Az Európai Unió vezetői úgy kezdtek hozzá a hétéves költségvetés vitájához, hogy szinte mindenki kevesebbet akar fizetni, többet akar kapni, miközben Európának egyszerre kellene finanszíroznia Ukrajnát, saját védelmét, versenyképességét, a zöld átállást, a mezőgazdaságot és a korábbi közös hitelfelvétel törlesztését. Ebben a helyzetben nem lenne semmi rendkívüli abban, hogy Magyar Péter ellenzi a jelenlegi tervezetet, azonban követelései egy részének semmi köze a költségvetési vitához, ezek Orbánhoz hasonló zsarolások.
Az ír soros elnökség 1,62 ezermilliárd eurós kompromisszumot tett az asztalra a 2028 és 2034 közötti időszakra. Ez mintegy nyolc százalékkal kisebb az Európai Bizottság eredeti javaslatánál, de még mindig jóval nagyobb a jelenlegi keretnél. A nettó befizetők – mindenekelőtt Németország, Hollandia és Svédország – túl drágának tartják. A felzárkózó országok és a déli tagállamok attól tartanak, hogy a takarékosság árát a kohéziós, mezőgazdasági és fejlesztési programok fizetik meg.
A vita nem ok nélküli. Az iráni háború óta a gáz ára mintegy 140 százalékkal emelkedett, a dízel drágulása sújtja az ipart és a háztartásokat, miközben Európa Kínával és az Egyesült Államokkal próbál versenyezni. Több pénz kellene védelemre és Ukrajnára, de 2028-tól már a járvány idején közösen felvett hitel törlesztése is megterheli a büdzsét. A kompromisszum ezért szükségképpen fájni fog valakinek vagy mindenkinek.
Magyar Péter három magyar követelést kapcsolt a költségvetéshez. Külön uniós támogatást akar a határkerítés és a déli határvédelem megerősítésére. Le akarja zárni azt az eljárást, amely miatt Magyarország napi egymillió eurós bírságot fizet a menekültügyi szabályok megsértéséért. Végül mintegy 2,1 milliárd euróval akarja kompenzáltatni az országot azokért a forrásokért, amelyek az Orbán-kormány jogállamisági konfliktusai és határidőmulasztásai miatt végleg elvesztek.
Az első követelés beleillik az európai fősodorba. A külső határok védelmének közös finanszírozását más tagállamok is támogatják. Az Unió migrációs politikája lényegesen szigorúbb lett az elmúlt években. A magyar határvédelem költségeiről lehet vitatkozni, de önmagában nem rendkívüli, hogy Budapest közös pénzt kér közös határfeladatra. Ennek a követelésnek helye van a költségvetésről szóló vitában.
A második és harmadik követelés azonban már idegen attól, mert semmi köze a költségvetés szakmai kérdéseihez. Az uniós bírság nem Orbán Viktor személyes adóssága vagy tartozása, hanem Magyarország jogerős kötelezettsége, amelyet az Európai Bíróság döntése alapozott meg. Ráadásul Magyar Péter sem hajlandó változtatni azokon a jogszabályokon, amelyek miatt a napi büntetést kiszabták. Ez a büntetés jogos, mert Magyarország a nemzetközi menekültügyi jogot sérti. Ezért ezt a pénzt a költségvetés vétójának fenyegetésével követelni, ugyanaz a zsarolás, mint amit Orbán csinált.
Az elveszett támogatások sem egyszerűen Brüsszel által elvett magyar pénzek: azok azért váltak hozzáférhetetlenné, mert az előző kormány nem teljesítette, vagy nem időben teljesítette a vállalt jogállami feltételeket. Magyar mondhatja, hogy ezt a számlát Orbán hagyta az országra. De ez Magyarország belügye. Azt nem állíthatja, hogy az EU köteles egy másik költségvetési soron automatikusan visszaadni ugyanazt a pénzt, amit jogosan tartott vissza, mert kormányváltás történt.
Ez hajszálpontosan az Orbán-módszer folytatása. Orbán összekapcsolt egymástól független ügyeket: addig blokkolta Ukrajna támogatását, a szankciókat vagy közös nyilatkozatokat, amíg a jogszerűen befagyasztott pénzeivel kapcsolatban nem kapott engedményt. Ez nem érdekérvényesítés, hanem a vétójoggal végrehajtott zsarolás. Magyar most azt mondja, hogy a jelenlegi költségvetést kész megvétózni, méghozzá ugyanazért, mint Orbán.
Ha azért vétózna, mert a kohéziós források vagy a mezőgazdasági támogatások arányát elfogadhatatlannak tartja, az normális költségvetési alku. Ha viszont a vétót arra használja, hogy egy jogerős bírság eltörlését vagy korábban elveszett pénzek feltétel nélküli pótlását kényszerítse ki, akkor ugyanahhoz az eszközhöz nyúl, mint Orbán. Akkor semmi különbség nincs Orbán és Magyar között.
Magyar júniusban azt ígérte, hogy belpolitikai vagy pártpolitikai okból nem blokkol uniós döntéseket. Tárgyal Zelenszkijjel, elfogadja az EU intézményi kereteit, és nem állítja, hogy Brüsszel ellenséges megszálló hatalom. Ez lényegi változás lenne Orbánhoz képest, azonban ebből nem lett semmi. Külpolitikai és migrációs politikája jóval közelebb maradt az egykori Fideszhez, mint ahogy azt az „európai visszatérés” jelszava sugallna.
Az Európai Tanácsban minden miniszterelnök alkudozik. A hollandok a befizetést csökkentenék, a franciák a mezőgazdaságot védik, a lengyelek a felzárkóztatási pénzeket, Magyar a határvédelemre kér többet. A nemzeti érdekérvényesítés tehát nem orbánizmus. A választóvonal ott húzódik, hogy a kormány a közös szabályokon belül tárgyal-e, vagy túszul ejti a közös döntést egy másik ügyben követelt jogalap nélküli engedményért, aminek semmi köze a költségvetéshez.
Összefoglalva: A határvédelem finanszírozása valódi költségvetési kérdés. A jogerős menekültügyi bírság eltörlése nem az. Az Orbán-kormány miatt végleg elveszett források feltétel nélküli pótlása sem az. A vétóval való fenyegetés tehát nem rendes költségvetési alku, hanem attól független ügyek összekapcsolása és az egész EU túszul ejtése. Ezt csinálta Orbán is.
Különösen fontos, hogy Magyar közben nem változtatja meg a bírság alapjául szolgáló menekültügyi jogot és politikát. Így nem arról van szó, hogy megszünteti a jogsértést, majd méltányos rendezést kér, hanem fenn akarja tartani a jogsértő rendszert, miközben eltöröltetné annak jogerős következményét. Ez világosan mutatja a zsarolás természetét.
Ha Magyar a vétót jogerős ítéletek és Orbán elveszített pénzeinek kizsarolására használja, akkor nem meghaladja, hanem ugyanazon a nyelven folytatja elődje brüsszeli maffiapolitikáját. Már csak az oroszok hiányoznak a képből.
Hozzászólások
A hozzászólásokat a Disqus szolgáltatja.