Magyar Péter „mesének” nevezte a norvég közmédia beszámolóját, de nyilvános válasza nem tisztázza a történet legsúlyosabb állításait. Az NRK szerint további interjúk megtagadásával fenyegették munkatársait, és felvételeik törlésére szólították fel őket. A Budapestre érkező stáb a megígért reformokról akart kérdezni. Végül a hatalom és a sajtó viszonyáról vitt haza történetet. Az eset azt a kérdést veti fel, hogy a szabadabb Magyarországról szóló ígéret kiterjed-e a kormánytól független kérdezésre is.
Az NRK tudósítói beszámolóját Zofia Paszkiewicz európai tudósító és Tom Balgaard jegyzi. A személyes hangú írásból éppen az derül ki, hogy a szerző nem eleve ellenségesen érkezett. Felidézi a választás éjszakájának örömét, és azt is, hogy a 2024-es kampányban Magyar készségesen válaszolt a kérdéseire. Akkor a magyarországi kínai autógyártásról beszélgettek. A mostani út célja az volt, hogy megtudják, hogyan haladnak a választóknak megígért reformok.
A norvégok szerint az új kormány kommunikációja kezdetben valóban változást ígért. Orbán Viktor hivatalától éveken át többnyire választ sem kaptak. Magyarral kapcsolatban viszont ezt írják. „A miniszterelnök asszisztense egész nyáron válaszolt az e-mailjeinkre és a telefonhívásainkra. Ennek eredményeként egy július végi hétfőn találkozót kaptunk a miniszterelnökkel, ráadásul a Parlamentben.” Már az épületben tartózkodtak, amikor a tolmácsuk telefonján közölték velük, hogy a találkozó elmarad. Másnapra sem kaptak lehetőséget. „El van foglalva a miniszterelnöki teendőivel, mondja a sajtókapcsolatokért felelős munkatárs, és leteszi a telefont.”
A stáb ezután azt próbálta megtudni, kérdezhet-e egy következő sajtótájékoztatón. Erre sem kapott ígéretet. Más kormányzati megszólalót kerestek, szóvivőt vagy külügyminisztert, majd újabb hívás érkezett. „A Miniszterelnöki Hivatalból telefonálnak. Ha tovább háborgatjuk telefonhívásokkal a kormányban dolgozókat, az NRK soha nem fog interjút kapni.” Ez a beszámoló legsúlyosabb állítása. Azt jelenti, hogy az újságírók további próbálkozásait, hogy munkájukat végezzék, a későbbi találkozási lehetőségek elvesztésével próbálták volna leállítani.
Végül az előző kormány egykori EU-ügyi miniszterével készült interjúval távoztak. „Kifelé menet arra kértek bennünket, hogy töröljük a Magyar Péter irodája előtti vörös szőnyegről készített felvételeinket” – szól a beszámoló. A tudósító értetlenségét ez a mondata fejezi ki: „Valóban az az ember utasított el bennünket így, akinek újra be kellett volna vezetnie a szólásszabadságot Magyarországon?” A riport végén a választási ünneplés emléke már egészen más tapasztalattal ütközik. „Nyugtalan érzéssel repülök haza. Azzal az érzéssel, hogy nincs minden rendben, amikor Magyarország leghatalmasabb embere nem akar válaszolni a kritikus kérdésekre.”
Az előzetes egyeztetésről két, egymásnak ellentmondó állítás született. A Miniszterelnökség a HVG kérdésére azt közölte, hogy a norvég közmédiának nem volt leegyeztetett interjúja a miniszterelnökkel. Az NRK ezzel szemben folyamatos kapcsolattartásról és konkrét megállapodásról számolt be. Az átnézett nyilvános anyagokban az egyeztető levelezés nem szerepel, ezért annak pontos tartalma nem állapítható meg. A döntő mozzanat az lenne, ha a norvég lap nyilvánosságra hozná a levelezést és az interjúra tett ígéretet.
A parlamenti jelenlét önmagában nem bizonyít interjúidőpontot, a kormány egymondatos tagadása pedig nem cáfolja a teljes történetet, de életszerűtlen, hogy egy komoly médium munkatársai Budapestre repüljenek, ha nincs megbeszélt találkozó. Az sem túl hihető, hogy egy norvég lap munkatársai ekkorát hazudjanak egy miniszterelnök interjúval kapcsolatban. Ha nem volt megbeszélt interjú, hogyan jutottak be a parlamentbe? Ha pedig félreértés lett volna csupán, miért nem engedték, hogy mások nyilatkozzanak, és miért fenyegették meg őket?
Magyar a 444.hu Facebook-oldalán reagált: „Ti ezt a mesét elhiszitek? Hetente több interjút adok a külföldi sajtónak….” Más szerkesztőségeknek adott interjúkból azonban nem következik, hogy az NRK-val megfelelően bántak. A „mesének” minősítés a riporterek szavahihetőségét támadja, miközben a közölt válasz nem tér ki sem a fenyegető telefonhívásra, sem a törlési felszólításra.
Az interjúidőpont vitája tehát nem tisztázza a telefonos fenyegetést. Ki beszélt a stábbal, mit mondott, és milyen felhatalmazással? Ha az NRK által leírt fenyegetés elhangzott, akkor a hivatal a későbbi interjúlehetőségek megvonásával próbálta leállítani a norvég lap újságírói megkereséseit. Ez akkor is a sajtószabadság megsértése, ha az előzmények igazak lennének, függetlenül attól, volt-e rögzített időpontjuk.
Magyar személyes indítékáról nincs ellenőrzött információ. A tudósításból nem állapítható meg, hogy egy meghatározott kérdéstől tartott-e. A kormány sajtókapcsolatainak rendje viszont vizsgálható. Az újságírók hozzáférését világos eljárásnak kell szabályoznia, amely kizárja, hogy a politikus rokonszenve, sértettsége vagy az előre várható tudósítás hangvétele döntse el, kit engednek kérdezni.
*
Az európai mérce kiindulópontja az olvasó és a néző tájékozódási szabadsága. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikke az információk megismerését és továbbadását is védi, országhatárokra tekintet nélkül. A védelemnek az állami beavatkozással szemben is érvényesülnie kell. A norvég stáb munkája is azt a nyilvánosságot szolgálja, amelyben a kormány döntései ellenőrizhetővé válnak.
Az Európai Bizottság újságírók védelméről szóló ajánlása egészen konkrétan fogalmaz. A hatóságoknak átlátható, tisztességes és megkülönböztetésmentes feltételeket kell teremteniük ahhoz, hogy az újságírók részt vehessenek a sajtótájékoztatókon és kérdéseket tehessenek fel. Ugyanez a pont a hatóságoknál lévő dokumentumok és információk hozzáférhetőségét is kiemeli. Az ajánlás közös európai elvárást rögzít. Az emberi jogi egyezmény betartása jogi kötelezettség.
Ebből a gyakorlatban kiszámítható akkreditáció, világos kérdezési rend és a szerkesztőségek közötti önkényes különbségtétel tilalma következik. A terem befogadóképességét és a rendelkezésre álló időt lehet előre közölt szabályokkal kezelni. A sajtó ellenőrző munkája azonban ellehetetlenül, ha a kitartó kérdezőnek attól kell félnie, hogy legközelebb már nem jut be. Az NRK által leírt fenyegetés, ha elhangzott, éppen ilyen félelmet kelthetett.
Az Európa Tanács iránymutatása a politikusi beszédre is kiterjed. Az állami tisztségviselőktől önmérsékletet vár a sajtó hitelességének támadásában, és azt, hogy egyértelműen ítéljék el az újságírókat érő fenyegetést. A szervezet a követendő gyakorlatok között említi, hogy egy belga miniszterelnök rendreutasította saját szóvivőjét, amikor az megpróbálta megfélemlíteni azokat az újságírókat, akik egy külföldi vendégnek akartak kérdéseket feltenni. A miniszterelnök felelőssége tehát arra is kiterjed, hogyan járnak el a nevében.
Ha a hivatal munkatársa valóban fenyegetett, a miniszterelnöknek ezt ki kell vizsgáltatnia és helyre kell tennie. Ha a tudósítás pontatlan, konkrétan meg kell mutatnia, miben. A panasz lesöprése a miniszterelnök személyes tekintélyét állítja szembe a riporterek beszámolójával. Ezzel a tények tisztázása helyett az válhat döntővé, kinek hisznek a hívei.
A parlamenti hozzáférésben közben történt javulás. A Telex beszámolója szerint Forsthoffer Ágnes házelnök tavasszal több területet nyitott meg a sajtónak, júniusban pedig a sajtóterem visszakerült a főemeletre. Egyes folyosókon és hivatali helyiségekben továbbra is korlátozták a forgatást. Az NRK is új lehetőségként írta le a bejutást. A nagyobb mozgástér azonban önmagában nem tisztázza, mi történt a konkrét felvétellel.
A felvételek törlésére vonatkozó felszólítás külön magyarázatot kíván. A strasbourgi bíróság a Mándli és mások kontra Magyarország ügyben jogsértőnek találta a parlamenti tudósítók akkreditációjának felfüggesztését. Az újságírók a kijelölt helyeken kívül forgattak, de a szankcióból hiányoztak a visszaélés elleni megfelelő garanciák. Nem mérlegelték a tudósítás közérdekét és a büntetés hatását, nem határozták meg a korlátozás időtartamát, és nem biztosítottak érdemi jogorvoslatot. A bíróság ezért aránytalannak ítélte a beavatkozást.
Az NRK szövege a törlésre felszólító személyt nem nevezi meg, és arról sem számol be, hogy a felvételt ténylegesen törölték-e. Tisztázni kell, hol forgattak, ki intézkedett, mely szabály alapján, és mire hivatkozva követelték a már elkészült anyag eltávolítását. A forgatás helyének korlátozása és a felvétel törlése külön beavatkozás. A Mándli-ítélet nem dönti el ezt az esetet, de az általa hangsúlyozott eljárási garanciákat ebben az ügyben is számon kell kérni.
Az ügy mélyebb ellentmondása a folyamatos láthatóság és a tényleges kérdezhetőség között húzódik. A norvég tudósítás egymás mellé helyezi Magyar közösségi médiás közvetlenségét és a stáb parlamenti tapasztalatát. A saját felületen közzétett videóban a politikus választja ki a témát, a képet és a mondanivalót. Egy független interjúban a kérdésekről már más dönt. A demokratikus ellenőrzésnek éppen ez az egyik értelme. A sok szereplés csak akkor jelent nyitottságot, ha a politikus a számára kényelmetlen visszakérdezést is vállalja.
Az NRK közszolgálati jellege sem teszi a stábot a norvég kormány megbízottjává. Saját alapelvei szerkesztői függetlenséget írnak elő, és kifejezett feladatként rögzítik a visszásságok feltárását, valamint az emberek védelmét a hatósági visszaélésekkel szemben. A közpénzből működő sajtó ilyen felfogásában a hatalom ellenőrzése a közszolgálat része. A riportot ennek megfelelően a tartalma és bizonyítékai alapján kell megítélni, nem a készítőinek állampolgársága szerint.
*
A norvég–magyar viszonyt korábban a civil támogatások ügye terhelte meg. Az EGT- és Norvég Alap hivatalos közlése szerint 2021-ben azért hiúsult meg a Magyarországnak elkülönített 214,6 millió eurós program megvalósítása, mert az adományozó államok és az Orbán-kormány nem tudtak megállapodni a civil támogatások független kezelőjéről. A kezelő kijelöléséig a megállapodás más támogatási program jóváhagyását sem engedte. Így a civil pénzek elosztása körüli konfliktus a teljes támogatási keret elvesztéséhez vezetett.
A korábbi támogatási vita és az NRK-val történtek között nem merült fel bizonyított kapcsolat. Magyar személyes részvételére sem került elő bizonyíték a régi alapvitában. Az intézményi párhuzam abban áll, hogy a független civil szervezet és a független szerkesztőség működését egyaránt a kormány politikai érdekeitől függetlenül kell biztosítani. A norvég közmédia riportja ezért nem kezelhető államközi sérelemként.
Egy ilyen ügy nemzetközi súlyát az adja, hogy a kormány önmagáról közvetített képét külső tapasztalattal veti össze. A magyar reformok eredményeit vizsgálni érkező újságíró végül arról számolt be, hogyan kezelték a kérdéseit. Ezzel a hozzáférés akadályozása maga válik hírré. A kár elsősorban a hitelességet érinti. A sajtószabadság helyreállítását ígérő vezetőnek a saját hivatalának mindennapi működésével is igazolnia kell, hogy elfogadja a tőle független ellenőrzést. Éppen e az, ami Magyar Péter esetében megkérdőjeleződött.
A következő lépésnek ezért az egyeztetés dokumentálható tisztázása, a telefonhívás és a törlési felszólítás kivizsgálása, valamint a sajtó hozzáférésének egyértelmű rendezése kellene lennie. Ezzel a kormány a saját hitelességét is védené. Amíg azonban a konkrét kérdésekre a riporterek hiteltelenítése a válasz, Magyar Péter maga erősíti meg a történet legsúlyosabb tanulságát: a sajtószabadság ott kezdődik, amikor nem a miniszterelnök alkotja meg a róla szóló kommunikációt, nem saját maga rendezi meg a róla szóló tudósításokat, hanem más is kérdezhet, és a következő kérdést már nem ő szerkeszti, hanem a riporter és a sajtó.
Magyar Péter találkozott a sajtószabadsággal, megválasztása óta az első igazi sajtóval. Magyarországon ilyen próbatételekre már nem kell számítania. Ha független kérdést kap, elég fideszesnek bélyegeznie bárkit. Valódi sajtóra annyira nincs felkészülve, hogy ez lett belőle. A norvég újságírók pedig nem értik, mert ők csupán a mindennapi munkájukat végzik. Mi viszont, sajnos, igen. Mi értjük.
