Orosz József tanulmányának újabb fejezetei azt a kérdést járják körül, miért tér vissza újra és újra a magyar politikai kultúrában a megváltó vezér iránti vágy. A szerző rámutat: a vezérkép nem csupán reflex, hanem gondosan felépített szimbolikus konstrukció, amely érzelmi és esztétikai mintázatokon keresztül válik politikai legitimációvá. A politika egyre inkább arcokra és karakterekre épül, nem intézményekre vagy programokra – miközben a társadalom leegyszerűsítő válaszokat keres a komplex világ kihívásaira. Ez a vágyódás nemcsak politikai illúzió, hanem pszichés menedék is: érzelmileg megnyugtató kapaszkodó a bizonytalanság közepette. A kollektív pszichológia így a döntéshozatal egyik fő motorjává válik: a polgár hajlamos saját felelősségét egyetlen vezetőre ruházni. Ezzel azonban a látszólag új alternatívák is gyakran a status quo-t erősítik, hiszen a személyi megoldások helyettesítik az intézményi megújulást. A tanulmány hangsúlyozza: a demokratikus társadalom alapja nem a karizmatikus vezető, hanem a kritikus gondolkodás, a szilárd intézmények és az élő, vitázó nyilvánosság. A „Ha nem ő, akkor ki?” típusú gondolkodás csapdája épp abban rejlik, hogy hamis alternatívát kínál. Orosz József írása arra figyelmeztet: amíg reményeinket kizárólag egyetlen emberhez kötjük, addig a valódi demokratikus megújulás elmarad.