Tag: magyar

Európa nem azért bünteti Magyarországot, mert Magyarország Európa külső határait védi. Hanem azért, mert az alapvető menekültjogokat sérti.

Orbán ugyanerre hivatkozva blokkolta Ukrajna uniós csatlakozását. Zelenszkij júniusban egyezséget kötött Magyarországgal, amely túlment a követeléseken.

A NER bűnözői miatt rendkívüli jogokat gyakorló szervezet a civil életben már nem élhetne ilyen jogkörökkel, mert ez alkotmányellenes és jogállamellenes.

Magyar Péter a mohácsi csata 500. évfordulóján mondott beszédében arra helyezte a hangsúlyt, hogy a megsemmisítő vereség ellenére Magyarország győztes, mert ma is létezik....

Magyar azt üzeni a posztjával, hogy ő dönt és senkinek nincs köze hozzá. Magyar állandóan eljátssza a demokratikus jelölést és választást, de aztán ő dönt. Épp olyan alternatív valóságot teremt, mint Orbán. El akarja fogadtatni a látszatot, hogy demokratikus kiválasztás zajlik, miközben mindenki tudja, hogy az egész pályázat egy színjáték. Az NVVH elnöke az lesz, akit ő akar. De Orbán felelősségre vonása olyan határ, ahol a támogatói egy jelentős része felmondja az egyezséget. Nem akarnak csak nézők lenni és Magyar előadásának tapsolni. Valódi versenyt akarnak, átlátható jelölést és kiválasztást, s legfőképpen a rendszerváltás és az elszámoltatás szándékát szeretnék látni. E tekintetben valóban a "tettek minősítenek". Eltelt négy és fél hónap, a külügyminiszter feljelentését leszámítva semmi nem történt. Orbán gondtalanul nyaral Horvátországban, a NER oligarcháknak könyörögnek, hogy adjanak követ. Nulla eljárás, nincsenek visszaszerzett százmilliárdok. Mészáros közbeszerzést nyer, Szijjártó Kínában védelem alatt. Ezek a tettek, amelyek Magyart és a szándékait minősítik. Ebben a kontextusban választott ki egy politológus egyetemi oktatót, akinek sem vezetői tapasztalata, sem bűnüldözői ismeretei nincsenek. Aki előre elfogadja azt, hogy hat év alatt egyetlen ügy nem jut majd el jogerős ítéletig. Miközben ott áll Ligeti Miklós, akinek tapasztalata is van, felkészült és elkötelezett a feladat végrehajtására. Vele éppen ez a baj. Az ő mellőzése leleplezi azt, hogy Magyar futni hagyja Orbánt. Nem akar elszámoltatást, s a felelősségre vonás elkenésére találta ki az NVVH-t. Ehhez választott vezetőt, nem az elszámoltatásra. Ezzel nyílttá vált Magyar Péter és az őt támogató egykori óellenzékiek konfliktusa. Magyar nem értette meg: az Orbán-rezsim bűnözőinek felelősségre vonása szakítópróba közte és a hozzá átállt "óellenzéki" értelmiség között. Pedig ők kezdettől mindenben támogatták, mindent elnéztek neki. De most csak "megmondó embereknek" nevezi őket. Ez egy jól ismert kód, leleplezi, mit gondol róluk valójában. Soha nem is gondolt róluk mást. A most kialakult konfliktus kimenetele hosszú távon eldöntheti Magyarország sorsát. A rendszerváltás kérdéséről van szó. Ha Magyar ezúttal is sikerrel magyarázza meg az elfogadhatatlant, támogatói pedig úgy tesznek, mintha nem lenne egyértelmű Magyar szándéka, akkor nem csupán a rendszerváltás marad el, hanem Magyar Péter befolyásolhatóságának és kontrollálásának lehetősége is megszűnik. Ez a vita a bírálat jogáról is szól, Magyar megfékezésének lehetőségéről is, mert intézményes fékei nincsenek, és nem is nagyon szorgalmazza őket.

Az eset kapcsán súlyos hitelességi és alkalmassági kérdések merülnek fel, mert a kormányváltás két legfontosabb pozíciójára nem tudnak korrekt módon jelöltet választani. Mindennek oka, hogy Magyar nem tudja megállapítani, melyik pozícióra kinek kell jelölni és kiválasztani. Leginkább pedig az, hogy Magyar minden alkalommal megígéri és eljátssza a demokratikus formákat, aztán kiderül, hogy esze ágában sincs demokratikusan megválasztani bárkit. Minden pozícióba ő akarja ültetni az emberét. Magyar színrelépése óta szimulálja a különféle szavazásokat, miközben általa már eldöntött kérdésekről bábozza el a szavazást. Azzal kezdődött, hogy felvegye-e az EP mandátumát. Eldöntötte, hogy igen, utána eljátszotta, hogy megszavazták, ezért nem tehet mást. Ez akkora piros zászló volt, hogy ezt az embert akkor kellett volna kirúgni a messiási szerepéből, mert lehetett tudni, hogy milyen személyiség áll emögött, aki nem érdemel közbizalmat, és nem alkalmas felelős állami vezető tisztség betöltésére. A köztársasági elnököt is ő választotta ki, s ő választotta meg. Mert most sem lehet abban reménykedni, hogy minden kavarás és bénázás ellenére a frakció majd hoz egy szuverén és megalapozott döntést, mert mindenki tudhatja, hogy ennek a frakciónak annyi önállósága nincs, mint az égből lehulló esőnek. Arra szavaznak, amire Magyar utasítja őket. Ezért képmutatás az egész pályáztatás, bizottságosdi, jelöltállítás, mert a végén úgyis Magyar mondja meg, hogy kit szavaznak meg a kólásdobozai. Elindítja a "széles társadalmi egyeztetést", aztán előveszi a saját jelöltjét, mint a bűvész a nyulat a kalapból, akinek semmi köze a társadalmi egyeztetéshez. Magyar a saját szabályait sem tartja be, ez okozza a botrányt és a káoszt. Mert még arra is alkalmatlan, hogy úgy manipulálja a történéseket, hogy ne derüljön ki a "turpissága". Mivel a "turpisság" enyhe kifejezés arra, hogy becsapja az egész országot, nevezzük nyugodtan a nevén: genyóság az, amit művel. Ha Orbán egy "geci" volt, ahogy Simicska barátja megmondta, akkor Magyar egy genyó. És ez látszik minden választásban, minden ügyben és döntésben. Magyar Pakson bohóckodott, mintha bármi köze lenne ahhoz, ami ott történik, miközben kudarcba fulladt az NVVH elnök kiválasztása. Senki nem tudja, ki volt a 96 pályázó, ahogyan azt sem, hogy azok közül hány alkalmas embert utasítottak el. Akik eldöntötték, hogy kik maradhatnak versenyben, nem is tudják, hogy milyen embert keressenek, s félő, hogy a tiszapárti bizottsági többség tagjai (ismerve a kiválasztásukat) lábuk nyomába sem léphetnének azoknak (vagy egy részüknek), akikról döntöttek, s akiket elutasítottak. Mivel ez egy szakmai feladat, ennek a nagy felelősségel járó és kellő szakértelmet igénylő munkának az elvégzésére egy felkészült szakemberre van szükség, akinek meghatározott szakmai területről kellene érkeznie (leginkább ügyész, rendőrnyomozó, NAV-os, stb.). Eleve hibás elképzelés, hogy parlamenti képviselők válasszák ki a személyét. Ez a hivatal a kormány akaratából jön létre, s bármennyire is bábozza Magyar a vezető függetlenségét, ezt az embert a kormánynak kellett volna kiválasztania és jelölnie a "parlamentnek", a kólásdobozoknak, akik majd megszavazzák. A függetlenséget nem az garantálja, hogy Magyar Péter vagy senki nem ismeri a jelöltet. Annak intézményes garanciákat kell találni, de éppen ez az, ami Magyar Pétertől olyan messze van, mint Orbán és Mészáros a valódi felelősségre vonástól. Minek kell eljátszani ezt a színházat, ha a végén úgyis Magyar dönt, mert azt szavaztatja meg, akit akar. Most köszönnek vissza azok a kritikák, hogy nem helyes, ha Magyar képviselőjelöltjeivel szemben egyetlen kritériuma volt, hogy ismeretlen, tapasztalatlan, és vakon engedelmeskedő ember legyen.

A Liberálbolsevik cikke Török Gábor - kivételesen - helyesen írta: abból, hogy kit választ a Tisza a Vagyonvisszaszerzési Hivatal élére, lehet tudni, hogy milyen szerepet...

A vállalatok pontosan tudják, hogy az állam szabályozója, adóztatója, engedélyezője és potenciális megbízója a cégeknek. Ebben a viszonyban a miniszterelnök kérése nem lehet egyenrangú felek közötti ártatlan adománygyűjtés. Ez hatalmi elvárás, majdhogynem utasítás. A "ne kelljen mindig szólni", nyílt fenyegetésnek is értelmezhető, mint amikor egy apa figyelmezteti a gyerekét, mielőtt megbüntetné. A cég pénzt ad a hatalom által kijelölt célra, később ugyanattól a hatalomtól vár engedélyt, támogatást, közbeszerzést vagy kedvező elbírálást. Magyar ezt nem egyszeri válságkezelésnek tekinti, hanem hagyományként intézményesíteni akarja. Ez gyakorlatilag a TAO korrupciós gyakorlatának egy másik formája. A TAO-támogatásokat a cégek az adójukból leírták (az államtól vettek el), és Orbán futballcsapatának adhatták a milliárdokat. Cserébe azt remélhették, hogy Orbán kormánya kedvezményekkel viszonozza majd a TAO-adományokat. Felcsúton lehetett a korrupciós pénzt fizetni, az államkasszánál lehetett az ellenszolgáltatást valamilyen kedvezmény formájában a közösből megkapni. Konkrét összefüggéseket lehetett kimutatni a TAO-támogatások és állami kedvezmények, juttatások között. Mivel ez a korrupciós modell annyira átlátszó volt, kiterjesztették a támogatás lehetőségét másokra is. De a legtöbb pénz Felcsútra ment. Magyar korrupciós modellje egyelőre az állam zsebébe megy, az állami programokba lehet befizetni a korrupciós pénzt, és az állam másik zsebéből lehet kivenni az ellentételezést és a kedvezményeket. Ez elindít egy olyan korrupciós láncot a gazdasági életben, ami megfertőzi az egész gazdaságot, s idővel kiterjedhet magánjellegű kedvezményekre is. Az egész országot arra tanítja, hogy valamilyen kedvezményt, juttatást remélhetsz, jobb elbírálásban részesülhetsz, ha Magyar Péter kormányának fizetsz. Ez a mentalitás átjárja az egész országot, az államhatalom működését, ami átláthatatlanná és kaotikussá válik. Magyar 100 nap után úgy érzi, hogy azt tehet, amit akar, mintha az ország az övé lenne. Ha valami megtetszik neki, azt bevezetheti. Csakhogy a demokratikus jogállamban az állam és a magánvagyon elválik egymástól. A szabályokat és a normákat nem lehet átlépni. Az állam és a magáncégek szabályozott és törvények által irányított kapcsolatban áll egymással. Az állam a saját feladatait a befizetett adókból oldja meg, és nem háríthatja át a magáncégekre. Nem várhatja el, hogy magáncégek az adójukon kívül fizessenek, mintha ez erkölcsi kötelességük lenne. Ez az elvárás hatalmi nyomásként nehezedik a magáncégekre, és az államot felettes pozícióba helyezi. Ez nem önkéntes társadalmi felelősségvállalás, hanem egyrészt zsarolás, másrészt megvesztegetés, és korrupciós kapcsolat. Ez a hivatalos és törvényes csatornákon kívüli mederbe tereli az állam és a magáncégek, köztük külföldi vállalatok kapcsolatát. Elkerülhetetlenné válik, hogy bármilyen pályázat, közbeszerzés vagy kedvezmények esetén a bírálók ne vegyék figyelembe a "társadalmi felelősségvállalás" mértékét, esetleg arra hivatkozva kérhetnek is előnyt. Ez a konstrukció megbetegíti a gazdaságot és a társadalmat, a török szultán udvarához hasonlóvá teszi Magyarországot.

Jancsó Miklós ellenfilmet csinált volna, ami erről az ürességről és cinikus haszonelvűségről szól, ahogy Magyar Péter a természeti katasztrófából egy öntömjénező propagandát csinált. A baj az, hogy még szakmailag is igénytelent, mert egyrészt hiányzott egy rendező, aki fékezi és önmérsékletre inti a túlmozgásos főszereplőt, hogy méltóságot adjon neki, s elrejtse a nyers manipulációs szándékot. Emellett Leni Riefenstahl is pancser munkának minősítette volna, mert a propagandafilm klasszikusait lejárató amatőr és giccses munka született, amely nem használta ki a látványt, a monumentalitást és a zenét. Kicsi, sárga, lapos (piti, ízléstelen és nívótlan), de a mienk. Ezen nem segít az sem, hogy a végére Magyar rátalált a bukósisakos, arcvédős, fehér szkafanderruhára, és tárlatvezetést kért azért, hogy azt felvehesse. Ezért az atomerőmű belsejét, annak érzékeny részeit mutatták be, amely biztonsági, sőt, nemzetbiztonsági szempontból is egy végtelenül felelőtlen döntés lehet, mert atomerőművek belsejét nem mutatja normális ember és normális ország a Facebookon a külvilágnak. Az üzemi és biztonsági területeken a fényképezés és a videózás szigorúan tilos nemzetbiztonsági és ipari okokból. Magyar egy jó szkafanderes felvételért Magyarország egyetlen atomerőművét kitette a terroristák és az ipari kémek elé. Megszülettek az előre borítékolható és már nagyon várt eredmények és sikerjelentések, amelyek szerencsésen elkerülték augusztus 20-át, mert akkor a főszereplő másik filmen dolgozott. De utána egyből megemelkedett a Duna, működni kezdett a beépített műtárgy. A legalkalmasabb forgatási időpontban újraindították a harmadik turbinát, amit élőben közvetített maga a miniszterelnök, mintha ő lenne Kovalik Károly és Feledy Péter. Ő 100 nap alatt teljesen feleslegessé tette a médiát. Ezután be lehetett jelenteni álszerényen, hogy "Magyarország megcsinálta. Szívből köszönöm a Paksnál dolgozó sok száz szakember munkáját! Minden magyar büszke Önökre!" De a fotón nem a Paksnál dolgozó sok száz szakember látszik, hanem csak egy ember, aki nem szakember, de akiről ez az egész szólt: Magyar Péter, egy SECUMAR márkájú, professzionális, automatikusan felfúvódó vízi mentőmellényben a szárazon. A kép olyan, mint a karórában szereplő török janicsár az Egri Csillagokban. A kép azt mutatja, amit mindenki tud. Nem Magyarország csinálta meg, hanem Magyar Péter. Az utolsó mondat helyesen így hangzik: "Minden magyar büszke Önre!" Mivel nincs Jancsó Miklós, aki ezt a nárcisztikus hatalmi gőgöt nívósan bemutatja, a közönség elhiszi. Igaz, ez már nem a művészfilmek kora, hanem a brazil és indiai sorozatoké, meg a szappanoperáké. Erre a színvonalra viszi a Tisza-kormányzás az országot. Azt a részét is, ami még normálisnak megmaradt. Hazug is, igénytelen is. De megvan rá a közönség és az igény.

Ezt az analógiát használja a politikatudomány annak leírására, ahogyan a nárcisztikus személy kiépíti a fizikai és lelki hatalmát egy ország fölött. Ugyanez a mechanizmus játszódik le, s onnan lehet tudni, hogy egy bántalmazó kapcsolat zajlik, hogy a nárcisztikus olyan csodálatot és irracionális elfogadást, függést épít ki, amilyen normális kapcsolatban nincs. A politikában olyan elfogult dicsőítés kezdődik, amilyen demokráciában nincs. Az áldozatok képtelenek szembenézni a tényekkel, teljes bódulatban vannak. Ez alapján a "Magyar Péter-jelenségnek" nevezett látványosság könnyen beazonosítható a nárcisztikus bántalmazás első szakaszával. A jelenséget először nem a családi bántalmazó kapcsolatokban írták le, hanem a szektákban. Minden szekta diktatúra, és minden szektavezér nárcisztikus bántalmazó. A "love bombing" jelenségét először az 1970-es években az Egyesítő Egyház (a Mun-szekta) vonatkozásában tárták fel. A jelenség hasonlóan játszódik le a politikában. A nárcisztikus vezér a rezsim elején lenyűgözi, elkápráztatja a polgárokat, elhiteti velük, hogy mindent neki köszönhetnek, ő kivételes, és nélküle nem jutnának semmire. Ez a manipulálás egyre erősebb lesz, s egyre nagyobb csodálatot vár a vezér. Ezért beindul az izoláció, a leválasztás. A külvilág egyforma és ellenséges: ezt jelenti a Gyurcsány-Orbán korszak. Aki minimális kritikát fogalmaz meg, aki veszélyt jelent az önképre és a társadalmi csodálatra, azt a hatalom üldözi, becsmérli, ügynöknek és hazaárulónak bélyegzi, végül teljesen eldobja (kivégzi, börtönbe zárja, puha diktatúrában ellehetetleníti). Az idealizáció, lerombolás, a visszaédesgetés kudarca esetén az eldobás és kivetés egy univerzális nárcisztikus modell, amely egyaránt igaz a toxikus párkapcsolatokra, a vallási szektákra, a nárcisztikusok által vezetett vállalatokra és autoriter politikai rezsimekre. Ezért már a folyamat kezdetén fel kell ismerni a mechanizmust, le kell leplezni és ellene kell állni, mert később sokkal nehezebb lesz. A nárcisztikus elvárja a teljes behódolást a "mézeshetekért" cserébe, de saját instabilitása miatt a jutalmazás és a büntetés kiszámíthatatlan váltakozásaival állandó rettegésben tartja az országot. Magyar Péter első 100 napos ténykedése a love bombing jegyében telt, megvannak az elvarázsolt és elbűvölt imádók, akik nem is mernek szembenézni semmilyen kritikával (ez egy demokratikus társadalomban, nem nárcisztikus vezér esetén nem jellemző). Elég Donald Trumpra gondolni. A modell alapján Magyar Péter és Magyarország bántalmazó kapcsolata az első szakaszban tart. Ilyenkor nagyon fontos, hogy az áldozatok felismerjék azt, ami velük történik, hogy még időben ki tudjanak lépni. Egy nárcisztikus uralomból csak légmentes, kategorikus szakítás útján lehet megszabadulni. Ezt mondja a téma szakirodalma. Magyar Péter fanatikus hívei is áldozatok, egy bántalmazó kapcsolat áldozatai. Már az is bántalmazás, hogy ebbe a lelki függőségbe hozta őket. A bántalmazás áldozatait soha nem lehet és nem szabad hibáztatni. De azzal tisztában kell lenni, hogy egy párkapcsolatban egy bántalmazott csak a saját és gyermekei életét veszélyezteti. Egy nárcisztikus diktátor bántalmazott áldozatai, akik az imádói lesznek, nemcsak magukat veszélyeztetik, hanem másokat is: egy egész társadalmat, egy egész országot.

Magyar készített egy dicsőségjelentést valódi elszámolás helyett, de abból hiányoznak a valódi válaszok. Megszűnt-e a NER közjogi rendszere? Megkezdődött-e az alkotmányos helyreállítás? Elindult-e az állami vagyon visszaszerzése? Felelősségre vonták-e az előző rendszer vezetőit és haszonélvezőit? Felszabadították-e a közmédiát? Lecserélték-e a diktatúra gazdasági, pénzügyi és propagandaintézményeinek irányítóit? Ezekről kellett volna számot adni. Ha a diktatúra alkotmánya, emberei, gazdasági hatalma, büntetlensége fennmarad, akkor nem történt rendszerváltás. Magyar Péter megveregette saját vállát, s elégedetten kanalazta a halászlét egyedül. Senki nem osztozhatott a dicsőségben. Ez érthető, hiszen senki nem méltó őhozzá, és senki nem csinált semmit rajta kívül. Nem tudjuk, minek örül Magyar Péter, mivel olyan elégedett. Az államalapítás ünnepén, 100 nap után még mindig a diktatúra alaptörvénye szerint él az ország. Az új Alkotmány csak szólam, egyetlen lépést nem tettek annak érdekében, hogy előkészítsék az új Alkotmány megalkotását. Magyar egyetlen teljesítménye, hogy a vitatott alaptörvénymódosítással eltávolította Orbán bábját, a köztársaság nélküli elnököt, és be nem váltva a közvetlen elnökválasztás ígéretét, ő választott magának utódot. A NER bűnözői az elmúlt 100 napban odamentették ki a lopott vagyont, ahova akarták. Orbán és bűntársai, a NER vezetői, legfőbb haszonélvezői ellen egyetlen konkrét feljelentés nem született, egyetlen nyomozás vagy büntetőeljárás nem indult. Senki nem menekült el, a NER-lovagok a világ elegáns részein nyaralnak, és tudják, hogy nem kell félni semmitől. Hatvanpuszta mostantól az Orbán-család legitim tulajdona generációkon át. A hárommillió magyar szavazó nem azért szavazott Magyar Péterre, hogy önmagát mutogassa, fényezze, influenszerkedjen a Facebookon, hanem számoltassa el Orbánt, foglalja le a vagyonukat és semmisítse meg a gyűlölt rendszerét. Ebből semmi nem lett 100 nap alatt, de még nyoma sincs annak, hogy valaha lesz. A vagyonvisszaszerzési sóhivatalt nem bízta Hadházy Ákosra, aki pontosan tudja, mit kitől kell visszaszerezni. Színészválogatás zajlik, száz jelentkező közül fogják kiválasztani azt, akit Magyar már kijelölt magának, aki nem veszélyezteti az Orbánnal kötött megállapodását. Jó tesztként fog működni, hogy jelentkeztek alkalmas személyek is. Senki nem számít a kinevezésükre. Ahogyan a köztévét is a diktatúra volt propagandistái üzemeltetik tovább. Orbán pénzügyminisztere vigyáz a forintra és a kirabolt MNB-re, a Matolcsy-klánról hallani sem lehet. Mészáros Lőrinc cége kioktat. 100 nap után Mészáros Lőrinc nincs előzetesben, el sem kellett menekülnie, Monacóban élvezi a lopott vagyonát. A NER-oligarchákért nem mennek rendőrök, hanem Magyar arra veszi rá őket, hogy a nárcisztikus showműsoraihoz asszisztáljanak. Cserébe nem indul ellenük semmi eljárás? Szijjártót Orbán bedugta egy kínai cégbe, mert őt hazaárulás miatt azonnal be lehetett volna csukni a nyilvánosságra került felvételek alapján, mint orosz kémet. Ezzel védelmet kapott, már senkit nem érdekelnek a kínai lélegeztetőgépek, a környezetpusztító akkumulátorgyárak, a korrupció, az orosz érdekek képviselete. Mindezek helyett Magyar szórakoztatja a közönséget, ripacskodik, és meg kell elégedni vele.

Ezért ő maga a médium. Facebookon közvetlenül beszél a követőkhöz, saját kamerával, saját dramaturgiával, saját képekkel. A platform lehetővé teszi számára a kontrollt. Nem a televízió sugároz, nem a szerkesztők vágnak, nem a sajtó tájékoztat. A vezető kerül a középpontba, nem a Duna, az erőmű és a probléma. A vezető színháziasítja, jobban mondva, megfilmesíti a történetet, amelynek ő a főhőse, a valóság díszletté válik. Nem az a kérdés, mi történik Paksnál a Dunával, hanem ma mit csinált Magyar Péter? Nem szükséges, hogy a néző megértse, milyen számítások alapján süllyesztik a bárkákat vagy építik a fenékküszöböt. A néző azt látja, hogy a vezető érti: ott áll a vízben, mutatja a műtárgyat, elmagyarázza, mi történik. Kommunikációs szempontból rendkívül hatásos, mert a kompetencia látszatát állítja elő. A gyorsaság határozottságnak, a kétely hiánya hozzáértésnek, a személyes jelenlét cselekvésnek látszik. Reality-show-t látunk. A közönség epizódról epizódra követheti, ahogyan "Magyar Péter megmenti Paksot". A miniszterelnök a kormányzást saját személyes médiaprodukciójává alakítja. Az országnak nem kormánya, hanem Magyar Pétere van. Demokráciában a kormány megoldja a paksi problémát. Magyar a képekkel és videókkal azt mutatja: ő oldja meg. Nincs szükség másra, demokráciára sem. Csak rá van szükség. A Dunában egyedül Magyar áll. Nincs mellette vízügyi mérnök, építésvezető, miniszter, az atomerőmű vezetője. Senki nincs. Csak Magyar Péter van és a Duna, amely engedelmeskedik neki. Magyar számára minden válság olyan, mint egy falat kenyér. Az identitását vesztett sajtó már ki is találta, hogy Magyar válságmenedzser. Holott Magyar semmit nem csinál, csak kommunikál. Kikérdezi a szakértőt, megjegyzi, és elmondja helyette. Óriási látványosság áll rendelkezésére. Víz, helikopter, hajók, daru, hatalmas kövek. Atomerőmű, tisztelgő katonák. Ebből fantasztikus képsorozatot lehet gyártani. Olyan embernek, akinek szürke eminenciása (Radnai Márk) színész és színházi rendező, az apja reklámszakember. Hogy mi ebben a rossz, arra az ad választ, ha szembesítjük a politikai kommunikáció demokratikus formáival és tisztességes szándékával. Egy demokrata politikus stábja azt mondaná: "Miniszterelnök úr, álljon oda a mérnök mellé. Kérdezze meg. Hallgassa végig. Utána mondja a kamerának, hogy ezek az emberek mentik meg Paksot." Ez fantasztikus politikai kommunikáció lenne, ha a miniszterelnök demokratikus vezető lenne. A vezető akkor is középpontban maradna, csak azt demonstrálná: "Én összegyűjtöttem az ország legjobb szakembereit, meghallgattam őket, döntöttünk, és ők végrehajtják." Magyar azonban a kommunikációban maga foglalja el a szakértő helyét is. Nem egyszerűen főszereplő. Ő a narrátor, riporter, szakértő, döntéshozó és főhős egyszerre. Minden róla szól. Mindenhez (is) ért, minden rajta múlik, minden neki köszönhető. Hibátlan és tévedhetetlen. Hogy mi a baj ezzel? Egy Vezér születését látjuk.

Az utolsó lennék, aki meg akarná védeni Orbán Győzőt, Tiborczot vagy Schmidt Máriát. Én már akkor elítéltem és megvetettem ezeket az embereket, amikor Magyar még legyeskedett körülöttük, hogy a húsosfazék közelébe jusson. Én egy rendes óellenzéki vagyok. Ám demokrataként visszautasítom, hogy ebben a stílusban kérjenek tőlem bármit, éppen ezért nem adnék, mert a miniszterelnöknek nincs joga nyilvánosan megszégyeníteni azért, mert nem adok. Ha bűnöző vagyok, akkor bizonyítsa be. Ha elítélnek, akasszanak fel. De ezt a pimasz és arrogáns megszégyenítést, amivel nyilvánosan közszemlére állít, és megköveztet, leköpdöstet, mint a középkori piacokon, mert önként nem adtam, elutasítom. Ráadásul egy olyan ember, aki annak a rendszernek, amelyben ezek oligarchák voltak, 14 éven át volt a támogatója, az élősködője. Oligarcha csak azért nem lett belőle, mert nem volt elég tehetséges hozzá, és ezt az arroganciát még a Fideszben sem tűrték. Ezt csak az önmagát is eláruló, az ő szintjére süllyedt volt balliberális értelmiség tűri el, s a rosszabbak még élvezik is. Minden filmben lehet látni a tiszás verbális verőlegények megfelelőit. Ehhez nem asszisztálnék. Én elzárnám az összes követ előle. Küldhet katonákat, felgyújthatja a házamat, tőlem egyetlen követ nem kapna. Magyar rendszerében én egy Robin Hood lennék, mert ő a zsarnok. Magyar azt akarja, hogy behódoljanak neki. Attól, hogy valaki NER-oligarcha volt, s fél a felelősségre vonástól, még nem kell olyan puha gerincűnek lennie, mint Garancsi. Egyébként is, akinek oligarcha létére nincs annyi esze, és nem látja, hogy Magyar nem fog felelősségre vonni senkit, egyetlen NER-bűnözőt sem fenyeget semmi veszély, az még oligarchának sem jó. Magyar csak arra használja őket, hogy a nyelvét köszörülje rajtuk. Ostoba híveit kápráztassa a hatalommal való visszaéléssel, vagy így próbálja magának megszelídíteni, maga alá kényszeríteni Orbán volt oligarcháit. De ennek az embernek még oligarchája sem lennék. Neki még a pénze sem kellene. Megbízhatatlan, kiszámíthatatlan, az üzleti életre alkalmatlan. Különösen érdekes Schmidt Mária megnevezése. Magyar őt is az "oligarchák" közé sorolja. Schmidt Mária egy holokausztrelativizáló áltörténész, Orbán fasiszta rendszerének egy főideológusa. Kivételesen kártékony és hitvány személyisége volt az Orbán-rendszernek, de a vagyonát történetesen nem oligarchaként szerezte, ha ezalatt jogellenesen szerzett vagyont kell érteni. Ha ez politikai minősítés, abból milyen alapon következik anyagi kötelezettség? Ha pedig ennél többet jelent, és tolvajnak nevezi, megint ugyanoda jutunk el: hol az eljárás? Mert korrupciós kapcsolat Schmidt Mária és Orbán között is volt. Azt derítsék ki. Ne követ hordasson Schmidt Máriával, hanem ítéltesse el, és juttassa kőbányába. Az arrogancia azonban csak felszín. A mélyebb probléma Magyar felfogása a hatalomról. Egy miniszterelnöknek nincs hatalma és erkölcsi jogosultsága arra, hogy bárkit nyilvános megszégyenítéssel arra utasítson, hogy a magánvagyonából adjon az állam aktuális ügyeihez. Azt képzeli, bármit megtehet. Akiknek ez tetszik, nehogy elfelejtsék, hogy most köveket akar, holnap mást, mert valamilyen akciófilmet forgat megint valamilyen kormányzati feladatból. Ma a NER-oligarchákat szégyeníti meg és szólítja fel az önkéntességre, holnap téged, bárki mást. Itt az idő, hogy a magyarok köveket hordjanak a miniszterelnöki túlhatalom útjába és fenékküszöböt építsenek Magyarnak, ami megállítja.

Magyar Péter a paksi sajtótájékoztatón név szerint hiányolta Szíjj László, Garancsi István és Mészáros Lőrinc felajánlását. Azt mondta, felháborítónak tartja, hogy az osztrák Strabag...