De Pajor nem mondott fel. Az egész interjú arról szólt, hogy szeretne saját lábára állni, visszavenni az életét, de nem akar látványos szakítást és ellenségeskedést. Nem akarja elhagyni ezt a sötét szektát, csak legalább annyi önállóságot szeretne, hogy embernek érezhesse magát. Erre azonban a Hit Gyülekezetében nincs lehetőség. Soha nem is volt, soha nem is lesz. Pajor ezt pontosan tudja, és azt is tudhatja, hogy akik már húsz éve eljöttek, azok is emiatt jöttek el, de velük semmiféle közösséget nem vállalt. Még húsz évig szolgált egy embertelen rendszert, egy korlátolt, önző diktátort, akitől most úgy akarna megszabadulni, hogy abból semmi konfliktusa ne legyen. Ez nem fog menni. Pedig Pajor képes volt ezért most is hamis színben feltüntetni Németh Sándort és a Hit Gyülekezetét. Ez becstelenség az áldozatokkal szemben, akikből Pajor éppen eleget látott, saját magán, a családján és a gyerekein kívül is. Pajor nem adja meg az elégtételt azoknak az áldozatoknak, akiknek nincs hangjuk, akikre senki nem figyel, pedig ő egy "lelkész". Nekik nincs lehetőségük, hogy életútinterjút adjanak Gulyás Mártonnak, aki mindvégig rendkívül érzékenyen és értőn, együttérezve, de az igazságot kutatva, kiválóan vezette a beszélgetést. Pajor emberséges volt: nem véletlenül akar kisomfordálni a koncentrációs táborból, csak éppen nem mondott igazat. Nem mondta el az igazat, ami nem bibliai. Milyen lelkész az ilyen, hogyan beszél az ilyen ember Jézus Krisztusról, aki vállalta még a kereszthalált is az igazságért? Nem próbált a gyilkosai kedvében járni, hátha nem ölik meg. Pajor mitől fél? Az imakommandótól, amit ócska módon letagadott? Nem feszítenék érte keresztre. Legfeljebb az állását és a fizetését veszítheti el, de azt így is elveszítette.