A lengyel külügyminiszter által megnevezett pénzügyi bizonyítékok alapján megalapozott lehet a gyanú, hogy Magyarország politikai vezetői valamilyen pénzügyi ellenszolgáltatást is kaptak azért, hogy az orosz titkosszolgálatoknak kémkedjenek, ügynöki tevékenységet végezzenek. A Tisza-kormány ezeket az információkat nem hallgathatja el, ki kell kérnie Lengyelországtól, nyilvánosságra kell hoznia a tartalmukat, s ha a kémkedés, hazaárulás és ügynöki tevékenység gyanúja megalapozott, büntetőeljárást kell indítaniaa. Orbán és Szijjártó lehet főleg érintett. Ha egyértelműek a bizonyítékok a két ügynököt őrizetbe kell venni.
Az Orbán-rendszer orosz kapcsolatairól sokáig úgy beszéltek, mintha azok vitatható külpolitikai irányvonalat jelentenének. Olcsó energia, Paks II., „keleti nyitás”, békepolitika, tárgyalás Moszkvával: ezek voltak azok a nyilvános magyarázatok, amelyekkel a kormány elfedte a kapcsolat valódi természetét. Az eddigi oknyomozó feltárások nem barátságról vagy diplomáciai különutasságról szóltak. Az Orbán-kormány bizalmas információkat továbbított Moszkvának, orosz politikai megrendeléseket hajtott végre az Európai Unióban, miközben az orosz titkosszolgálatok akadálytalanul építhették magyarországi hálózatukat.
Az Orbán-rendszer orosz kollaborációjáról szóló történet új és az eddigieknél is súlyosabb fordulatot vett. Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter a Gazeta Wyborczának adott interjújában kijelentette: Lengyelországnak bizonyítékai vannak arra, hogy az orosz titkosszolgálat szorosan együttműködött Orbán Viktor kormányával. Nem ellene dolgozott, nem támadta, hanem együttűködött. Sikorski szerint ezek a bizonyítékok nemcsak hangfelvételek, hanem pénzátutalások is.
„Az oroszok szorosan együttműködtek Orbán Viktor kormányával. Erre bizonyítékaink vannak átutalások és felvételek formájában” – mondta a lengyel külügyminiszter. Hozzátette, hogy a felvételeken Szijjártó Péter úgy beszél Szergej Lavrovval, „mintha egy kisiskolás vagy az orosz külügyminiszter alvállalkozója volna”. A hangfelvételek egy részét már ismerjük. Szijjártó a felvételek tartalmát nem cáfolta tételesen; ehelyett azt nevezte botránynak, hogy lehallgatták.
A pénzátutalások azonban új elemet jelentenek. Eddig a nyilvánosságra került bizonyítékok politikai és információs együttműködést mutattak: bizalmas adatok átadását, uniós döntések befolyásolását, orosz kérések teljesítését és a Kreml érdekeinek képviseletét. Sikorski most azt állítja, hogy az együttműködésnek pénzügyi nyoma is van. Ez azonban már azt jelentheti, hogy ügynöki munkáért fizettek, aki érintette, az ellenséges ügynök volt, és hazaárulást követett el.
Egyelőre nem tudjuk, milyen átutalásokról beszélt. Nem ismert az összeg, a küldő és a kedvezményezett személye, a tranzakciók időpontja vagy jogcíme. A lengyel külügyminiszter azt sem közölte, hogy orosz állami szervek, hozzájuk köthető vállalatok, közvetítők, magyar tisztviselők, kormányközeli üzletemberek, alapítványok vagy politikai szervezetek szerepelnek-e a dokumentumokban. Ezért jelenleg nem állítható, hogy Orbán Viktor vagy Szijjártó Péter személyesen pénzt kapott volna Oroszországtól. De az elmondottak erre utalnak.
Sikorski állítása így is rendkívül súlyos. A lengyel külügyminiszter nem ellenzéki publicista, hanem egy NATO-tagállam kormányának vezető tagja, aki hozzáfér a lengyel és a szövetséges titkosszolgálatok információihoz. Amikor többes számban „bizonyítékainkról” beszél, az arra utalhat, hogy nem csupán a sajtóban megjelent hangfelvételeket értékeli politikailag, hanem állami szervek birtokában levő pénzügyi dokumentációra is hivatkozik.
A pénzmozgás azért változtatná meg alapvetően az ügy természetét, mert különbség van az ideológiai azonosulás és az ellenszolgáltatással járó titkos együttműködés között. Az eddigi felvételek azt bizonyították, hogy Szijjártó a Kreml érdekeinek megfelelően járt el. A pénzügyi nyom arra adhat választ, miért tette ezt, ki finanszírozott kit, volt-e az orosz megrendelések teljesítésének anyagi ellenszolgáltatása.
Ha az átutalások orosz forrásból magyar politikai vagy kormányközeli szereplőkhöz vezettek, akkor már nem pusztán elhibázott külpolitikáról, szervilizmusról vagy szövetségesi árulásról lenne szó. Felmerülhetne a tiltott külföldi finanszírozás, a korrupció, a pénzmosás, a befolyással üzérkedés, a hivatali visszaélés, sőt – a pénz céljától és az átadott információk minősítésétől függően – a kémkedés vagy más államellenes bűncselekmény gyanúja is.
Az is elképzelhető, hogy az átutalások nem közvetlenül magyar politikusokhoz, hanem közvetítő cégekhez, tanácsadókhoz, médiához, kutatóintézetekhez vagy kampányhoz kapcsolódó szereplőkhöz vezettek. Az orosz befolyásolási műveletek rendszerint nem úgy működnek, hogy egy hírszerző szolgálat saját nevén pénzt utal egy miniszter bankszámlájára. Fedőcégeket, üzleti szerződéseket, alapítványokat, reklámmegrendeléseket, energiapolitikai üzleteket és egymásra épülő közvetítőket használnak. A pénz útja ezért a teljes magyar–orosz gazdasági és politikai hálózat feltárásához vezethet.
Sikorski kijelentése azt is megmagyarázhatja, miért beszéltek lengyel és litván vezetők már korábban egyszerű diplomáciai különutasság helyett árulásról. Lengyelország és a balti államok évek óta figyelmeztették az EU-t és a NATO-t arra, hogy Magyarország nemcsak politikailag megbízhatatlan, hanem biztonsági kockázatot is jelenthet. Ha a lengyel szolgálatok az információszivárogtatás mellett pénzügyi kapcsolatokat is feltártak, akkor érthető, miért merült fel a magyar képviselők kizárása egyes érzékeny szövetségi tanácskozásokból.
Az új fejlemény tehát még nem lezárt bizonyítás, hanem egy hivatalos állami szereplő rendkívüli súlyú állítása olyan bizonyítékokról, amelyeket a nyilvánosság egyelőre nem ismerhet. Sikorskinak ezért részletesen tisztáznia kellene, milyen tranzakciókról beszélt, a Magyar-kormánynak pedig hivatalosan ki kellene kérnie a dokumentumokat Lengyelországtól, és független büntetőeljárást kellene indítania.
Ha ez nem történik meg, akkor a Magyar-kormány ugyanazt teszi, amit Orbán tett: nem a feltételezett orosz behatolást vizsgálja, hanem hagyja, hogy a legsúlyosabb nemzetbiztonsági botrány következmények nélkül elmerüljön a hírek között.
A hangfelvételek már megmutatták, hogy Szijjártó politikai alvállalkozóként beszélt Lavrovval. A pénzátutalások azt bizonyíthatják, hogy ez nem csupán megalázó szerepfelfogás, hanem szervezett, finanszírozott együttműködés volt. Ha a lengyel bizonyítékok ezt támasztják alá, akkor az Orbán-rendszer orosz kapcsolata már nem politikai vélemény kérdése, hanem Magyarország történetének egyik legsúlyosabb nemzetbiztonsági és büntetőjogi ügye.
Előzmények
A történet központi alakja Szijjártó Péter volt külügyminiszter. A lengyel Frontstory, a VSquare, az OCCRP, az észt Delfi, az orosz The Insider és más oknyomozó szerkesztőségek megszerezték Szijjártó, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter és más orosz vezetők 2023 és 2025 közötti telefonbeszélgetéseinek felvételeit. A hanganyagok hitelességét több ország hírszerzési forrásaival és külső szakértőkkel is ellenőrizték.
A felvételek azt mutatják, hogy Szijjártó nem egyszerűen tárgyalt az oroszokkal. Beszámolt nekik az Európai Unió zárt ülésein elhangzottakról, előre jelezte a készülő szankciós lépéseket, segítséget ígért orosz oligarchák hozzátartozóinak, bankoknak és vállalatoknak, és összehangolta velük, milyen érvekkel gyengítse az uniós szankciókat. Egy európai hírszerzési vezető a beszélgetések leiratáról azt mondta: ha eltávolítanák a neveket, bármelyik elhárító tiszt azt hinné, hogy egy hírszerző beszél az általa irányított ügynökkel. Mert ez volt a tényleges felállás.
Lavrov 2024 augusztusában Aliser Uszmanov orosz oligarcha kérésére emlékeztette Szijjártót arra, hogy segítséget ígért az oligarcha testvérének levételéhez az uniós szankciós listáról. Szijjártó megnyugtatta: Szlovákiával közös javaslatot nyújtanak be, és mindent megtesznek az eltávolításáért. Gulbahor Iszmailovát hét hónappal később valóban levették a listáról.
Egy másik beszélgetésben Szijjártó Pavel Szorokin orosz energiaügyi miniszterhelyettessel egyeztetett az EU tizennyolcadik szankciós csomagjáról. A magyar külügyminiszter elmondta, mely orosz bankokat sikerült eltávolíttatnia a tervezetből, majd azt kérte Szorokintól, adjon neki olyan érveket, amelyekkel az újabb orosz követeléseket magyar nemzeti érdekként lehet előadni. Ez a mondat leplezi le a teljes rendszert: nem az orosz kérés esett egybe valamely magyar érdekkel, hanem utólag kellett magyar érdeket gyártani az orosz megrendeléshez.
Budapest az orosz árnyékflottával és az olajkereskedelemmel kapcsolatban is Moszkva álláspontját próbálta érvényesíteni. A cél olyan cégek, bankok és személyek védelme volt, amelyek az orosz energiaexport és ezzel az Ukrajna elleni háború finanszírozásának részei voltak. A magyar kormány nyilvánosan az ország energiaellátására hivatkozott, a háttérben azonban olyan orosz szereplők megmentéséért dolgozott, amelyek esetében még a magyar érintettséget sem tudta igazolni.
Szijjártó rendszeresen tájékoztatta Lavrovot az uniós külügyminiszteri tanácskozások bizalmas részleteiről is. A lengyel sajtó korábban arról számolt be, hogy írásos feljegyzések is eljuthattak Moszkvába, a kiszivárgott beszélgetésekben pedig Szijjártó felajánlotta, hogy Ukrajna uniós csatlakozásával kapcsolatos dokumentumokat a moszkvai magyar nagykövetségen keresztül továbbít az oroszoknak. Gabrielius Landsbergis volt litván külügyminiszter ezért úgy fogalmazott: Putyinnak éveken át „téglája” lehetett minden fontos EU- és NATO-tanácskozáson. Szijjártót Kim Philbyhez, a brit hírszerzésbe beépült szovjet ügynökhöz hasonlította.
Donald Tusk lengyel miniszterelnök nyilvánosan árulásnak nevezte a történteket. Közölte, hogy Litvánia már 2019-ben figyelmeztette szövetségeseit: Magyarország bizalmas NATO- és uniós információkat szivárogtathat ki Oroszországnak. A gyanú 2024-ben olyan erős volt, hogy felmerült a magyar képviselők kizárása az érzékeny NATO-megbeszélésekről. Szijjártó először hazugságnak nevezte a kiszivárogtatás vádját, később azonban elismerte, hogy az uniós ülések előtt és után is egyeztetett Lavrovval, amit normális diplomáciai gyakorlatnak próbált beállítani.
Normális diplomácia az, ha két külügyminiszter ismerteti egymással kormánya álláspontját. Az nem normális diplomácia, ha egy EU- és NATO-tagállam külügyminisztere zárt szövetségi tanácskozásokról jelent az agresszor államnak, annak kérésére beavatkozik a szankciós listákba, majd tőle kér propagandaérveket ahhoz, hogy az orosz érdeket magyar érdekként adhassa el. Ez már nem külpolitikai egyensúlyozás, hanem titkos együttműködés saját szövetségi rendszerével szemben.
Ehhez társult a magyar állam biztonsági rendszereinek kiszolgáltatottsága. Az orosz FSZB és GRU éveken át hozzáfért a magyar külügyminisztérium informatikai hálózatához, benne érzékeny diplomáciai adatokkal. Az Orbán-kormány először letagadta a behatolást, majd évekkel később kénytelen volt elismerni, hogy megtörtént. Szijjártó ennek ellenére nem mondott le, a politikai felelősöket nem nevezték meg, a magyar közvélemény pedig soha nem kapott teljes körű tájékoztatást arról, milyen dokumentumok kerültek Moszkvához.
Közben Budapest az orosz hírszerzés kényelmes európai működési területévé vált. Egy nemzetközi vizsgálat szerint a budapesti orosz nagykövetség személyzetének csaknem fele kapcsolatban állhatott valamelyik orosz szolgálattal. Egy diplomáciai fedésben dolgozó orosz hírszerző beépült az Orbán-kormányhoz közeli külpolitikai és jobboldali intézetek világába, informátorokat működtetett, és új embereket próbált beszervezni. Csak a kormányváltás után utasították ki csendben.
Az orosz szolgálatok eközben magyar egyetemisták és ambiciózus fiatalok között is hosszú távú hálózatépítésbe kezdtek. Nem feltétlenül azonnali titkokat kerestek, hanem olyan embereket, akik évekkel később bekerülhetnek a magyar vagy az uniós döntéshozatalba. Az egyik hírszerzőként azonosított orosz diplomata még 2026 nyarán is konzulként dolgozott Budapesten. A Magyar-kormány szeptemberben tíz orosz diplomatát utasított ki a diplomáciai státuszukkal összeegyeztethetetlen tevékenység miatt. Ez volt az első ilyen nyilvános magyar intézkedés 2018 óta, és utólag azt is megmutatta, milyen mértékű hálózat működhetett zavartalanul Orbán alatt.
A kollaboráció legszélsőségesebb fejezete a 2026-os választáshoz kapcsolódik. A Washington Post egy európai szolgálat által hitelesített belső SZVR-dokumentum alapján arról számolt be, hogy az orosz külföldi hírszerzés aktív műveletekkel foglalkozó részlege Orbán zuhanó támogatottsága miatt egy megrendezett merénylet tervét is felvetette. A „Gamechanger” fedőnevű elképzelés célja az lett volna, hogy a kampányt a gazdasági elégedetlenség és korrupció világából az érzelmek, a félelem és a nemzetbiztonság területére terelje.
Nincs bizonyíték arra, hogy Orbán vagy a magyar kormány tudott volna erről a tervről, és arra sem, hogy a művelet végrehajtási szakaszba jutott. A dokumentum jelentősége máshol van: az orosz hírszerzés Orbán hatalmon tartását saját stratégiai érdekének tekintette, és belső használatra olyan műveletet mérlegelt, amely még Orbán életének látszólagos veszélyeztetését is felhasználta volna a rendszer megmentésére.
Amikor az oknyomozó újságírók feltárták ezt a rendszert, az Orbán-kormány nem Szijjártó tevékenységét vizsgálta ki. Panyi Szabolcs újságírót vádolták meg azzal, hogy Ukrajnának kémkedik, és eljárást indítottak ellene. Vagyis azt nevezték kémnek, aki a Moszkvának továbbított európai információkat próbálta feltárni. Ez az orosz rendszerből ismert logika: nem a titkos kollaboráció, hanem annak nyilvánosságra hozatala válik államellenes cselekménnyé.
A történet ezért nem arról szól, hogy Orbán túl jó viszonyt ápolt Putyinnal. Arról szól, hogy az Orbán-rendszer egy EU- és NATO-tagállam intézményeit Moszkva európai műveleteinek szolgálatába állította. A magyar külügyminiszter az orosz féllel egyeztette az uniós fellépést, a kormány kiszolgáltatta a szövetségesek bizalmas tanácskozásait, a magyar elhárítás pedig nem védte meg az országot az orosz behatolástól. Moszkva ezért nem egyszerűen baráti kormányt látott Budapesten, hanem információforrást, vétójogot és titkosszolgálati hídfőállást az Európai Unió belsejében.
Hogy mindez büntetőjogi értelemben hazaárulás vagy kémkedés volt-e, azt csak független nyomozás és bíróság állapíthatná meg. Politikai és szövetségesi értelemben azonban az árulás megtörtént. Az Orbán-kormány nem Magyarország és Oroszország között egyensúlyozott, hanem a saját szövetségesei bizalmából szerzett információkat és hatalmat használta fel az őket támadó Oroszország érdekében. A Kremlnek nem kellett beépülnie Magyarországra. Az Orbán-rendszer belülről nyitotta ki neki az ajtót.
Hozzászólások
A hozzászólásokat a Disqus szolgáltatja.