Hősök voltunk mostanáig,
Most szűkölünk a sarokban;
Agyunkban pánik tanyázik,
Keveseljük, ami sok van;
Nem elég a pénz, az arany,
A csillogás és kényelem,
Jobban tetszik, ha arctalan
szemeinkben az értelem.
Ha ránk mordul a hatalom,
Szájunk néma, gyáván kussol,
Inkább nyelvem leharapom,
Ha gáz szivárog a tusból.
Szervünk lett a konformitás -
“Az én házam, az én váram!”
Ásónk árkot újra ki ás,
Kerítésben kósza áram,
Rajta görcsbe rándult kezek,
Lyukból kifordult szemgolyók,
Bennük a halál ránk nevet,
Szájból csurog a nekrológ.
“Jaj, csak meg ne fertőzzenek”
A csonton rothadó izmok,
Arra, hogy én megöljelek,
Mindig volt és lesz egy indok.
Körbezártam életemet,
A kerítésem égig ér,
Nincs esélye véletlennek,
Az Isten megváltást ígér.
Birodalmam tükörképe
a mennybéli örök rendnek;
Hogy írta Mózes könyvébe?
"Csak erőszak tarthat rendet!"
Benne neked nincsen helyed,
Mert kérdezed: Milyen jogon?
Azt nem szabad elfeledned,
Te nem vagy barát sem rokon!
Csak kéz, mely tükröt tart elém,
Benne csontra száradt arcom,
Kit látok, szólítnám nevén,
De már nem ismerem; pardon!
Idegen szem foncsorba vész,
Bőrnek színe, mint pergament,
Homlok mögött sorvadt az ész,
Részvét belőle hovament?
Kerítésnek túloldalán
A hullák hegye egyre nő,
Köztük fekszik apám, anyám
És legalul a teremtő.
Magassága eget súrol,
Míg eléri a tetejét,
Hogy átléphessen a túlról,
S kezét kinyújtsa tefeléd.
De jobbja jobbra nem talál,
Ujja levegőbe markol,
Ki ott vár rá, az a halál,
És ki szélmalommal harcol.
Az mind, mi itt van, az enyém,
Rá ne fájjon senki foga,
Hős vagyok hullák tetején,
Ez hatalmam felső foka.
Jólétem, az én érdemem -
Magyarázom be magamnak -,
Amim van, joggal élvezem -
Dicsőség lenni magyarnak!
Lingental, 2015. augusztus 1.
Hozzászólások
A hozzászólásokat a Disqus szolgáltatja.