Magyar Péternek a Kossuth tér lezárásáról szóló téves állítást kellett volna helyreigazítania. Ehelyett a helyreigazítást politikai ellenfelei nyilvános megalázására használta fel. Bohócozott, börtönt idéző célzást tett, majd Schiffer András ügyvédi megélhetését is célba vette. Ez a miniszterelnöki pozíció leértékelése. Egy kormányfő a közhatalom súlyával vesz részt abban, amit a saját táborának szórakoztató kommentcsatának ad elő.
A 444 által összegyűjtött bejegyzésekben Magyar előbb azt írta, „igazi bohócok vagytok”, majd külön posztban folytatta Schiffer támadását. Ellenfeleit a Fidesz „még szabadlábon lévő maffiózóinak” nevezte. A végén arra biztatta az ügyvédet keresőket, hogy ne Schiffert válasszák, mert szerinte a bíróságon szükség van az írás és az olvasás képességére.
A tárgyi kérdést néhány mondatban lehetett tisztázni. A Kossuth teret nem zárták le. A rendőrség közölte, hogy a látogatók, lakók és turisták mozgásának szabályai nem változtak. A parlament körüli korábbi biztonsági terület őrzésének átvételéhez kapcsolódott az intézkedés. Ebből nem következett a teljes Kossuth tér lezárása. Aki mást állított, annak ezt helyre kellett igazítania.
Magyar azonban nem állt meg a tévedés cáfolatánál. Azt üzente, hogy az ellenfele nevetséges, szakmailag alkalmatlan, és ne kapjon ügyfeleket. Egy miniszterelnök mondatai nem ugyanazok, mint két kommentelő sértegetése. A megszólaló mögött ott van az állam tekintélye, a nyilvánosság fölött gyakorolt befolyása és a követőinek tömege. A személyeskedés ettől hatalmi cselekedetté válik.
Különösen súlyos a szabadlábon maradásra tett célzás. A korrupciós bűncselekményeket fel kell tárni, a felelősöket el kell számoltatni. A miniszterelnök viszont nem kezelheti a börtönt a politikai gúny egyik kellékeként. Ha ellenfeleinek lehetséges bebörtönzése a napi gúny és csipkelődés része lesz, elmosódik a határ a törvényes felelősségre vonás és a személyes bosszú között. Éppen a valódi elszámoltatás hitelét rombolja, ha a bűnösséget a miniszterelnök kommentje már előre kiosztja.
A közösségi média erre különösen alkalmas terep. A sértés rövid, könnyen továbbadható, a tábor pedig jutalmazza. A vita tartalma háttérbe szorul, a követők azt nézik, kit sikerült megsebezni. A hatalom ezzel arra neveli a közönségét, hogy az érvelés helyett az ellenfél alázását, a kormányzás helyett a vezér személyes győzelmét várja. Ez a beszéd gyűlöletet kelt, indulatot szít és rossz mintát ad, erőszakra nevel.
Ennek jól ismert mintája Donald Trump. Amikor az amerikai elnök a sajtót az amerikai nép ellenségének nevezte, saját konfliktusát az egész közösség konfliktusává emelte. A róla kedvezőtlenül tudósító újság így az ország ellensége lett. A módszer lényege ugyanaz. A vezető a személyét ért kritikát közösségellenes támadásnak minősíti, felhatalmazást követel az ellenségként megjelölt szereplő megbélyegzésére.
Megfigyelhető ebben magyar személyes indulata és bosszúja. Ha valaki kritizálja, megtámadja, Magyar az első adandó alkalommal odaszúr, ha köze van az illetőnek az adott témához, ha nincs. Ha Toroczkai László felemlegeti a Dunába dobott telefon ügyét, és jogosan elutasítja, hogy Magyar és a Tisza képviselői nevetnek ezen, Magyar az első adandó alkalommal belerúg Toroczkaiba.
Rodrigo Duterte volt Fülöp-szigeteki elnök hasonlóan politikai védjegyet csinált a durvaságból. Barack Obamával kapcsolatos trágár kirohanása után az amerikai fél lemondott egy tervezett találkozót. Duterte később azt állította, nem az elnöknek szánta a sértést. A diplomáciai kár attól még megtörtént. A közönségnek előadott „vagányság” árát az ország kapcsolatai fizették meg.
A tudomány ismeri ezt a jelenséget
Benjamin Moffitt a populista politikai stílus egyik alapvonásaként írja le a „rossz modort”. A The Global Rise of Populism című könyvében bemutatja, hogyan használják a politikusok a sértegetést, a provokációt és a viselkedési normák látványos megszegését arra, hogy különlegesnek, közvetlennek és a hagyományos politikusoknál hitelesebbnek mutassák magukat. A felháborodás is hasznos számukra, mert figyelmet biztosít, és megerősítheti a kívülálló szerepét.
Steven Levitsky és Daniel Ziblatt a demokratikus normák leépüléséhez kapcsolja az ellenfelek ellenségként való kezelését. Két alapvető követelményt emelnek ki, a politikai ellenfél legitimitásának elfogadását és a hatalom gyakorlásában tanúsított önmérsékletet. Amikor az ellenfél veszélyes, eltávolítandó ellenséggé válik, könnyebben igazolhatónak tűnik az intézmények ellene fordítása is. A szerzők Trump ellenfeleinek bebörtönzéséről szóló retorikáját is ebben az összefüggésben tárgyalják.
Empirikus kutatás is van a következményekről. Troels Bøggild és Carsten Jensen az American Journal of Political Science-ben megjelent tanulmányukhoz 6055 dán állampolgárt követtek másfél éven át. Eredményeik szerint a politikusi személyeskedés és tiszteletlenség csökkentette a politikai bizalmat, a demokrácia működésével való elégedettséget és a vizsgált járványügyi intézkedések betartására való hajlandóságot. Külön kimutatták, hogy ezeket a hatásokat a durvaság okozta, a tartalmi politikai nézeteltéréseknél nem találták ugyanezt. A kemény politikai vita és a személyes megalázás tehát a következményeiben is megkülönböztethető.
A két példa a módszer veszélyét mutatja. A politikai durvaság következményei túlterjednek az adott szóváltáson. Ha egy miniszterelnök elvárja, hogy a pozícióját mindenki komolyan vegye, akkor felel azért, hogy a hivatalának megfelelő méltósággal járjon el. A mondatait nem lehet a „lazaságával és közvetlenségével” mentegetni. Ez nem lazaság, sokkal inkább alpáriság, ami méltatlan Magyarország miniszterelnökéhez. A közhatalom gyakorlójával szemben bizonyos követelmények vannak. Aki vállalja a pozíciót, vállalja vele ezt is.
Magyar egyszerre kéri a hivatala tekintélyét és a felelőtlen magánember szabadságát. Magyar a közösségi médiában, a Facebookon is Magyarország miniszterelnöke. A tisztségét nem kapcsolhatja ki, amikor sértegetni akar valakit. Attól, hogy egy vitában igaza van a tényeket illetően, még nem válik elfogadhatóvá, ahogyan az állam vezetőjeként bánik az emberekkel.
Magyar Péter Schiffer András miniszterelnöke is. Nem bánhat így vele, nem viselkedhet bántalmazóként. Függetlenül attól, mit gondol róla. A hatása pedig lemérhető abban, ahogy az őt támogató, egykor független sajtó hasonul és ugyanezt a stílust követi. Az pedig a sajtóhoz méltatlan. Donald Trump nem egy színvonal, ellenkezőleg. A durvaság pedig előbb-utóbb áthatja a kormányzást is.
Ha egy miniszterelnök így beszél, előbb-utóbb így is cselekszik. A miniszterelnöki megalázás a bántalmazás egy típusa, követendő mintává teszi és normalizálja a bántalmazást. Ez már maga is hatalommal való visszaélés. A kérdés az, mi állítja meg a populistát, mielőtt a szavakhoz az állam kényszerítő eszközeit is felsorakoztatja? Ha azok is tapsolnak neki, akiknek ellenőrizniük kellene, akkor semmi.
