A szélsőjobboldal tipikus nótája az, hogy úgy akarja magát legitimálni és elfogadtatni, hogy kirekesztőnek nevezi a szélsőjobbot elutasító liberálisokat, akik "képtelenek színesben látni világunkat". Ők azok, akik a hazai politikát folyamatosan nyughatatlan állapotban tartják". Itt vannak ezzel szemben a kedves, sokszínű hungarista fasiszták, akik pedig "középen állnak". Akik szerint minden baj okozója a szabadságelvű demokraták és a fasiszták szembenállása, megkülönböztetése. Ők ezt az ellentétet úgy oldanák meg, hogy a demokraták adják meg magukat a fasisztáknak.

Így válik szét Magyarországon a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom: a végrehajtó hatalom kezében van a törvényhozás és a bírói hatalom is, a végrehajtó hatalom akaratát törvényesíti a törvényhozó hatalom (és nem ellenőrzi, nem irányítja), amikor "lepapírozza" a diktatúra önkényuralmi lépéseit, a legfőbb bírói hatalom, az alkotmánybíróság pedig azt ellenőrzi, hogy a papírozás megtörtént-e. Ha nem papíroztak le valamit rendesen, akkor azt utólag meg kell csinálni. Ez a magyar jogállam.

Az akciók mögött álló ideológia is merő ostobaság, miszerint miért fontosabb az emberiségnek egy műalkotás, mint a bolygó és az élővilág (benne az ember) megmentése. Nem művészeti alkotások okozzák a klímakatasztrófát, nem a klímaváltozás és műkincsek között kell választani. Lehet szeretni a művészetet és a természetet egyaránt, legtöbbször a kettő össze is kapcsolódik. Még közvetve sem okolhatók műtárgyak a globális felmelegedésért, mert a múzeumok és műtermek klimatizációja nem egy tétel, még a közepes áruházak légkondícionálása is több kárt okoz a Földnek.