Az izraeli választás végleges eredménye megerősítette azt, amit az első adatok már jeleztek: Benjamin Netanjahu elveszítette parlamenti többségét, de ettől még nem dőlt el, hogy elveszíti a hatalmat is. A Likud 27 mandátumot szerzett, Gadi Eisenkot centrista Yashar pártja 21-et, Naftali Bennett pártja 12-t. Netanjahu hagyományos jobboldali–vallásos tömbjének mindössze 53 képviselője van a 120 tagú Kneszetben, míg az ő leváltására készülő cionista pártok együtt 48 mandátummal rendelkeznek. Az arab pártok 19 képviselője dönti el, hogy létrejöhet-e egy Netanjahu nélküli kormány.
A választás legfontosabb új fejleménye, hogy a Netanjahu-ellenes tábor kezd felsorakozni Eisenkot mögött. Bennett és a demokrata párti Jair Golan egyaránt jelezte, hogy Eisenkotot ajánlja miniszterelnöknek. Az arab Joint List vezetője, Ahmad Tibi szintén kész külső támogatást adni egy Eisenkot-kormánynak, és a Ra’am részéről is hasonló döntés várható. Így elvileg már megvan a 61 mandátumnál jóval nagyobb, 67 fős többség Netanjahu leváltásához.
A probléma Avigdor Liberman hét mandátuma és az a politikai tilalomfa, amelyet az ellenzéki pártok maguk köré építettek. Liberman elutasítja, hogy arab pártok támogatásától függő kormányban vegyen részt. A többi ellenzéki párt is éveken át azt ígérte választóinak, hogy nem alakít ilyen kabinetet. Izrael ezért ugyanabba a csapdába került, amelyben Netanjahu hosszú ideje tartja: ellenfelei számszerű többségben vannak, de egymástól jobban félnek, mint tőle.
Felmerült egy másik konstrukció is: az arab pártok kívülről támogatnák Eisenkot kormányát, miközben az ultraortodox Egyesült Tórapárt belépne a koalícióba. Ez különös szövetség lenne, de lehetővé tenné Netanjahu leváltását. Nem véletlen, hogy a Likud vezetője már azt is mérlegeli, felajánljon-e miniszterelnöki rotációt Eisenkotnak. Netanjahu számára egy széles koalíció nem pusztán politikai túlélést jelentene: korrupciós perének lezárása, esetleges kegyelme vagy valamilyen jogi alku is része lehetne a háttértárgyalásoknak.
A választók tehát elvették Netanjahu többségét. Ez nagyon fontos üzenet a világnak, hogy Netanjahu nem azonos Izraellel. Netanjahu cselekedetei alapján nem lehet megítélni Izraelt és a zsidóságot, mert az izraeliek többsége is elutasítja Netanjahut. Most az ellenzéken múlik, hogy el is veszi-e tőle a hatalmat. Ha erre azért nem képes, mert nem hajlandó elfogadni az arab állampolgárok törvényesen megválasztott képviselőinek támogatását, akkor Netanjahu ismét nem a választók bizalmának, hanem ellenfelei politikai gyávaságának köszönheti a túlélést.
*
Ez a választás tulajdonképpeni eredménye: Izraelben parlamenti többség jött létre Netanjahu leváltására, de ennek a többségnek a zsidó pártjai nem tudják eldönteni, hogy számukra Netanjahu vagy az arab választók politikai egyenjogúsága jelenti-e a nagyobb veszélyt.
Netanjahu már a választás éjszakáján közölte, hogy nem alakít olyan kormányt, amely arab pártokra támaszkodik. Ebben nincs semmi meglepő: politikai rendszerének egyik tartóoszlopa az arab állampolgárok állandó gyanúsítása és képviselőik illegitimnek nyilvánítása. A probléma az, hogy az ellenzék jelentős része ugyanezt a korlátot állította maga elé. Eisenkot feltételekhez kötötte az együttműködést, több szövetségese pedig egyenesen kizárta, hogy arab pártok részvételével vagy külső támogatásával alakítsanak kormányt.
Ezért nem tud Izrael megszabadulni Netanjahutól. Nem azért, mert leválthatatlan, és nem is azért, mert többségben lennének a támogatói. Azért, mert ellenfelei elfogadják annak a politikai rendszernek az egyik legfontosabb szabályát, amelyet Netanjahu alakított ki: arab szavazattal nem lehet legitim módon kormányozni Izraelben. Ha az ellenzék ezt elfogadja, akkor Netanjahu már azelőtt megnyerte a koalíciós tárgyalásokat, hogy azok elkezdődtek volna.
Netanjahu politikai ereje egy másik egyszerű tényből is származik. Az ő tábora egységesebb, fegyelmezettebb és gátlástalanabb, mint ellenfeleié. A Likud, az ultraortodox pártok és a vallási szélsőjobboldal között súlyos érdekellentétek vannak, de valamennyien tudják, hogy Netanjahu nélkül kevesebb hatalmuk lenne. Az ultraortodox pártoknak szükségük van a katonai szolgálat alóli kivételekre és állami támogatásaikra. Itamar Ben-Gvir és Bezalel Smotrich szélsőjobboldalának Netanjahu biztosította a politikai szalonképességet és az államhatalomhoz való hozzáférést. Netanjahunak pedig szüksége van rájuk ahhoz, hogy miniszterelnök maradjon.
Az ellenzéket ezzel szemben nemcsak ideológiai különbségek, hanem vezetői ambíciók is megosztják. Eisenkot, Naftali Bennett, Jair Lapid, Avigdor Liberman és Jair Golan nem ugyanazt az Izraelt képzeli el. Egyesek Netanjahu nélkül szeretnék folytatni a jobboldali biztonságpolitikát, mások az általa megtámadott demokratikus intézményeket akarják helyreállítani. Abban egyetértenek, hogy Netanjahunak mennie kellene, de abban már nem, hogy ezért milyen politikai tabukat hajlandók áttörni.
Ezért szólt a választás a biztonság nyelvén, miközben valójában Netanjahuról szólt. Az október 7-i terrortámadás Izrael történetének egyik legsúlyosabb állami és katonai kudarca volt. A Hamász körülbelül 1200 embert ölt meg, túszokat hurcolt Gázába, és órákon át gyilkolhatott egy olyan ország területén, amelynek vezetője évtizedeken át „Mr. Biztonságként” adta el magát. A támadásért közvetlenül a Hamász felelős, de azért, hogy Izrael védelme összeomlott, a hivatalban levő kormány nem háríthatja át teljes egészében a felelősséget a hadseregre és a titkosszolgálatokra.
A biztonsági vezetők közül szinte mindenki vállalta a felelősséget és távozott. Netanjahu nem. Nem engedett független állami vizsgálatot, saját mulasztását a „mélyállamra”, a hadseregre és a titkosszolgálatokra hárította. Azóta olyan értesülések is megjelentek, amelyek szerint izraeli szövetségesek a támadás előtt figyelmeztették a veszélyre, Netanjahu ezt tagadja.
Netanjahu politikai teljesítménye abban állt, hogy az október 7-i katasztrófát három év alatt saját biztonságpolitikai bizonyítványává alakította át. Ahelyett, hogy arról kellett volna számot adnia, miért nem akadályozta meg a támadást, arról beszélt, milyen erővel válaszolt rá. A biztonság fogalmát felcserélte a megtorlás, az állandó háború és a katonai erődemonstráció fogalmával.
Tegyük hozzá, a népirtás fogalmával is, mert amit Netanjahu a politikai túléléséért tett, az kimeríti a népirtás fogalmát. Netanjahu ezzel Izrael ellen fordította a Izrael addigi barátainak nagy részét is, antiszemitizmussal fertőzte meg ezáltal a baoldalt, és Izrael mellett csak úgy lehetett kiállni, ha valaki szemet huny Netanjahu népirtása fölött, és azt megpróbálja október 7-e jogos válaszának nevezni.
A választási kampányban Netanjahu ismét azt állította, hogy csak ő képes megvédeni Izraelt Irántól, a Hamásztól, a Hezbollah-tól és minden más ellenségtől, miközben ő nem védte meg Izraelt. Ellenfeleit közvetve azokkal azonosította, akik Izrael vereségét akarják. Egyik kampányüzenetében azt kérdezte: ha az ajatollahok, a Hamász, a Hezbollah és Mahmúd Abbász azt akarják, hogy ő veszítsen, akkor vajon kire kell szavaznia egy izraelinek? A módszer világos: Netanjahu nem politikai ellenfeleket lát, hanem nemzetbiztonsági kockázatot gyárt belőlük.
Gadi Eisenkot erre nem békepolitikával válaszolt. Volt vezérkari főnökként saját biztonsági alkalmasságát állította szembe Netanjahuéval. Ráadásul a háborúban elveszítette a fiát és két unokaöccsét, ezért személyesen sem lehetett gyengeséggel vagy áldozatkerüléssel vádolni. A két tábor tehát valóban a biztonságról beszélt, de a választó valójában arról döntött, elhiszi-e még Netanjahunak, hogy a katasztrófa, amely az ő kormányzása alatt történt, őt teszi nélkülözhetetlenné.
Sokan még mindig elhiszik. De már nem elegen ahhoz, hogy Netanjahu saját többséggel kormányozzon. Politikai túlélésének személyes tétje is van. Netanjahu ellen 2019-ben emeltek vádat vesztegetés, csalás és hivatali bizalommal való visszaélés miatt. A pert 2020 óta folytatják, Netanjahu tagadja a vádakat. Az eljárást háborúk és biztonsági válságok miatt többször elhalasztották. A miniszterelnöki tisztség elvesztése nem jelentené automatikusan a börtönt, de megfosztaná attól a politikai hatalomtól, amellyel befolyásolhatja a jogi környezetet, támadhatja az igazságszolgáltatást, és kegyelemért vagy vádalkuért harcolhat.
Emellett a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsa is érvényben van ellene háborús és emberiesség elleni bűncselekmények megalapozott gyanúja miatt. Ez nem jogerős ítélet, de azt jelenti, hogy Netanjahu egyre nehezebben választható el attól a gázai pusztítástól, amely Izrael nemzetközi tekintélyét romba döntötte. Ez Netanjahu műve és erős a gyanú, hogy a biztonsági szempontok, a Hamász elleni háború és Netanjahu személyes érdekei és motivácioói keveredtek, mint a népirtás és tömeggyilkosság motívumai.
A Hamász október 7-én nemcsak izraelieket akart gyilkolni. Stratégiai célja az volt, hogy Izraelt olyan háborúba rántsa, amelyben elveszíti erkölcsi és politikai támogatását. Ebben Netanjahu felbecsülhetetlen segítséget adott neki. A Hamász atrocitására olyan pusztítással válaszolt, amelynek következtében a világ egyre nagyobb része már nem tesz különbséget Izrael, az izraeli társadalom és Netanjahu között.
Ezt a különbséget azonban meg kell tenni. Izrael létezéshez és önvédelemhez való joga nem Netanjahu tulajdona. Az október 7-i vérengzés nem válik szabadságharccá attól, hogy Netanjahu bűnös politikát folytatott Gázában. A palesztin emberek jogainak védelme pedig nem azonos a Hamász támogatásával. A demokratikus álláspont egyszerre utasítja el a Hamász terrorizmusát, Netanjahu kollektív megtorlását, a palesztin civilek tömeges elpusztítását és az izraeli állam démonizálását.
Izraelt elsősorban azok az izraeliek választják el Netanjahutól, akik tüntettek ellene, harcoltak a túszok hazahozataláért, védték a bíróságok függetlenségét, követelték az október 7-i kudarc kivizsgálását, és most leszavazták a kormányát. Izrael nem Netanjahu. De ezt a világnak egyre nehezebb elhinnie, amíg Izrael újra és újra őt teszi meg saját arcának.
A következő hetekben három valós lehetőség marad. Eisenkot áttörheti a tabut, és az arab pártok támogatásával vagy külső segítségével alakíthat kormányt. Létrejöhet valamilyen egységkormány, amelyhez Netanjahunak vagy szélsőjobboldali szövetségeseitől, vagy saját miniszterelnöki igényétől kellene megválnia. Ha egyik sem történik meg, új választás következhet. Addig Netanjahu ügyvezető miniszterelnökként hivatalban marad.
Ez a patthelyzet Netanjahunak kedvez. Neki nem feltétlenül kell koalíciót alakítania ahhoz, hogy egyelőre hatalmon maradjon. Elég megakadályoznia, hogy más alakítson. Az izraeli ellenzék előtt ezért nem egyszerű koalíciós, hanem demokratikus döntés áll. Ha komolyan gondolja, hogy Netanjahu veszélyt jelent Izraelre, akkor nem kezelheti másodrendű szavazóként az ország arab polgárait. Ha ezt mégis megteszi, akkor nem Netanjahu legyőzésére készül, hanem tovább működteti azt a rendszert, amely mindig megmenti őt.
Netanjahut ugyanis most már nem a választók többsége tartja hatalmon. Hanem ellenfeleinek félelme attól a többségtől, amely nélküle is létrejöhetne. Ehhez az arab izraeliek helyzetének, szerepének és megítélésének változnia kell Izraelben.
Hozzászólások
A hozzászólásokat a Disqus szolgáltatja.