Négy évvel a ChatGPT megjelenése után az amerikai közgazdászok nem tudnak megegyezni a legegyszerűbbnek látszó kérdésben sem: mérhető-e már, hogy a mesterséges intelligencia állásokat szüntet meg. Az adatok ugyanis két, egymásnak ellentmondó történetet is alátámasztanak, és a vita mostanra odáig jutott, hogy nem is a számokról szól, hanem arról, mit lehet egyáltalán tudni, és mennyi idő alatt.
A vitának van egy jól azonosítható kiindulópontja. Erik Brynjolfsson stanfordi közgazdász és munkatársai 2025 novemberében tettek közzé egy tanulmányt, amely az ADP bérszámfejtő cég adataira épült, vagyis nem felmérésre, hanem tényleges foglalkoztatási adatokra, több millió amerikai munkavállalóról. A megállapítás így hangzott: miközben a mesterséges intelligenciának nem kitett foglalkozásokban és az idősebb korosztályoknál semmilyen változás nem történt a ChatGPT 2022 végi megjelenése óta, addig a 22–25 éves pályakezdők a leginkább kitett foglalkozásokban 16 százalékos relatív foglalkoztatáscsökkenést szenvedtek el.
A szerzők a „kanárik a szénbányában” képet használták: nem az egész munkaerőpiac omlik össze, hanem egy szűk, jól azonosítható csoportnál jelentkeznek először a tünetek. A tanulmányra azonnal érkeztek az ellenvetések, és nem alaptalanul. A kritikusok szerint ugyanez az adat legalább három másik dologgal is magyarázható: a kamatemelések miatti munkafelvételi befagyással, a távmunka pandémia utáni korrekciójával, és a bérszámfejtési adatok általános lehűlésével, aminek semmi köze az AI-hoz.
Brynjolfsson ezért sorra tesztelte saját eredményét. A kamatláb-hipotézis rossz irányba mutat: a kamatokra legérzékenyebb ágazatok – például az építőipar – a legkevésbé kitettek az AI-nak. Kivette az elemzésből a teljes technológiai szektort. Külön izolálta a távmunka hatását. Az eredmény minden variációban megmaradt. „Ha kiveszed a teljes technológiai ipart, vagy az összes technológiához köthető foglalkozást, vagy másképp szeleteled fel, ugyanazt a hatást kapod” – mondta a Fortune-nak adott interjújában.
Az eredeti tanulmány 2025 augusztusáig tartalmazott adatokat. A kutatócsoport szerint a hatás nem tűnt el, havonta nagyjából fél százalékponttal erősödött. A legfrissebb adatok szerint az AI-nak leginkább kitett állások száma 0,5 százalékkal csökkent, a legkevésbé kitetteké 0,2 százalékkal nőtt. A pályakezdő állások 2,7 százalékkal csökkentek, miközben a 35–40 évesek állásai 1,6 százalékkal nőttek. Ezek önmagukban nem drámai számok. Az irányuk viszont következetes.
Ezzel párhuzamosan viszont több nagy, független adatforrás is ugyanarra jutott: aggregált szinten nem történik semmi. A New York-i Fed kutatói az álláshirdetések teljes állományát vizsgálták, és arra jutottak, hogy bár a felvételi kedv általánosan lassult, az álláshirdetésekből nem olvasható ki AI-specifikus keresletcsökkenés. Mintha az AI jelenlegi felhasználásában nem emberek munkáját veszi el, hanem azok az emberek, akik bizonyos szakmákban dolgoznak, hasznosan használhatják az AI-t.
De erre az állapotra később még nosztalgiával gondolhatunk. Az Európai Központi Bank 2026 márciusában mintegy ötezer vállalat körében végzett felmérést. Laura Lebastard és David Sondermann eredménye szerint nincs foglalkoztatási különbség az AI-t használó és nem használó cégek között. Az intenzív AI-használók nagyjából négy százalékkal nagyobb valószínűséggel bővítik is a létszámukat. A különbség a felhasználás céljában rejlik: akik fejlesztésre és növekedésre használják az AI-t, azok felvesznek munkaerőt, akik költségcsökkentésre, azok kevésbé.
Az IMF Dániára vonatkozó elemzése – Humlum és Vestergaard munkája, amely 25 ezer alkalmazott és hétezer vállalat adatait dolgozta fel – nem talált szignifikáns hatást sem a bérekre, sem a ledolgozott órákra. A Stanford AI Index 2026-os kiadása szerint nagy léptékű, aggregált állásvesztés az általános foglalkoztatási adatokban egyelőre nem jelent meg. A látszólagos ellentmondás feloldható, éppen ez lehet a vita legérdekesebb tanulsága.
Az aggregált mutatók és a szegmens-szintű mutatók mást mérnek. Egy gazdaság, amelyben a pályakezdő állások fogynak, a középkorú munkavállalóké pedig gyarapodnak, összességében stabil foglalkoztatási adatot mutat, miközben belül átrendeződik. A Harvard Business School 2026 márciusában publikált elemzése szinte az összes amerikai álláshirdetést feldolgozta 2019-től 2025 elejéig. Az eredmény: a rutinszerű, automatizálható munkakörök hirdetései 13 százalékkal csökkentek a ChatGPT megjelenése után, miközben az analitikus, technikai és kreatív pozíciók iránti kereslet 20 százalékkal nőtt.
A munkaerőpiac tehát nem zsugorodik. Hasad. Ez nemzetközileg is látszik. A Koreai Központi Bank elemzése szerint a fiatalok állásvesztésének 94 százaléka olyan ágazatokban következett be, amelyek erősen ki vannak téve a mesterséges intelligenciának, vagyis a jelenség nem pusztán amerikai. A vita második, mélyebb rétege nem a foglalkoztatásról, hanem a termelékenységről szól, és itt a két legnagyobb név áll szemben egymással.
Daron Acemoglu, az MIT 2024-es közgazdasági Nobel-díjas professzora óvatos becslést adott: tíz éven belül nagyjából 0,55 százalékos teljes tényezőtermelékenység-növekedést vár az AI-nak kitett feladatoknál, és 0,9–1,1 százalékos GDP-hatást. Ez rendkívül szerény, ha figyelembe vesszük, mekkora tőke áramlik a technológiába. Brynjolfsson ennél jóval nagyobb hatást vár, és nyíltan meg is mondja, hogy nem érti a kollégáját: „Nem értem, hogyan jön ki neki ilyen alacsony termelékenységi szám. Meg is mondom neki.”
Az érdekes az, hogy közben egyetértenek a legfontosabb kérdésben. Acemoglu így fogalmazott a Fortune-nak: „Erikkel valójában sok mindenben egyetértünk.” Mindketten azt vallják, hogy az AI-t az emberi munka kiegészítésére, nem helyettesítésére kellene fejleszteni. Acemoglu ezt a vitát egyébként példaértékűnek nevezte – épp azért, mert a politikai közbeszédből hiányzik ez a fajta tisztességes nézeteltérés.
A vita 2026 nyarán fordulóponthoz ért. Brynjolfsson szervezésében közgazdászok egy csoportja közös nyilatkozatot adott ki, amely arra figyelmeztet, hogy a politika nincs felkészülve a várható átalakulásra. A nyilatkozat aláírói között ott van Acemoglu és Simon Johnson is, vagyis a szakma két legismertebb AI-szkeptikusa. „Figyelemre méltó változás történt a szakmában – mondta Brynjolfsson. – Még mindig nagy szakadékot látok, és aggódom, hogy nem leszünk készen a közeledő szökőárra.”
Az igazán érdekes fordulat az, hogy a legkomolyabb szerzők időközben áthelyezték a hangsúlyt. Acemoglu, David Autor és Simon Johnson – mindhárman az MIT munkakutató műhelyének vezetői – egy közös esszében arról írtak, hogyan lehetne „munkavállaló-barát” mesterséges intelligenciát építeni. A The New Yorker John Cassidy tollából szentelt ennek külön elemzést. Az érvelés lényege: az, hogy amit a technológia csinál a munkával, az nem természeti törvény, hanem fejlesztési és szabályozási döntések összege.
Acemoglu régi tézise szerint a jelenlegi ösztönzők – az adórendszer, a tőkeberuházások kedvezményezése – az automatizálás felé torzítják a fejlesztést, holott ugyanaz a technológia fordítható a munka kiegészítésére is. Ez azért fontos, mert kimozdítja a vitát a jóslásból. Nem az a kérdés, hány állás szűnik meg, hanem az, hogy milyen irányba fejlesztjük a technológiát, és ki dönt erről.
Van a vitának egy rétege, amely magyar szempontból különösen érdekes, és amelyről a hazai sajtóban alig esik szó. Az amerikai Gazdasági Tanácsadók Tanácsa 2026-os jelentése szerint az AI olyan nemzetközi növekedési szétválást indíthat el, amely a korábbi ipari átmenetekhez hasonlítható. Az Egyesült Államok ebben előnyben van a beruházások, a számítási kapacitás és az innovációs ökoszisztéma miatt.
Shahid Yusuf ENSZ-elemzése ugyanerre a kockázatra figyelmeztet, de az elosztási következményekre helyezi a hangsúlyt: nem az a fő kérdés, mennyit nő a világgazdaság, hanem hogy hol csapódik le a haszon. Egy kis, nyitott, működőtőke-függő gazdaság – mint a magyar – ebben a képletben nem a fejlesztő, hanem az elszenvedő oldalon áll. Arról, hogy erre van-e bármilyen stratégia, a magyar közbeszédben nem folyik vita.
Aki egyértelmű választ keres arra, hogy az AI elveszi-e a munkánkat, csalódni fog. Az őszinte válasz az, hogy a legjobb adatokkal dolgozó szakemberek sem tudják, és ezt nyíltan meg is mondják. Amit viszont tudunk: a pályakezdők belépője szűkül, a piac a rutinmunkától az elemző munka felé tolódik, és aggregált összeomlás egyelőre sehol nem látszik. Az is tudható, hogy mindez még csak négy év adata egy olyan technológiáról, amelynek terjedése most gyorsul.
Ebben a helyzetben a legveszélyesebb magatartás nem a pesszimizmus és nem az optimizmus, hanem a magabiztosság.
