Halász Péter: Narancslé

A színészt a reggeli órákban az egyik nagy hirdetési ügynökség kereste telefonon és arra kérte, hogy délelőtt tizenegy órára fáradjon be a Madison Avenue-i irodába. Ez az ügynökség rövid reklámfilmek, úgynevezett „commercial”-ok készítésével foglalkozott. A kis reklámfilmek a televízióban futnak, bizonyos időközökben megszakítva a programot és más reklámfilmeket. Vannak olyan reklámfilmek is, amelyek reklámfilmeken belül futnak. Aki nem eléggé elővigyázatos, az televíziónézés közben nehezen lábal ki a rövid reklámfilmek szövevényéből.

 A színész a telefonhívásra homályos izgalmat érzett, feszültséget és szorongást, de örömet nem. Örömet akkor érzett volna, ha Stratfordból hívják és közlik vele, hogy kombinációba vették Julius Ceasarként. Vagy egy Broadway-producer kereste volna azzal a hírrel, hogy Arthur Miller ragaszkodik személyéhez legújabb darabjának főszerepére. A színész ilyenféle telefonhívásokról álmodott és ilyeneket várt. Volt már ilyen telefonhívás is az életében, játszott a Broadway-n és más nagyvárosok színházaiban is, de két szerep között nem akadt egyéb tennivalója, mint telefonhívást várni. A sors tehát nem volt mostoha hozzá, de nagyjából ugyanolyan, mint a legtöbb amerikai színészhez. Sikerek, hosszabb-rövidebb szériák, aztán a várakozás. A várakozás olykor hosszabb, mint a szériák. De ezen nem lehet segíteni, ilyen az amerikai színházi élet szerkezete. Természetesen minden órában megtörténhet a csoda. De a színész tudta, hogy a csodára is készenlétben kell állni, technikailag és szakmailag, vagyis trenírozni kell a csodára. Művész esetében ez azt jelenti, hogy mindenképpen és minden körülmények között művésznek kell maradnia, vagyis épségben tartania a belső csodát, mert a külső csoda csak akkor segít. Most, hogy ez a telefonhívás jött az ügynökségtől, a felesége azt mondta neki:

- Kérlek, nagyon vigyázz! És ha kell, légy szíves hegedülni hegedű nélkül is.

Jól tudta, hogy miért mondja ezt az asszony. Esztendőkkel ezelőtt ugyanis már hívta egyszer egy ilyen nagy reklám film-ügynökség. A készülés előtt álló rövidfilm rendezője fogadta a producer társaságában és mindketten minden oldalról alaposan szemügyre vették. Aztán a rendező megkérdezte: - Tud hegedülni? – A színész bólintott: - Tudok. Nem vagyok éppen hegedűművész, de tudok egy kicsit hegedülni. – Hegedüljön - mondta a rendező. A színész körülnézett: - Hol a hegedű? A rendező azt mondta: - Hegedű az nincs. Hegedüljön hegedű nélkül.

  Erre a színész állt néhány pillanatig. Várt, a megfelelő válaszon tűnődött, de három másodperc alatt úgy döntött, hogy az egyetlen lehetséges válasz ez:

- Hegedű nélkül nem tudok hegedülni.

  Vagyis nem írta körül a dolgot, nem volt éles, sem irónikus, az egyszerű és szürke igazságot mondta csak, amelyet vitatni nehéz, azt hogy hegedű nélkül nem tud hegedülni és ezzel megfordult és elhagyta a szobát.

  Racionális gondolkozású emberek azt mondták erre, hogy a színész végzetesen nagy szamárságot követett el. Egy ilyen hatvanmásodperces reklámfilmért ugyanis százhuszonöt dollárt fizetnek. De nem egyszer. Hanem minden egyes napon, amíg a reklámfilm fut a televízióban. És nemcsak New York-ban. De az Egyesült Államok bármely televízióállomásán. Szerény átlagszámítás szerint a színész egy ilyen hatvan másodperces reklámfilmmel egy esztendőn belül megkereshet hetvenezer dollárt. Többet tehát, mint Julius Ceasarral. Esetleg többet, mint az új Miller-darab főszerepében. Hetvenezer dollárt pedig nem dob ki az ember az ablakon egy ilyen oktondi megjegyzéssel, hogy ő hegedű nélkül nem tud hegedülni. A színész felesége most erre a régi epizódra utalt, a színész morgott valamit, jelezve, hogy megértette.

 A megadott időben belépett az ügynökség Madison Avenue-i irodájába és amikor a titkárnőnek megmondta a nevét, akkor bevezették abba a produkciós szobába, ahol a soronkövetkező reklámfilm rendezője már várt rá. Ez a rendező hölgy volt. Huszonöt esztendő körüli szemüveges lány. Alaposan fölmérte a színészt, aztán hellyel kínálta. A színész sehol sem látott fogast a szobában, letette tehát a kalapját a rendezőnő  íróasztalára és aztán leült vele szemben.

- Az ön külseje pompásan megfelel- mondta a rendezőnő- ugyanis a filmben egy professzort kell játszania.

- Értem – felelte a színész - egy professzort.

- Igen. Fehér köpenyben. A jelenet a következő: a professzor belép a laboratóriumba. Az asztalán egymás mellett fekszik négy narancs.

- Tessék?

- Négy narancs. Fölemel egy kést és négyfelé szeleteli az egyik narancsot. Gondosan, precízen, ahogyan egy professzor csinálja az ilyesmit. Valamilyen kísérletre készül vele. De a narancs egyre csábítóbb. A kezébe veszi, pohár fölé tartja és egy kis nyomásra a narancsból kicsordul a lé. Nézi, vizsgálja, végül azonban nem tud ellenállni, fölhajtja a pohár narancslevet. Átszellemült arcot vág. Sugárzik róla: ennek a narancsnak a levénél nincs jobb a világon. Meg tudja csinálni?

 A színész gondolkozott néhány pillanatig. Aztán megrezzent. Ez nem jó, gondolta, ez bajt jelent, én már megint gondolkozom. Gyorsan ezt mondta tehát:

- Igen. Bizonyos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni.

A rendezőnő bólintott:

- Tessék, csinálja meg.

- Most?

- Most.

A színész még várt egy pillanatig, aztán fölállt, az ajtóhoz ment.

- Tehát bejövök a laboratóriumba....-mondta.

- Úgy van – bólintott a rendezőnő.

A színész ismét tűnődött egy kicsit.

- Honnan jövök?

- Nem értem- nézett rá a szemüveges lány.

- Honnan érkezem a laboratóriumba? Otthonról vagy pedig az intézet egy másik szobájából, egy másik laboratóriumból? Ezt tudnom kell, mert a professzornak más-más a mozgása, a lendülete...másként érkezik egyik vagy másik esetben.

- Ó – mondta a lány – ez lehanyagolható körülmény. Amikor a felvétel indul, maga már bent van a laboratórimban. Az ajtót már be is csukta maga mötött.

- Értem – mondta a színész. Professzorrá alakult. Szemében, tartásában, határozottság volt, magabiztosság. Most boncoltam egy békát, gondolta. Vagy egy tengerimalacot. A dolog biztatóan alakul. Két lépéssel az íróasztalhoz ért. Akkor megállt.

- Hol a narancs? –kérdezte.

- Narancs most nincs - mondta a lány -, csinálja narancs nélkül.

A színész leült. Zsebéből kivette a kését. Egy mozdulattal a kalapjáért nyúlt. Jó kalap volt, sportkalap, az ősszel vette. Fölemelte a kalapot és addig markolta, am       íg gombóccá gyúrta a tenyerében. És akkor zsebkésével nagy gonddal kétfelé vágta a kalapgombócot és aztán a két felet ismét kétfelé, végül a karimájából leszeletelt egy darabot, láthatatlan pohár fölé tartotta, megnyomta, gyönyörrel nézte, amint telik a láthatatlan lével a láthatatlan pohár, aztán a kalapdarabot a szájába dobta és rágni kezdte.

- Mit csinál? – kérdezte a szemüveges lány döbbenten.

- Ez a narancs olyan jó- mondta a színész tele szájjal- hogy semmit nem szabad elherdálni belőle. Az ember először kinyomja a levét és aztán ami maradt, azt is megeszi. Remek narancs. Nem akar egy gerezdet?

 És még egy kis darabot levágott a kalapmaradékból és a rendezőnő felé kínálta. Amikor az iszonyattal nézte, a színész megérezte, hogy elérkezett a távozás pillanata. Előzőleg azonban összepréselte az íróasztal tetején a kalapfoszlányokat és gondosan zsebretette.

- A héját sem szabad eldobni- mondta- a kályhára teszi az ember és illatos lesz tőle az egész lakás.

Amikor hazaérkezett, a felesége nem kérdezett semmit, de várakozással nézett rá. A színész röviden elmondta esetét. Az asszonynak az arcizma sem rándult. Vállat vont.

- Te a narancslevet különben sem szereted.

- Brávó! – mondta a színész és leült a telefon mellé. Várta a telefon Stratfordból. Vagy a Broadway-ról.. Tudta, hogy a telefon egy napon megcsendül. A csoda megtörténik. Addig azonban minden erejének megfeszítésével épségben kell tartania önmagában azt, amit ha elveszít, már minden csoda későn jönne.