Amikor június 21-én a kolumbiai választók ismét az urnákhoz járulnak, nem csupán arról döntenek, ki lesz az ország következő elnöke. A második forduló, amelyben Iván Cepeda, a baloldali Pacto Histórico jelöltje és Abelardo de la Espriella, a jobboldali Salvación Nacional jelöltje méri össze erejét, sokkal többről szól egy hagyományos hatalomváltásnál. A választás tétje az, hogy Latin-Amerika egyik legfontosabb országa milyen irányba indul tovább egy olyan korszakban, amikor a demokráciák világszerte egyre komolyabb nyomás alatt állnak.
A kolumbiai kampány kérdései ismerősen hangzanak az Egyesült Államokban élők számára is. A politikai megosztottság, a biztonság kérdése, a migráció, a társadalmi egyenlőtlenségek, a dezinformáció, az igazságszolgáltatás függetlensége és a demokratikus intézményekbe vetett bizalom mind olyan témák, amelyek ma már nemcsak Kolumbiában, hanem az egész amerikai kontinensen meghatározzák a közéletet.
Sokan úgy tekintenek a kolumbiai választásra, mint egyfajta előrejelzésre arról, milyen irányba haladnak a nyugati demokráciák. Az elmúlt években Latin-Amerikában egymást követték a politikai földcsuszamlások. Brazíliában Jair Bolsonaro, Argentínában Javier Milei, Mexikóban Claudia Sheinbaum, Chilében Gabriel Boric, Ecuadorban Daniel Noboa, Peruban az egymást váltó válságkormányok mind azt mutatták, hogy a hagyományos pártrendszerek meggyengültek, miközben a társadalmak rendkívül polarizálttá váltak. Kolumbia most ennek a folyamatnak az egyik legfontosabb állomásához érkezett.
Az ország történelmét több mint hatvan éven át fegyveres konfliktusok, gerillaháborúk, drogkartellek, félkatonai szervezetek és politikai erőszak határozták meg. A FARC gerillaszervezettel 2016-ban aláírt békemegállapodás történelmi fordulópontnak számított, de végrehajtása azóta is viták kereszttüzében áll. Egyes térségekben továbbra is fegyveres csoportok uralkodnak, miközben számos korábbi gerilla, emberi jogi aktivista, újságíró és közösségi vezető vált merényletek áldozatává. A béke sok helyen ma is inkább ígéret, mint valóság.
Éppen ezért vált a mostani választás egyik legfontosabb kérdésévé, hogy folytatódik-e a békefolyamat, vagy ismét a katonai megoldások kerülnek előtérbe. Iván Cepeda hosszú évek óta az emberi jogok egyik legismertebb védelmezője Kolumbiában. Szenátorként következetesen kiállt a békemegállapodások végrehajtása mellett, miközben számos vizsgálatban vett részt a politikai erőszak és az állami visszaélések feltárásában. Támogatói szerint az ország csak akkor tud kilépni az erőszak ördögi köréből, ha a társadalmi igazságtalanságokat, a földkérdést és a vidéki szegénységet is kezeli.
Ezzel szemben Abelardo de la Espriella elsősorban a közbiztonság megerősítését, a rend helyreállítását és a bűnözéssel szembeni kemény fellépést ígéri. Kampányának központi eleme, hogy szerinte a baloldali kormányok túlságosan engedékenyek voltak a fegyveres csoportokkal szemben, ami újabb bizonytalanságot szült. Támogatói szerint Kolumbiának erős államra és határozott vezetésre van szüksége.
Az American Community Media sajtóbeszélgetésén a Stanford Egyetem politikatudósa, Beatriz Magaloni szerint azonban Latin-Amerika legnagyobb problémája ma már nem egyszerűen az, hogy jobb- vagy baloldali kormányok kerülnek hatalomra. Sokkal inkább az, hogy a társadalmak fokozatosan elveszítik bizalmukat a demokratikus intézményekben. Magaloni kutatásai hosszú ideje azt vizsgálják, miként kapcsolódik össze a szegénység, az erőszak és az állami intézmények gyengesége. A Democracy Action Lab társigazgatójaként többször hangsúlyozta, hogy ahol az emberek nem érzik, hogy az állam képes megvédeni őket, ott könnyen megjelennek azok a politikusok, akik egyszerű megoldásokat ígérnek bonyolult problémákra. Ez azonban gyakran a demokratikus fékek és ellensúlyok leépítésével jár.
Kolumbia különösen érzékeny ebből a szempontból. Az országban a földtulajdon rendkívül egyenlőtlenül oszlik meg. A vidéki konfliktusok jelentős része ma is a földhasználat körül zajlik. Több millió ember kényszerült elhagyni otthonát az elmúlt évtizedek során, miközben a nagybirtokok és az illegális gazdasági érdekcsoportok továbbra is jelentős befolyással rendelkeznek. A földreform kérdése ezért nem pusztán gazdasági vita, hanem a demokrácia egyik alapvető próbája.
Alex Sierra antropológus, a Centro de Estudios Sociojurídicos Latinoamericanos kutatója arra hívja fel a figyelmet, hogy a választások valódi tétje nemcsak az, ki irányítja majd Bogotát, hanem az is, hogy a vidéki közösségek végre teljes jogú állampolgárnak érezhetik-e magukat. Kutatásai szerint Kolumbia számos térségében az emberek még mindig inkább félkatonai csoportokkal vagy fegyveres szervezetekkel kerülnek kapcsolatba, mint az állami intézményekkel. A demokrácia szerinte addig nem lehet teljes, amíg az állam jelenléte nem a hadseregben, hanem az iskolákban, az egészségügyben, az igazságszolgáltatásban és a helyi önkormányzatokban válik kézzelfoghatóvá.
A választásnak ugyanakkor közvetlen amerikai vonatkozása is van. Az Egyesült Államok évtizedeken keresztül Kolumbia legfontosabb stratégiai partnere volt a drogellenes háborúban. A Plan Colombia keretében Washington több milliárd dollár támogatást nyújtott a kolumbiai államnak katonai és rendészeti célokra. Az együttműködés ugyan jelentősen meggyengítette a nagy drogkartelleket, de egyben hozzájárult ahhoz is, hogy a konfliktus militarizálódjon, miközben számos emberi jogi visszaélés történt.
Az elmúlt években új kihívások jelentek meg. A venezuelai politikai és gazdasági válság következtében több mint két és fél millió venezuelai menekült érkezett Kolumbiába, ami az ország történetének egyik legnagyobb humanitárius kihívásává vált. A migráció így már nemcsak amerikai belpolitikai kérdés, hanem Latin-Amerika egyik meghatározó politikai témája is. Kolumbia példája jól mutatja, milyen nehéz egyszerre emberségesnek maradni és kezelni egy ekkora népmozgást.
A migráció kérdése azért is különösen fontos, mert a kolumbiai választás kimenetele közvetlenül befolyásolhatja az Egyesült Államokba irányuló migrációs folyamatokat is. Ha az országban tovább romlik a közbiztonság, nő a politikai bizonytalanság vagy ismét felerősödnek a fegyveres konfliktusok, annak hatása rövid időn belül az északi kontinensen is érezhetővé válik. Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy Latin-Amerikában a politikai válságok szinte mindig együtt járnak az elvándorlás növekedésével. Ezért Washingtonban is kiemelt figyelemmel követik a kolumbiai választásokat, még akkor is, ha azok első pillantásra kizárólag belpolitikai eseménynek tűnnek.
A Stanford Egyetem Democracy Action Lab kutatásai szerint a demokratikus intézmények stabilitása ma már nem elsősorban az alkotmányos szabályoktól függ, hanem attól, hogy a polgárok mennyire bíznak saját államukban. Beatriz Magaloni többször hangsúlyozta, hogy amikor a társadalom elveszíti ezt a bizalmat, megnyílik az út azok előtt a vezetők előtt, akik saját személyükben ígérik a rend helyreállítását. A történelem azonban azt mutatja, hogy az ilyen személyi politikára épülő rendszerek hosszú távon ritkán erősítik a demokráciát. Sokkal inkább tovább mélyítik a társadalmi megosztottságot, miközben fokozatosan gyengítik azokat az intézményeket, amelyeknek éppen a hatalom korlátozása lenne a feladatuk.
Ez a jelenség nemcsak Kolumbiában figyelhető meg. Az Egyesült Államokban is egyre gyakrabban hangzik el, hogy a politikai viták már nem egyszerűen programokról vagy gazdasági elképzelésekről szólnak, hanem arról, miként viszonyulnak a felek magához a demokratikus rendszerhez. A kolumbiai kampány ezért sok amerikai elemző számára is ismerős. Ugyanazok a kérdések jelennek meg, mint amelyek az Egyesült Államokban is évek óta uralják a közéletet: lehet-e egyszerre megőrizni a biztonságot és a szabadságot, miként lehet fellépni a szervezett bűnözéssel szemben anélkül, hogy sérülnének az emberi jogok, és hogyan lehet csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket úgy, hogy közben fennmaradjon a demokratikus intézmények iránti bizalom.
Magaloni szerint Kolumbia városaiban és elővárosi területein a lakosok „bűnözéstől, zsarolástól és bizonytalanságtól szenvednek”, és de la Espriella bűnözéssel szembeni kemény üzenetében „egy igazán érdekes megoldást” látnak. Ez egy olyan megoldás, teszi hozzá, amelyet tudatosan Nayib Bukele salvadori elnökről mintáztak, akiről de la Espriella – becenevén „Tigris” – külsőleg és politikában is ihletet merített. De la Espriella egyik legfontosabb kampányígérete 10 mega-börtön építése Kolumbia-szerte, hasonlóan a hírhedt salvadori CECOT börtönhöz. Kolumbia vidéki területein azonban, ahol az ország történelmileg marginalizált afro-kolumbiai és őslakos közösségeinek nagy része él, Magaloni szerint a lakosokat „terrorizálja” a fegyveres bűnözői csoportok terjeszkedése, amelyek a profitért és a föld, a bányászat és a kábítószer-kereskedelem feletti ellenőrzésért harcolnak. Magaloni azt mondta, hogy a kolumbiai politikai megosztottság – ahol de la Espriella a szavazatok 49,7%-ával, míg Cepeda 48,7%-ával győzött – kevésbé ideológiai, mint azt az eredmények egyébként sugallnák.
„A polarizáció azt sugallja, hogy a polgárok nem értenek egyet a politikával, a baloldal és a jobboldal közötti megosztottsággal kapcsolatban” – jegyezte meg. „Latin-Amerikában ma, bár első pillantásra baloldali és jobboldali konfrontációnak tűnik, valójában nem ideológiai, hanem arról szól, ahogyan az emberek megtapasztalják azt, amit az állam cserbenhagyásaként látnak a mindennapi életükben.”
Manuel Ortiz szociológus, dokumentumfotós és újságíró éppen ezért tartja különösen fontosnak, hogy a választásokról ne kizárólag politikai stratégiák vagy közvélemény-kutatások alapján beszéljünk. Hosszú évek óta járja Kolumbia legszegényebb térségeit, ahol a fegyveres konfliktusok következményei a mindennapok részei maradtak. Tapasztalatai szerint a választási kampányokban gyakran háttérbe szorulnak azok az emberek, akik a leginkább viselik a politikai döntések következményeit. A vidéki családok, az őslakos közösségek, az afro-kolumbiai lakosság és a belső menekültek számára a demokrácia nem elméleti fogalom, hanem annak kérdése, hogy biztonságban elküldhetik-e gyermekeiket iskolába, lesz-e orvos a településükön, vagy újra fegyveres csoportok veszik át az irányítást.
Ortiz szerint a nemzetközi sajtó gyakran kizárólag a politikai elit konfliktusaira figyel, miközben a valódi történetek a kis falvakban és a perifériára szorult közösségekben játszódnak. Dokumentumfotóin rendre olyan emberek jelennek meg, akik hosszú évtizedek erőszaka után egyszerűen csak kiszámítható életet szeretnének. A béke számukra nem politikai jelszó, hanem annak lehetősége, hogy végre ne kelljen félniük. Kolumbiát „félelem gyötri” – mondja Alex Sierra, a bogotái székhelyű Centro de Estudios Sociojurídicos Latinoamericanos (CESJUL) antropológusa. „Vannak, akik attól tartanak, hogy Abelardo üldözni és meggyilkolni fogja azokat, akik ellenezzük őt” – jegyezte meg Sierra a szavazóhelyiségek bezárása utáni napon. „Mások attól tartanak, hogy a baloldal, azzal, hogy nem hajlandó elismerni a választási eredményeket, olyan légkört teremt…”
Alex Sierra szerint ugyanez magyarázza azt is, hogy a kolumbiai társadalom rendkívül megosztott. A városok és a vidék egészen más valóságban élnek. Miközben Bogotá vagy Medellín egyes részei a modern Latin-Amerika fejlődő metropoliszaira emlékeztetnek, az ország távoli vidékein még mindig az állam hiánya jelenti a legnagyobb problémát. A választások eredménye ezért nem pusztán arról dönt, melyik politikai program kap több támogatást, hanem arról is, hogy sikerül-e csökkenteni ezt a történelmi szakadékot.
A kampány során különösen sok vita alakult ki az igazságszolgáltatás függetlenségéről és a politikai intézmények működéséről is. Több civil szervezet arra figyelmeztetett, hogy a demokratikus rendszer ereje nem kizárólag a választások tisztaságán múlik. Legalább ilyen fontos, hogy a vesztes fél elfogadja az eredményt, a győztes pedig tiszteletben tartsa az alkotmányos korlátokat. Latin-Amerika történelme tele van olyan példákkal, amikor demokratikusan megválasztott vezetők fokozatosan saját politikai érdekeikhez igazították az intézményrendszert. Éppen ezért sok elemző szerint a június 21-i választás után kezdődik majd az igazi próbatétel.
Sierra, aki évtizedeket töltött az emberi jogi visszaélések dokumentálásával Kolumbiában és Latin-Amerikában, azt mondta, hogy a baloldali aktivisták – köztük az öt évvel korábbi tüntetések során „nem halálos” rendőrségi fegyverekkel megsebesült fiatalok – „félelnek az általa „nyíltan fasiszta” stílusú rendőri gyakorlat visszatérésétől”. Hozzátette, hogy de la Espriella jelentős kihívásokkal is szembesülni fog az ország növekvő félkatonai jelenlétével kapcsolatban. Több mint 57, „háborús képességgel” rendelkező fegyveres csoport már ellenőrzi Kolumbia-szerte a területeket, ami „az új erőszak drámai spiráljával” fenyeget – figyelmeztetett Sierra. De la Espriella – aki maga is honosított amerikai állampolgár – azt mondta, hogy üdvözölné az amerikai katonai támogatást a csoportok elleni küzdelemben.
A hondurasi és chilei választások megfigyelésére támaszkodva Sierra elmondta, hogy „Donald Trump közvetlen beavatkozásának mintázatát” azonosította a régió választásaiban, amely beavatkozás „nagyon negatív hatással” van a továbbra is „nagyon törékeny” demokráciákra, amelyeket az amerikai befolyástól való „történelmi félelem” alakít. A választás nem véletlenül vált nemzetközi figyelem középpontjává. Az Egyesült Államokban élő több százezer kolumbiai számára sem közömbös, milyen irányba indul el szülőhazájuk. Sokan családtagjaikon keresztül ma is közvetlen kapcsolatban állnak az otthoni eseményekkel, miközben saját életük már Amerikához kötődik. Számukra a választás egyszerre szól a múltjukról és a jövőjükről.
A Democracy Action Lab kutatói arra is felhívják a figyelmet, hogy a világ demokráciái egyre inkább összekapcsolódnak. Az egyik országban alkalmazott politikai technikák, kommunikációs módszerek és intézményi megoldások gyorsan megjelennek más államokban is. A dezinformáció, a közösségi média politikai használata, a félelemkeltésre építő kampányok és a társadalom mesterséges polarizálása ma már nemzetközi jelenség. Emiatt Kolumbia választása sokkal többről szól, mint egy latin-amerikai ország belügyeiről.
Talán ez magyarázza, hogy a nemzetközi elemzők miért beszélnek egyre gyakrabban a kolumbiai választásról mint egy demokratikus lakmuszpapírról. Az eredmény nemcsak azt mutatja majd meg, milyen jövőt választanak a kolumbiaiak, hanem azt is, milyen irányba mozdulhat el a kontinens politikai kultúrája. Vajon a társadalmi megosztottság tovább mélyül, vagy sikerül megerősíteni azokat az intézményeket, amelyek képesek kezelni a konfliktusokat? Vajon a politikai verseny megmarad a demokratikus szabályok között, vagy ismét az erőpolitika és a kölcsönös bizalmatlanság válik meghatározóvá?
Ezért a június 21-i választás tétje végső soron nem csupán az, hogy ki költözhet be a bogotái elnöki palotába. A valódi kérdés az, hogy Latin-Amerika egyik legfontosabb demokráciája képes lesz-e bizonyítani: a mély társadalmi megosztottság, a történelmi sérelmek, a fegyveres konfliktusok öröksége és a politikai szélsőségek közepette is létezhet demokratikus út. Erre a kérdésre nemcsak a kolumbiaiak várják a választ. Az egész amerikai kontinens, s bizonyos értelemben az egész demokratikus világ figyel Bogotára, mert ma már egyetlen ország demokráciája sem csupán a saját ügye.
