Magyar valóságshow-t csinált a Duna-válságból, amelyben szuperhősként nem csinál semmit
Minden Magyar személyére redukálódik. Itt nincs állam, nincsenek intézmények, szervezetek, szakértők, csak egy ember van, aki egyszemélyben minden. Láthatóan minden rajta áll vagy bukik. Magyar úgy tesz, mintha jelenlétével bármi is történne, bármit befolyásolna, holott semmi nem rajta múlik, hanem a Dunán. Az ő feladata az lenne, hogy okos és a vízügyhöz értő emberekkel a vízutánpótláson gondolkodjon, víztárolókat tervezzen, megoldja a magyar folyók szabályozását. Nem, Magyar vízállásjelentéseket ad, és sokkolja a nézőket, mint egy rossz tévésorozat, s legfőképpen önmagát mutogatja és fényezi. Lassan egy afrikai banánköztársaság hibbant uralkodójára emlékeztet.
Van a jelenségnek egy aspektusa, amely nem ártalmatlan. Magyar tudatosan, vagy spontán zseniként, a politikai kommunikáció legveszélyesebb műfaját gyakorolja. Észrevétlen építi ki a mindenható vezér kultuszát, a megváltó Vezető típusát, aki nem egyszerű döntéshozóként jelenik meg, hanem olyan emberként, akinek rendkívüli képességei vannak, személyesen képes megoldani a válságokat. Előbb-utóbb a Duna vízállása majd nő. Ahogy Magyar mondja, hogy a Duna néhány centimétert már emelkedett, az olyan, mintha az ő jelenléte okozta volna. Az "utolsó paksi turbina stabilan termel, a vízállás nem változott". Nem is tehet mást, ha Magyar ott van. Megnyugszik a nép, Magyar Péter elintézte.
Magyar számára a Duna, az atomerőmű, a válság csak dramaturgiai kellék a szerephez és a felvételekhez. Felveszi az atomerőmű védősisakját, gondterhelten, ráncolt homlokkal járkál, mórickásan közvetíti: "megdöbbentő méretek, hatalmas műszaki tudás jellemzi hazánk legfontosabb erőművét". Minden erőmű hatalmas, vannak nagyobb és fejlettebb erőművek is. A populista a kisembernek beszél, helyette és érte csodálkozik, az ő szemével néz és lát. Kielégíti az abszolút vezető, az újabb apafigura iránti vágyat. Egyszer csak megoldódik magától a válság, de annak ő lesz az oka. Erről szólnak a napi tudósítások, ahol a válság kommunikációs díszletté válik.
Itt a legfontosabb kormányzati eszköz a kamera és a fényképezőgép. Ennek tömény változatát élvezhetik az észak-koreaiak. De van részük belőle az amerikaiaknak is, ahogyan a semmihez nem értő, abszolút dilettáns és közveszélyes elnökük megváltóként irányítja a világot a közösségi média posztjaival, amiből nem felejt el pénzt csinálni. Miközben az ország ilyen borzalmas állapotban és helyzetben talán még nem volt a II. világháború óta. De sokan megeszik. Ez vár arra a Magyarországra is, amely nem veszi észre, hogy egy magamutogató, önimádó imitátor mászik bele az emberek lelkébe és bénítja meg kígyóként a gondolkodásukat. Egyetlen normális cikk nincs, amely szóvá tenné ezt a bohózatot.
A politikai kommunikáció megelőzte az újságírást és eszközként használja. Miközben a sajtó feladata ennek felismerése és korlátozása lenne. A sajtónak védekeznie kellene a manipulációval szemben. Ez nem ártalmatlan nárcizmus, hanem a sötét oldal mérnöki pontossággal kidolgozott hatásmechanizmusa. Maga a politikai cselekvés látvánnyá válik. Nem az a fontos, hogy mi történt, hanem az, hogy a vezető ott volt, látta, kommentálta, átélte, megoldotta. Színház lesz belőle, ahol a hős vezető a válságot narratívává alakítja. Ő maga a történet főhőse, nem a Duna. Nem az energiarendszer, nem az atomerőmű, nem a szakemberek, hanem ő maga. Itt egyetlen fontos látnivaló van, a tökéletes vezető.
