A magyar ellenzék szerint az egy kacsa, hogy valami “ha úgy hápog mint egy kacsa, úgy jár mint egy kacsa, és úgy néz ki mint egy kacsa, akkor az egy kacsa.”
„Mint Magyarország kormányfője a legjobbakat kívánom Szent Istvánunk ünnepén”. Ezt fogja hallani augusztus 20-án minden magyar, aki a mobilján valakit felhív, vagy valaki őt felhívja. Valamennyi mobilszolgáltatót kötelezte a kormány, hogy a beszélgetések előtt ez a szöveg szólaljon meg a készülékeken. A hírt egyelőre sem a kormány, sem a mobilszolgáltatók nem erősítették meg, de ez csak annyit jelenthet, hogy tényleg nagy meglepi készül.
Az ötlet, a gesztus nemes és nagyon szép. Sajnos eredetinek nem nevezhető, mivel július 15-én Törökországban az ottani elnök Recep Tayyip Erdogan lelőtte a poént. A törökök mobiljain ugyanis a tavaly július 15-i elvetélt katonai puccs évfordulóján már most megszólalt az ország elnöke: „Halló itt az elnökötök beszél”- kezdte, majd valóban minden jót kívánt „a demokrácia és a nemzeti egység napjának” nyilvánított július 15. alkalmából.
Néhány nappal korábban, a múlt hét pénteken – hasonló jó kívánságok kíséretében – egy elnöki dekrétum nyomán 7348 állami alkalmazott veszítette el az állását Törökországban, ugyancsak a nemzeti egység napjának fényét emelendő. A katonai felkelés leverését követően eddig 50 ezer embert tartóztattak le. Az elbocsátott állami alkalmazottak, tanárok, hivatalnokok, rendőrök, katonák száma meghaladja a 100 ezret, de vannak források, amelyek szerint a 150 ezret. A sínylődő újságírók számát mintegy 150-re teszik.
A magyar parlamenti- és magát demokratikusnak nevező ellenzék szerint Orbán Viktor a következő években a mobiltelefonos jókívánságon kívül semmi másban nem fogja sem Recep Tayyip Erdogan, de Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnök példáját sem követni. Annak ellenére sem, hogy mindkettejüket első számú barátjának és stratégiai szövetségesének tartja, és Erdogánnak meg is ígérte, hogy bármilyen kritikus megnyilvánulásokra kerülne is sor a nagyhatalmak részéről a török rezsimmel szemben, Budapest Ankara mellé fog állni, még ha ezért nem is fogják Párizsban és Berlinben szeretni.
Az már régóta tudott, hogy az Oroszország elleni gazdasági embargó feloldásának egyik élharcosa Orbán Viktor, aki az orosz államfő Vlagyimir Putyin politikáját, a Krím annexióját és a nyugat-ukrajnai orosz beavatkozást – az EU-tagság és a NATO-tagság megszabta szűk keretek között -, de teljes odaadással támogatja. Ennek egyik látványos megnyilvánulása az oroszoknak adott megbízás a Paks II. felépítésére, és a beruházás finanszírozására felvett orosz hitel, amelyekkel Budapest erősen Moszkvához köti a szekerét.
A magyar demokratikus ellenzék ebben a helyzetben mindenkit megnyugtat és arra biztat, hogy a legkisebb tétovázás nélkül vegyen részt a 2018-as parlamenti választásokon, akkor is, ha az egyébként teljesen azt a benyomást kelti, mintha sem demokratikus, sem szabad nem lenne, azon a kormánypárt anyagi és médiafölénye miatt senki más, csak Orbán Viktor és a Fidesz nyerhet. Az ellenzék szerint ez csak a látszat.
Mint ahogy az is elhanyagolható, érdektelen hasonlóságTörökországgal, hogy Magyarországon is rúgtak már ki állami tisztviselőket a munkahelyükről politikai okból, sőt bátran ki lehet mondani, hogy csak ilyen okból, hiszen hazánkban alkalmatlanság, vagy korrupt magatartás, szakmai hozzá nem értés miatt már jó ideje senkit nem tanácsolnak el hivatala betöltésétől.
Nem lehet összehasonlítani a magyarországi helyzetet a törökkel – bár nálunk is volt egy elvetélt államcsíny 2006-ban -, mert itt a puccs résztvevőit semmilyen retorzió nem érte, sőt azokat, akik kisebb-nagyobb büntetést kaptak a bíróságoktól, később teljes mértékben rehabilitálták. Vagyis Magyarország nem Törökország. Orbán nem Erdogan.
A demokratikus ellenzék úgy látja – és ezért nagy reményekkel készül a 2018-as parlamenti választásokra –, hogy hazánkban mindenkinek, akinek jó választási programja van, esélye lehet a parlamenti többség megszerzésére. Attól egyáltalán nem tartanak, hogy politikai üzeneteik nem jutnak el a választókhoz, amíg nem tiltják be Mária (köz)munka alapú országában az internetet és az „Állítsuk meg Brüsszelt” szöveggel leközölt állami hirdetésekből továbbra is finanszírozni tudja Puch elvtárs a Népszavát.
A sajtószabadság némi visszanyesése azért sem aggasztja túlzottan a magyar ellenzéket, mert– szemben Oroszországgal – ahogy nem lőttek le ellenzéki politikust a Lánchídon, ugyanúgy nem gyilkoltak meg tényfeltáró újságírónőt a lakása ajtajában. Igaz bezárták a legnagyobb ellenzéki napilapot és megvették a maradék médiát, de ez messze nem ugyanaz, mint újságírók tucatjait fegyvernek látszó tárggyal agyonlőni, ahogy az Oroszországban elő-elő tud fordulni.
Az ellenzék szerint a hasonlóság szajkózása Orbán és Putyin között teljesen inproduktív, mint ahogy az is csak és kizárólag Orbán malmára hajtja a vizet, ha kormányát és rendszerét fasisztának vagy nácinak nevezzük, hiszen Magyarországon nagyon sokan felnéznek Putyinra, Horthy Miklóssal együtt jelentős államférfinek tartják, nem beszélve a fasizmus és a nácizmus népszerűségéről, aminek eredményeképpen a fasiszta és náci minősítés – ahogyan azt TGM oly bölcsen megfogalmazta – csak és kizárólag Orbán népszerűségét növeli, tehát nem ajánlatos élni vele. A magyar ellenzék szerint az egy kacsa, hogy valami “ha úgy hápog mint egy kacsa, úgy jár mint egy kacsa, és úgy néz ki mint egy kacsa, akkor az egy kacsa.”
Ezért annak sem szabad nagyobb jelentőséget tulajdonítani, hogy számos hasonlóságot fedezhetünk fel az orosz hatalom és a magyar kormány viselkedésében a civil szervezetekkel. Az, hogy az orosz és a magyar törvények egyformán külföldi ügynökként kezelik az NGO-kat, nem jelenti, hogy Magyarország Oroszország volna. De egészen más az is, amikor a török elnök beszél a halálbüntetés visszaállításáról, mint amikor ugyanezzel a magyar kormányfő riogat. Az egyik ugyanis már ölt, míg a másik csak fog, ami nem ugyanaz.
Az ellenzék szerint – ahogyan azt maga Orbán is megmondta -, nem arra kell figyelni, hogy mit mond, hanem arra, hogy mit tesz, és a vak is láthatja, hogy Magyarországon még nem akasztanak, nem dobálnak helikopterről ellenzékieket a Balatonba, nem tartóztatják le a másként gondolkodók tömegeit és – szemben Törökországgal – nálunk nem üldözik és gyilkolják a kurdokat. Sem a többi kormányellenes erőt. Nálunk csak az NGO-kat, Soros Györgyöt és liberális híveit, az általa alapított Közép-Európai Egyetemet (CEU), annak tanárait, hallgatóit, a liberális ellenzéket, a liberális sajtót vádolják a terrorizmus támogatásával, amiért kiállnak a háborús menekültek befogadása mellett.
Azért is hamis a párhuzam Magyarország és Törökország között, mert Magyarország egyetlen menekültet sem akar befogadni és élet-halál harcot folytat az EU rá kivetett menekültkvótájának teljesítése ellen. Törökország ezzel szemben százezer számra fogadja be a szíriai és a térségből érkezett egyéb nemzetiségű menekültet, amivel – egyébként még ha jó pénzért is – Európának tesz jó szolgálatot, szemben a magyar kormánnyal, amely éppen ellenkezőleg. Azt nem az ellenzék, hanem én mondom, hogy a törökök milliárdokat keresnek a menekültek befogadásával, míg Magyarországnak nagyon sokba fog kerülni, hogy elhanyagolható számú menekültnek sem hajlandó segítséget nyújtani.
A fentiekből jól látszik: a magát demokratikusnak nevező ellenzék, mindent nagyon jól csinál és mindenben az ország érdekeit szem előtt tartva, saját érdekeit háttérbe szorítva, tiszteletet parancsoló önfeláldozást tanúsítva cselekszik. Egy pillanatra sem fordul meg a fejében, hogy zsíros parlamenti képviselői állásokért, állami párttámogatásért cserébe legitimálja az orbáni diktatúrát és hozzásegíti a Fideszt ahhoz, hogy rendszerét külföldön mint működő demokráciát tudja eladni. Természetesen sokan vannak, akik Orbán augusztus 20-i telefonhívásának hírét és a magyar ellenzék magáról alkotott előnyös képét egy nagy kacsának tartják. Nekik azonban – valljuk be – nincsen a véleményüket alátámasztó ütős érvük. Már azon a banálison kívül, hogy ami “úgy hápog mint egy kacsa, úgy jár mint egy kacsa, és úgy néz ki mint egy kacsa, akkor az egy kacsa.”
Zsebesi Zsolt
