Orbán Ráhel szereti az operát Operaházat, különösen annak királyi páholyát, ahol a svájci évfolyamtársait is vendégül látta (szokás szerint közpénzen vagy az Operaház számlájára, miután a pezsgőt maga Ókovács főigazgató szolgálta fel személyesen és alázatosan).
Önmagában az, hogy Orbán Ráhel saját lábán trappol be a királyi páholyba, ahova csak közjogi méltóságok és királyi leszármazottak ülhetnek, még nem feltételezné, hogy Orbán Ráhel áll az Operaház botránya mögött. De a büfé elsődlegessége mindenképp.
Legyen gyanús, hogy az Operaház büféjének menüje nem szalámis szendvics mustárral, hanem a szokásos rongyrázós, megjátszós, mesterkélten arisztokratikus stílus, amelyek a szaros csizmás traktorista románcot elhagyó Orbán Ráhel-Tiborcz párosra emlékeztetnek.
A „vendéglátás ékköve”, a „gasztronómiai csoda” és ehhez hasonló szófordulatok, a világ nagy operaházainak majmolása, mind a felcsúti ízléstelenség jegyeit hordozzák. A Zsidai Csoport üzemeltette, Zsidai Roy-t Ráchel mentoraként emlegetik, aki gyakornok volt nála.
A leírások alapján valakik a háttérből befektethettek, ez Zsidaiékra cseppet sem jellemző, annál inkább az Orbán Ráhel-Tiborcz kettősre. Nem világos, hogy a Zsidai Csoport miért és hogyan került ki a vendéglátás ékkövéből, ami az Opera (!), de valaki van a háttérben.
Méghozzá olyan valaki, akinek a kedvéért a főigazgató pezsgőt szolgál fel személyesen (a királyi páholyban nagyzoló hülyegyerekeknek), akinek a kedvéért kettévágják a darabot, aki miatt kirúgják inkább a karmestert. Ez az ember pedig nem lehet távol a Karmelitától.
Ezért egyáltalán nem tűnik légből kapott ötletnek, hogy a vendéglátás nagyasszonya, a szaros pelenkadobálás (még) koronázatlan királynője, valamint az angol arisztokratákat utánzó fatolvaj férje áll az operaházi „büfé” botránya mögött, ha Zsidai volt a strómanjuk.
Márpedig Orbán Ráhel még az apjánál is nagyobb stróman hálózatot tart fenn. Barátnőjét államtitkári rangba helyeztette, hogy onnan intézze az állammal összefonódott személyes ügyeit, magánvállalkozásait, a kilopott közpénzből üzemeltetett bizniszét.
Ókovács nem egy Gustav Mahler, de mégcsak nem is egy Szinetár Miklós, ám annyira azért nem hülye, hogy egy előadást kettévágjon a büfé bevétele miatt. Erre olyan ember kérte meg, akinek nem lehet nemet mondani.
Emellett olyan ember, akinek épp annyi érzéke és köze van a művészethez, mint Mészáros Lőrincnek az intelligenciához, Tiborcz Istvánnak az angol arisztokráciához. Ha semmit sem tudnánk, e leírás alapján is egyedül, kizárólag Orbán Ráhel divatdiktátorra gondolnánk.
Nem csodálkozunk, ha Orbán Ráhel az Operaház (büféjének) fantomja.
