthat el. Még akkor is, ha már sokak számára elévült a besúgás jelentősége.
A november 4-én megnyílt adatbázis első lépésként mintegy 25 ezer úgynevezett 6-os kartont, a beszervezési naplót, valamint a mágnesszalagok adatait tette kereshetővé. Összesen 50–60 ezer név kerülhet a nyilvánosság elé, 2027 februárjáig pedig körülbelül kilencezer fennmaradt beszervezési dosszié közzétételét ígérik. Az ügynöki jelentések azonban nem kerülnek fel automatikusan az internetre, azokat továbbra is a levéltárban kell kutatni. Pedig ezek azok a dokumentumok, amelyek alapján eldönthető lenne, hogy a hálózati személy tevékenysége minek tekinthető. Azonban a jelentések tartalma az áldozatok személyiségi jogait sértheti.
A 6-os karton azt bizonyítja, hogy az állambiztonság az illetőt hálózati személyként nyilvántartásba vette, és a karton rendszerint a beszervezés adatait is tartalmazza. Azt azonban nem bizonyítja önmagában, hogy az érintett ténylegesen jelentett, kinek jelentett, mit mondott, okozott-e bárkinek kárt? Önként működött együtt, megfélemlítették vagy megzsarolták, esetleg rövid időn belül megtagadta a kapcsolatot? A karton legalább a nyilvántartásba vételt vagy a beszervezési kísérletet bizonyítja, de nem feltétlenül a tényleges együttműködést. Az ÁBTL szerint a közzétett anyagban olyanok is szerepelnek, akik megtagadták a beszervezést.
Ungváry Krisztián meggyőzően érvelt amellett, hogy a 6-os kartonokat nem lehetett következmények nélkül hamisítani, mert ugyanazt a személyt több, egymást ellenőrző nyilvántartásban, dossziészámokkal és egymásra épülő kartonokon kellett rögzíteni. Ritkán előfordulhattak fiktív beszervezések, de a minden kellemetlen adatot hamisítványnak nyilvánító védekezés történelmileg tarthatatlan. A magyar bíróságok mégis olyan bizonyítási követelményeket állítottak a történészek és újságírók elé, amelyeket a töredékesen fennmaradt iratok alapján gyakran lehetetlen teljesíteni.
A jog szerint csak akkor lehetett valakit ügynöknek nevezni, ha előkerült az aláírt beszervezési nyilatkozata, saját kezű jelentése vagy az együttműködésért kapott előny bizonyítéka. Ha ezeket az iratokat megsemmisítették, miközben a 6-os karton, a B-napló és más nyilvántartási nyom megmaradt, a történelmi valószínűség erős lehetett, a bírósági bizonyítás mégis elbukott. Így nyert pert Kiss-Rigó László püspök is Ungváry Krisztián és az Élet és Irodalom ellen. A bíróság nem fogadta el a 6-os kartont elegendő bizonyítékként, és hitelesebbnek tekintette az egykori tartótiszt tagadását.
Ungváry Krisztián joggal kifogásolta, hogy a rendszer volt tisztjének – aki saját tevékenységét és korábbi hálózati személyét is védi – nagyobb bizonyító erőt tulajdonítottak, mint az állambiztonság egymással összefüggő nyilvántartásainak. A teljes elzárás is rossz volt. A titkos vagy nehezen hozzáférhető akták lehetővé tették a szelektív szivárogtatást, a befeketítést, a besározást, a hamis ügynökvádakat, amelyek ellen éppen olyan nehéz volt védekezni, mint a valódi beszervezéseket bizonyítani. A ügynökügy a politikai zsarolás és a revolverezés eszköze volt.
Egyesek hozzáfértek az információkhoz, mások nem. Lehetett homályos célzásokat tenni, hamis kartonokat lobogtatni, gyűlölt ellenfeleket ügynökmúlttal vádolni, miközben az érintett és a nyilvánosság nem ellenőrizhette a teljes iratanyagot. Az Orbán Viktorról évtizedeken át keringő állítólagos 6-os karton jó példa erre: a dokumentum hitelességét semmi nem támasztja alá, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában nincs ilyen karton, és Ungváry szerint sincs bizonyíték arra, hogy Orbán ügynök lett volna. Ám Orbán a nyilvánosság hatására elismerte, hogy megpróbálták beszervezni, de tagadja, hogy sikerült.
A titok tehát nem védi az ártatlanokat, és nem leplezi le a bűnösöket. Éppen ellenkezőleg: megakadályozza, hogy a hamis vádat hiteles források alapján meg lehessen cáfolni. Egy nyilvános és kereshető levéltárban nemcsak az látható, hogy kiről maradt fenn karton, hanem az is, hogy kiről nem, milyen más iratok kapcsolódnak hozzá, és mit lehet tényszerűen állítani. A veszély most az ellenkező oldalon jelentkezik. A közösségi média néhány óra alatt „ügynöklistává” változtathat olyan adatbázist, amelyben egészen különböző emberi történetek szerepelnek.
Egy lapon jelenhet meg a meggyőződéses besúgó, a karrierjéért jelentő opportunista, a zsarolással beszervezett áldozat, vagy akár az együttműködést megtagadó ember, s az, akit a szolgálat nyilvántartott, de ténylegesen soha nem foglalkoztatott. Karikó Katalint például fenyegetéssel szervezték be, de a fennmaradt adatok szerint egyetlen jelentést sem adott. Az ő neve ugyanúgy megjelenhet a keresőben, mint olyanoké, akik éveken át barátaikról, kollégáikról vagy egyházi közösségükről jelentettek. Ha a nyilvánosság, a sajtó és a politika mindkettőjüket „ügynöknek” nevezi, akkor nem történelmi igazságot szolgáltat, hanem újabb igazságtalanságot követ el.
Ezért minden találat mellett világosan fel kellett volna tüntetni, hogy mit bizonyít az adott irat, és mit nem. Szakszerűen külön kell választani a nyilvántartásba vételt, a beszervezést, a tényleges együttműködést, a jelentések tartalmát és az okozott kárt. Az érintetteknek és a hozzátartozóiknak jogot kell biztosítani arra, hogy nyilatkozatot vagy helyesbítést csatoljanak az iratokhoz, miközben az eredeti dokumentumokat nem írhatják át és nem tüntethetik el. A megfigyelt áldozatok intim adatait védeni kell, a közéleti szereplők és az állami tisztségviselők múltjához viszont erősebb nyilvánossági érdek fűződik.
Az is torzítás, ha az egész történetet az ügynökökre szűkítik. A diktatúrát nem a beszervezett emberek hozták létre. A rendszert a pártállami vezetők, belügyi tisztek, tartótisztek és politikai megrendelők működtették. Ők választották ki a célpontokat, titokban ők használták fel a jelentéseket, romboltak szét pályákat és családokat. A felelősségi lánc feltárása nélkül az ügynöklista elrejtheti a rendszer valódi irányítóit. Ezen dolgoztak olyan kiválóságok, mint Kenedi János és mások, akik most talán óellenzékiek, s nem is biztos, hogy kikérték vagy felhasználták a véleményüket.
Magyar Péter most azt mondja, hogy a „beszélgetésekben” hisz, és ítélkezés helyett kíváncsiságot kér. Az óvatosság indokolt, de az óvatossággal elkésett. A beszélgetés utólag nem helyettesíti a politikai felelősséget, amit ő visel azáltal, hogy megfelelő előkészítés és tájékoztatás nélkül önti rá a neveket a társadalomra. Nem a nyilvánosságra hozatal szándékával van baj, hanem a módjával. Azt sem lehet tudni, hogy mostantól mit kell figyelembe venni, hogyan kell egy érintettre tekinteni: beszervezettként vagy áldozatként kell figyelembe venni, amit mond. Mindenki tagad, a bűnös és az ártatlan is. Ki tesz közöttük különbséget?
Ha valaki ártatlanul kerül gyanúba, még rosszabb eset, mintha valakit bűnösként tekintenek ártatlannak. Ennek egzisztenciális következményei is lehetnek. Ha valaki tudatos és aktív állambiztonsági együttműködését hiteles dokumentumok bizonyítják, és erről hazudott, annak lehetnének következményei a közéletben. Az is felháborító, hogy valaki feljelentett másokat, önként és még örömmel is vállalta az együttműködést, mint például Morvay Péter, a Hit Gyülekezete "újságírója", Németh Sándor volt személyi titkára, majd amikor az szolgálta az érdekeit, megtért, eljátszotta a bűnbánót és évtizedek óta ugyanazt az aljas munkát végzi.
Nem büntetőjogi megtorlásról van szó, hanem arról, hogy a demokratikus államnak joga van tudni, kik működtették a diktatúra titkos elnyomó hálózatát. A Morvay-féléket nem véletlenül szervezték be, ahogy nem véletlenül választották, nem véletlen, hogy ugyanilyen munkára állt mások szolgálatába, és a diktatúra megszűnése után évtizedek óta mérgezi és fertőzi a közéletet. Ahogy az is egy jelenség, hogy a rendszerváltás után egyesek ezeknek a (típusú) embereknek a szolgálatára tartottak igényt, olyan tevékenységet is végeztek, mint az állambiztonsági hivatal. Így Németh Sándor vezető lelkész lett Morvay Péter tartótisztje.
Harminchat évvel a rendszerváltás után általános foglalkozási tilalomnak vagy automatikus tisztségvesztésnek már kevés értelme lenne, mert a kár már bekövetkezett. Sok érintett meghalt, mások évtizedek óta nem közszereplők. De az igazság kimondásának és a tudatos hazugság leleplezésének nincs elévülési ideje. A nyilvánosság nem bosszú, és nem felmentés, ha megalapozott tényeken nyugszik. A társadalomnak joga van különbséget tenni áldozat, megtört ember, passzív nyilvántartott és másoknak tudatosan ártó, gyanútlan embereket titokban kiszolgáltató besúgó között.
A különbséget Morvay Péter esete mutatja. „Hartmann László” fedőnéven önként vállalt III/III-as együttműködést, jelentett diáktársairól és kétszer BM-jutalmat is kapott, később „pozitív erkölcsiségű ügynökként” próbálta átértelmezni saját múltját, mert amikor az volt előnyösebb, akkor kilépett. A Kúria jogerős döntése szerint ügynökmúltja tény, jelenlegi tevékenységének ügynöki jellegűként való értékelése pedig nem sértette személyiségi jogait. Az ilyen eset mutatja meg, miért nem elegendő az érintettek utólagos önértelmezésére bízni a történelmi igazságot. Vagyis, az is fontos, hogy az igazi ügynök, ne szépíthesse a szerepét.
Az akták megnyitása önmagában nem felelőtlenség, hanem a társadalmi igazságszolgáltatás szükséges feltétele. Magyar Péter esetében azonban azért vált felelőtlenséggé, mert a kormány politikai látványosságként öntötte ki a neveket, a nyilvánosság pedig kész ítéletként kezeli a puszta találatot. Automatikusan legyint azokra, akik tagadnak (persze, hogy tagadnak), miközben lehetnek olyanok, akik igazat mondanak. A nyilvánosságra hozatalnak ez a módja pedig tönkreteszi őket. A halottakról nem beszélve.
A helyes megoldás nem az, hogy minden így marad, hanem el kell végezni a kármentést a politikai felelőtlenség miatt. Mindenki számára meg kell adni a tényszerű védekezés, jogorvoslat lehetőségét, biztosítani kell az érintettek válaszadási jogát, az áldozatok adatainak védelmét és az egyes ügyek bizonyítékokon alapuló, egyedi megítélését. A nyilvánosságra hozatal alkalmával eleve azt a megkülönböztetést kellett volna megtenni, hogy kategóriákat hoznak létre a bizonyított ügynöki tevékenységtől a beszervezési kísérletig. Volt a hálózati nyilvántartás alapján megkülönböztetési lehetőség.
A titok a zsarolók és a hazugok érdeke volt. A nyilvánosság az igazság érdeke, de csak akkor, ha nem egybemosott listát, hanem a valóságot tükröző tényeket teszünk közzé. Még akkor is, ha hiányosak a dokumentumok. Egy jól előkészített nyilvánosság elvette volna a rágalmazók kenyerét, megvédte volna az áldozatokat, és nem engedte volna futni a gátlástalan besúgókat. Emellett ezek az adatok csupán olyanok, mint a csontvázak. Az ÁBTL iratanyaga aranybánya arról, hogyan működik egy diktatúra. A megismerés védelmet jelenthetne arra, hogy ne jöjjenek létre újabb elnyomó rendszerek.
Az állambiztonsági iratok legfontosabb tanulsága nem az, hogy negyven éve ki kiről jelentett, hanem az, hogyan épít ki a hatalom titkos függőségeket, hogyan használ személyes gyengeségeket, és hogyan teszi szolgájává az embert. Ez a tudás nemcsak a Kádár-rendszer megértéséhez kell. Arra figyelmeztet, hogyan születnek az új elnyomó rendszerek. Ez különösen hasznos lenne egy olyan korszak kezdetén, amely rendszerváltásnak nevezi magát, miközben a hatalom ellenőrizhetőségét továbbra sem szereti. Ma más módszerekkel zajlik ugyanaz. Mennyivel izgalmasabb lenne a Pegazus és a munkahelyi megfigyelések feltárása.
Nagyon hasznos tudás lenne ez a Tisza-korszak kezdetén is.
Hozzászólások
A hozzászólásokat a Disqus szolgáltatja.