A XIII. kerületi önkormányzat emléktáblát kíván elhelyezni Nádasdy Ádám költő, nyelvész, műfordító tiszteletére, azon a házon, ahol Nádasdy Ádám évtizedek óta élt. Az emléktábla szövegére javaslatot tehetett a család, amely azt kérte, hogy a táblán jelenjen meg az a mondta, hogy „Aki sokat tett a magyar melegek méltóságáért”. A kerület azonban nem fogadta el ezt a javaslatot, végül olyan változatot küldtek vissza elfogadásra, amin már nem szerepelt ez a sor.
A kerület arra hivatkozott, hogy „általánosságban nem támogatja, hogy az általa állított emléktáblákon a személy származására, nemi identitására vagy vallási hovatartozására utaló szöveg jelenjen meg”. De a melegség nem „nemi identitás”, hanem szexuális orientáció. Ez azonban azért sem áll meg, mert a mondat nem Nádasdy Ádám – közismert és vállalt – szexuális orientációjáról szólt plána nem a „nemi identitásáról”, mert akkor azt írták volna, hogy Nádasdy Ádám, aki meleg volt.
A kifogásolt mondat az érdemeire és emberi nagyságára, a tevékenysége egy fontos részére utalt, ami nyilvánvalóan azért problémás, mert az a melegek méltóságának védelme volt. Nem akarunk példákat sorolni, pedig lehetne, hogy akkor hányféle jogvédő emléktábla nem lehetne, de azok nem egy olyan kisebbségről szólnak, amelynek a méltósága nem közmegegyezés tárgya. Ezért volt jelentősége annak, amit Nádasdy Ádám ezen a területen tett és alkotott.
Egy korábbi érv szerint a lakóknak is bele kell egyezniük abba, mi szerepel a táblán, s attól tartottak az önkormányzat emberei, hogy ez a mondat megosztó lesz a lakóközösségben. Biztos? Nádasdy Ádámmal évtizedeken át együtt éltek, mindent tudtak róla, most ez a tábla zavarná őket? Itt inkább az önkormányzat feltételezte előre, hogy a melegek méltósága megosztó ügy. Miért? Talán ők gondolkodnak így?
Ha ezt a mondatot nem is lehet emléktáblára tenni Nádasdy Ádám lakóházán, a XIII. kerület kiérdemelt egy saját táblát, amelyen az áll: „Akik sokat tettek a magyar melegek méltósága ellen.” Az önkormányzat ebben az ügyben éppen a melegek méltóságát sérti. Azt mondja el, hogy az ő jogaik és méltóságuk védelme nem érdemel emléktáblát. Azzal pedig, hogy mi közöljük a tiltakozásunkat ebben a formában, mi vagyunk azok, akik tettek a magyar melegek méltóságáért. Ha nem is sokat.
Ez a mentalitás, amely egy emléktáblán követ el sértést, a tipikus magyar intézményi gyávaság. A magyar abszurd része. Nádasdy Ádám nem csodálkozna, hanem kuncogna, hogy pontosan ezt várta. Nem haragudna, pedig itt nemcsak melegségében, hanem emberi mivoltában is sértették az elhunytat, aki csodálatos ember volt. Még holtában is felhívta a figyelmet a magyar valóságra. A tanulság: sok Nádasdy Ádámra van még szükség.
