A 21. századi diktatúrák és diktatúrácskák arra alapoznak, hogy az emberek szeretik saját kudarcaik okát másokban keresni.
Gyorsvonati tempóban törnek előre világszerte a 21. századhoz mérten szégyenletes intellektusú politikai vezetők. A legveszélyesebbek a kelet-európai fenomének és az Egyesült Államok elnöke, Donald Trump. A világ jobbik felének kemény erőfeszítésébe fog kerülni az Orbánok, Ficók, Kaczyńskik, a Sebastian Kurzok, az Andrej Babiš-ok semlegesítése, és – ami ennél is bonyolultabb lesz – az Erdoganok és Putyinok áldásos tevékenységének ellensúlyozása és a Donald Trump után maradó romok eltakarítása.
Az említett politikai vezetők az USA-ban, Magyarországon, Szlovákiában, Lengyelországban, Csehországban, Ausztriában, valamint Törökországban és Oroszországban mindenek előtt abban hasonlítanak egymásra a legjobban, hogy mindannyian demokratikusnak nevezhető úton kerültek hatalomra és sokan közülük képesek uralmukat egymást követő választásokon szavazatokkal legitimálni. Ügyesen élnek vagy visszaélnek a demokratikus intézményekben rejlő lehetőségekkel. Kihasználják azokat a hatalomhoz vezető úton tornyosuló akadályok leküzdéséhez és a hatalmon maradáshoz egyaránt.
Amint nyertes pozícióba kerülnek, azonnal hozzálátnak a demokrácia korlátozásához, akár teljes felszámolásához, vigyázva, hogy megtartsák az uralmukat legitimáló látszat demokrácia egyes – erősen kiüresedett vagy eltorzított – elemeit, mindenek előtt a periodikusan megtartott parlamenti választások intézményét, amelyeken azonban – minden lehetséges és nem mindig legitim eszközök felhasználásával – előre bebiztosítják a saját győzelmüket. Közös vonásuk, hogy jelentős választói rétegek támogatását képesek megszerezni és megtartani, vagyis – a demokrácia korlátozása és az ellenzék ellehetetlenítése mellett – valós és nem egy esetben komoly társadalmi támogatást is képesek maguk mögé állítani.
Egyes országok említett vezetői már messze előre szaladtak a demokráciát hátuk mögött hagyó úton, míg mások a startvonalon állnak és csak sejteni lehet, hogy ők is erre veszik majd az irányt. Míg Oroszország, Törökország már nyílt és erőszaktól átitatott diktatúrát üzemeltet, addig Magyarország és Lengyelország a demokratikus intézmények leépítésével, az egypártrendszer, a személyi kultuszt is magában foglaló monolitikus politikai rendszer kialakításán fáradozik, amelyben egy kézbe kerül a törvényhozás, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás, korlátozzák a szólás- és a sajtószabadságot.
Csehországban, Ausztriában és Szlovákiában – szemben Lengyelországgal és Magyarországgal – egyelőre csak a populistának nevezett irányvonal látszik kirajzolódni, amely a társadalom jelentős részének jogos elégedetlenségét néhány könnyen definiálható problémára, azok radikális megoldásának ígéretére fókuszálja. Álproblémák és alaptalan félelmek ébresztésével, majd azok állítólagos drámai következményeitől való védelem ígéretével társadalmi támogatást tudtak maguknak szerezni a Kelet-Európa egén feltűnt olyan üstökösök, mint a magyar Orbán, a szlovák Fico, a lengyel Kaczyński, a cseh Babiš, de ide sorolható a menekültválságot meglovagoló osztrák Sebastian Kurz és az Egyesült Államokat lejtmenetbe állító Donald Trump is.Itt találjuk az orosz Putyint és a török Erdogant, akik a kelet-európaiaknál jóval korábban indultak el a diktatúra felé vezető úton és a demokráciától mára jóval messzebbre is jutottak.
Kivétel nélkül valamennyien a nacionalizmus ósdi, rég lejáratottnak hitt, de ma ismét reneszánszét élő, oly sokszor és sikerrel használt fegyverét élesítették be. Ellenséget keresnek, ha kell kreálnak, aki veszélyezteti a nemzet érdekeit, a nemzet kultúráját, a nemzeti identitást, egészen addig, hogy a nemzethalál vízióját vetítik a világot nem igazán értő és a saját sikertelenségükre magyarázatot kereső milliók mozivásznaira, tévéképernyőire és telefonkijelzőire. A nemzetközi együttműködés kiszélesítése és az érdekek kölcsönös harmonizálása helyett az egyes nemzetállamok önös érdekeit és azok védelmét tűzik a zászlaikra.
Nacionalizmustól és a nemzethalál rémképétől hangosak a tömeggyűlések, az iskolák padjaiban a hazaszeretetről és önfeláldozó hazafiakról prédikálnak. A templomokban is megkongatják a vészharangokat a mindig pénzéhes egyházak konformista vezetői, akik a politikusokhoz hasonlóan üzleti konjuktúrát látnak a pánikhangulatba kergetett tömegekben, és nem győznek a nemzet és az egyház, az állam és az egyház egységéről álmodozni, egyesek már nyíltan ezt követelni. A nemzetek feletti szervezeteket azzal támadják, az egyetemes és globális problémákat azzal söprik a szőnyeg alá Lengyelországtól az Egyesült Államokig mindenütt, hogy a megoldásukra irányuló erőfeszítések és az azokkal járó lemondás csak a konkurens népek érdekeit szolgálják.
Az elmúlt évtizedekben kikristályosodott – szinte kivétel nélkül – jobboldali irányzatok nagy esélyt kaptak a néhány évvel ezelőtt kirobbant menekültválságtól, hogy egy problémára tegyék fel politikai jövőjüket, olyan vezető problémakört kreáljanak a migrációból, amivel a végletekig lehet a társadalmi feszültséget feszíteni, dinamizálni lehet a nacionalista eszmék terjedését, egyszerre lehet a nemzet jótevője, az ország védelmezője és az egyszerű emberek érdekeinek, munkahelyeinek és szociális juttatásainak védelmezőjeként fellépni. Leszámolni az uralkodó mainstream-mel, amely elherdálta a belé vetett bizalmat és csak kis hajlandóságot mutat a megújulásra, továbbá erősen kompromittálódott a képviseleti demokráciákkal törvényszerűen együtt járó korrupció miatt.
Ebbe a történelmileg kialakult politikai vákuumba robbantak be azok a mozgalmak és politikai vezetők, akik azokra a társadalmi rétegekre alapoztak, amelyeknek nem sikerült lépést tartaniuk a 21. századi technológiai, gazdasági és társadalmi változásokkal, vagy egyszerűen elegük lett a folyamatos igazodásból és a legszívesebben megálltak volna ott, ahol évtizedekkel korábban kényelmesnek látszó egzisztenciákat üzemeltettek és biztos perspektívát láttak maguk előtt. Az Orbánok és társaik arra alapozták a jövőjüket, hogy a nehéz és összetett társadalmi problémákat sem megoldani, sem kommunikálni nem könnyű és nem is érdemes. Egyszerűbb, célravezetőbb, könnyebben közvetíthető és elfogadtatható az, amiben a társadalom vesztes része mindig is mentséget keresett, hogy – tudni illik – minden sikertelenségért más, az idegenek, a külföldiek, a betelepültek, a bevándorlók, a más vallásúak, a más szexuális szokásúak a felelősök.
Az új politikai pragmatizmus és szociotechnikai hatalomszerzési mechanizmus a leginkább a marketinghez hasonlít, amely egyrészt maga hozza létre az igényt, maga győzi meg a fogyasztót, hogy az adott termék vagy szolgáltatás nélkül boldogtalan, és csak akkor lehet boldog, ha azt teszi, azt vásárolja, amit a reklámban ajánlanak neki. A kelet-európai politikai új hullám vezetői, – mint minden gazdasági vállalkozó – a piackutatással indítanak és elsősorban a már meglévő igények bővítését és minél szélesebb körű kielégítését tűzik ki célul. A mindenütt meglévő nacionalizmust és rasszizmust – anélkül, hogy néven neveznék – a legjobb kiindulási pontnak minősítették az autokraták Moszkvától Prágán és Varsón át Budapestig és Ankaráig bezárólag.
A 21. századi diktatúrák és diktatúrácskák arra alapoznak, hogy az emberek mindenre képesek saját kudarcaik másra hárítása érdekében. Annak hirdetésével hogy minden bajért más a felelős, könnyebb választás nyerni, mint a valós gondok tényleges megoldásának összetett és bonyolult programjával. Az új politikai pragmatizmus fontos eleme annak hirdetése, hogy a demokratikus rendszerek nem szolgálják a közjót, a demokrácia adta szabadság a közjóval való tömeges visszaélés forrása, a rendszer nem elég hatékony, nagyon drága és korrupt.
Aki azt ígéri, hogy a nemzetközi szervezetek, szövetségek és a multinacionális együttműködés helyett minden hatalmat visszaad a nemzetnek, illetve a nemzet egyszemélyes és önzetlen vezetőjének, az jelentős tömegek korlátlan bizalmára számíthat, még akkor is, ha csalódást okozna, mivel ezt a sikertelenséget is rá lehet kenni a mindenkor „Soros”-okra,vagyis a jól bevált zsidó háttérhatalomra, a melegekre, az ateistákra, a liberálisokra, az internacionalistákra, a kommunistákra, a baloldaliakra, a kockafejű értelmiségiekre, a politikai korrektségre, a gender elméletre, és társaikra.
A hatalomra áhítozó, gyakorlatilag semmilyen koherens ideológiával vagy elméleti háttérrel nem rendelkező, tehát totálisan elvtelen pragmatikusok gyakran fordulnak a hagyományok felé és igyekeznek – nem sikertelenül – elnyerni az egyházak támogatását. Ezzel erősítik irányzatuk retrográd jellegét és társadalmi bázisukat még inkább azok felé a tömegek felé tolják el, akik – finoman fogalmazva – nem intellektuális erőfeszítéseik miatt szoktak estére elfáradni, akik a világot szeretnék egyszerűnek és könnyen megérthetőnek látni, ezért nem a nagy és összetett elméletek iránt éreznek vonzalmat, hanem az egyszerű kérdésekre adott még egyszerűbb válaszokat részesítik előnybe. Csúnyán fogalmazva – nem számítva az érdekből magukat félkegyelműnek tettetőket – a társadalom kisebbik, de hangosabb, hülyébb részére támaszkodnak, hozzájuk szabják a mondanivalót és a közlés módját is. (Lásd: Soros-terv, rezsicsökkentés, háttérhatalom, hungarikumok, határvédelem stb.)
Amennyiben világméretekben el szeretnénk kerülni, hogy a hülyék kerüljenek hatalomra, és hülyék szabjanak normát és az ő jövőképük szerint kelljen élnünk, akkor világméretű összefogásra és egyetértésre lenne szükség abban, hogy minden lehetséges eszközzel meg kell védeni azokat a vívmányokat, amelyeket az emberiség a mindenkori diktátorok és hülyék szándékával és törekvéseivel szemben elérni eddig képes volt. Ez nem lesz egyszerű és nem fog egyik napról a másikra menni. Elkezdeni már szinte most is késő. A ráció ellenfelei lépéselőnyben vannak, igaz a hatalom döntően még mindig azok kezében van, akiktől értelmes válaszok várhatók a világ megoldásra váró problémáira.
Ne hagyjuk magunkat értelmetlen vitákra és meddő szájtépésre kényszeríteni. Semmi attól nem lesz igaz, ha sokan és hangosan állítják. A hülyéket szembesíteni kell a hülyeségükkel, a hazugságot hazugságnak kell nevezni, a már egyszer levezetett matematikai képleteket, a tudomány vívmányait, csak azért, mert milliók nem értik őket, még nem kell sem megtagadni és eldobni, sem slágerszöveggé redukálni, még kevésbé rovásírással honosítani. Az emberek többségének fogalma nincs arról, hogyan működik a mobil telefonja, vagy a villanyborotvája, hogyan kell kiszámolni a kamatos kamatot, vagy valaminek a 12 százalékát, de nem hozzájuk kell igazodni, nem az ő szintjükre kell lesüllyedni, még akkor sem, ha voksok milliói vannak félkegyelműek kezében. A demokráciára a legnagyobb veszélyt a műveletlen, iskolázatlan, ezért tudatlan és könnyen megvezethető tömegek jelentik.
A polgári demokrácia nem a világ legjobb és nem a legfejlettebb társadalmi rendszere, de jobb, minden diktatúránál és egyszemélyi vezetésen, vezérkultuszon alapuló politikai rendszernél. A demokratikus rendszerek – ha nem hagyjuk őket szétverni – alkalmasak arra, hogy megakadályozzák a diktatúrák létrejöttét. Aki a demokráciából enged, vagy részt vesz annak leépítésében, esetleg csak legitimálja a fél- vagy teljes diktatúrák áldemokráciáját, az nem csak a liberális demokratikus rendet, de a hazáját, az egész világot árulja el és nagyon gyorsan a saját árulásának áldozata lesz. A magát demokratikusnak nevező magyar ellenzék nem mondhatja, hogy nem nem voltak, akik időben szóltak.
Zsebesi Zsolt
