Az egykori magyar negyed megszűnését, a Yorkville-nek nevezett manhattani városrész elmagyartalanodását jelzi, hogy 2015. augusztus 1-én bezárják az 1928-ban felszentelt Szent István magyar katolikus templomot a 82. utcában. A döntést a New York-i katolikus érsek hozta meg. Az utolsó magyar nyelvű misére július 26-án délután 3 órakor kerül sor. A hírről szóló magyar nyelvű tudósítás úgy végződik, „reményeink szerint egy másik templom fog helyet adni” a magyar nyelvű miséknek.
Ez a remény nyilvánvalóan hiábavaló várakozás lesz. A templomot vélhetően azért zárja be a katolikus egyház, mert nem volt elég látogatója, az egykori magyar negyedből, Yorkville-ből kihalnak és eltávoztak a magyarok. Eddig sem magyar pap vezette már a Szent István templomot, hanem egy magyarul nem tudó olasz pap. De mindig volt egy magyar plébános, aki magyar nyelven misézett. A templom két nyelven működött. A St. Stephen of Hungary Church nem vonzott elég amerikai katolikust sem a jelek szerint.
A Szent István katolikus templom mindezzel együtt az amerikai magyar kulturális élet egyik jelentős színtere volt korábban, iskola is működött itt, sok magyar rendezvénynek helyt adott. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben már nem annyira a kultúráról és a magyar katolikus hívekről, mint a templomban gyülekező magyar szélsőjobboldaliakról volt híres. 2008-ban itt lépett fel a holokauszttagadó David Irving is, a rendezvény az amerikai sajtóban is nagy botrányt keltett. Itt működött a Hóka Ernő nevével fémjelzett szélsőséges csoportosulás és a – kuruc.info-val szoros kapcsolatban álló – New York Polgári Körhöz közel álló szélsőjobboldali magyar fiatalok egy csoportja is.
Amerikában az állam és az egyház szétválasztva működik. Az egyházak teljesen bibliai módon egy cent állami támogatást nem kapnak, a hívek adományaiból és adakozásból tartják el magukat. A magyarok egyébként sem állnak nagy adakozók hírében, a templom nyilván nagy ráfizetéssel működött, amelyet nem finanszíroz tovább a katolikus egyház. A protestáns egyházakhoz képest azonban van egy jelentős különbség. A hívek által épített, a hívek pénzéből létrehozott katolikus templomok a katolikus egyház tulajdonába szállnak. A bezárt katolikus templomok eladásából származó hatalmas összegek a katolikus egyházé lesznek, a templom magyar közössége nem kap belőle semmit.
A Szent István katolikus templom Manhattan egyik legjobb részén, értékes telken helyezkedik el. Maga az épület is sokmillió dollárt ér. Mindez a katolikus egyházé lesz, függetlenül attól, hogy a templomot a magyarok építették. Nem sokkal jobb a helyzet a magyar református és más protestáns templomok esetében sem, azzal a különbséggel, hogy ott a templom fenntartási költségei a templom magyar közösségét terhelik, de az ingatlan is a közösség tulajdona. Az esetek többségében ezek a templomok is az elődök által felhalmozott vagyont élik fel, illetve egyes ingatlanjaik eladásából tartják fenn magukat. Egyes magyar templomokat botrányos körülmények között idegenítenek el.
A katolikus egyház nem először zár be magyar templomot. Clevelandben virágzó magyar templomokat is bezártak, mert az épület eladásából származó pénzre szükség volt a katolikus pedofilbotrányok károsultjainak kifizetésére. A Vatikán nem a saját zsebébe nyúlt a pedofil papok okozta károk megtérítésére, hanem a magyarok által épített templomok eladásából fizette ki a megrontott gyermekek családjait. Emiatt tüntetések és tiltakozások is voltak. A templomeladások során voltak olyan templomok, ahonnan a katolikus egyház farkaskutyákkal kergette ki a hívőket, akik nem akarták elhagyni a nagyszüleik által épített templomot. Hajánál fogva rángattak ki olyan nőt, akit még abban a templomban kereszteltek meg és a nagyapja volt az egyik építő.
New Yorkban ilyen jelenetekre nem kell számítani, bár az erkölcsi és az anyagi veszteség óriási. Nem nagyon maradtak magyarok, akik tiltakozzanak. A New York-i magyar szélsőségesek majd megtalálják új helyüket, vélhetően a Magyar Ház otthont nyújt majd nekik. Amerikában minden más nemzetiséggel szemben szinte egyedül a magyar közösség sorvad, sorozatban szűnnek meg a magyar klubok, templomok, éettermek, boltok, a Yorkville-ben már egyetlen magyar étterem sincs (egy kávézót és az Önképző Kör kiváló saját éttermét leszámítva), még az amerikaiak által is kedvelt magyar hentesbolt is bezárt a Second Avenue és a 81. utca sarkán. A volt 56-osok által látogatott Starbucks is tönkre ment az utca túlsó oldalán, amelynek beceneve „Corvin-köz” volt. Hasonló a sorsuk a magyar vállalkozásoknak is.
A hivatalos Magyarország politikai jobboldala kizárólag a szélsőségeseket támogatta és karolta fel, őket látogatta. A liberális és baloldali pártok, kormányok nem vettek tudomást az Amerikában élő mintegy másfél millió magyarról. Ennek megfelelően nem is profitáltak semmit belőle. A magyar lobbitevékenység néhány washingtoni szélhámos önérdékét szolgálta, és az aktuális jobboldali magyar kormány politikai támogatásában merült ki. Más nemzetek (lengyelek, kínaiak, oroszok, koreaiak, örmények, olaszok, dél-amerikaiak stb.) hatalmasat profitálnak az Amerikában élő diaszpóra révén. A magyarok nem becsülik meg sem egymást, sem a még meglevő értékeiket. A fiatalabb generáció elszakítja magát a kulturálisan megrekedt magyar közösségektől, asszimilálódni akar.
Jellemző, hogy magyarok között az a mondás járja: „csak magyarral ne találkozz, addig nem lesz semmi bajod”. A Second Avenue-n néha átmentek másik oldalra, ha meglátták egymást. Mindez annak következménye, hogy a rendszerváltás előtti évtizedekben a magyar közösségeket elfoglalta egy politikai irányzat, amely kiszorította a közösségekből a sokszínűséget, az újabb emigrációs hullámokat. Kulturálisan egysíkú, múltba néző, helyenként elmaradott közösségek nem vonzották a fiatalokat, sok esetben ki is rekesztették őket. Ezek a közösségek soha nem váltak a helyi magyar gazdasági és kulturális élet, egyfajta modern magyar pénzügyi és üzleti világ központjaivá, mint amilyen például a koreai negyed, tele fiatal egyetemistákkal, programozókkal és jól képzett pénzügyi szakemberekkel.
Míg más nemzetek közösségei felkarolták az újonnan érkezőket, saját belső jól működő kis „országokat” hoztak létre Amerikán belül, addig a magyar közösségek inkább gyanakodva néztek az újonnan érkezőkre. A kiszolgáltatott és tájékozatlan újabb bevándorlókat gyakran szélhámosok csapták be. Az amerikai fiatal magyar elit baráti kapcsolatokat tart fenn, de nem tart kapcsolatot az elöregedő magyar közösségekkel, amelyek egy része megrekedt a lakodalmas rock szintjén. Nem alakult ki a régiekkel szemben egy modern magyar ellenkultúra, senki nem fektet be ebbe, senki nem lát üzletet ebben. A magyarok leginkább nem egymással, hanem az amerikaiakkal akarnak kapcsolatban lenni és üzletet kötni. Ez megnehezíti a létező magyar vállalkozások helyzetét is.
Vannak kivételek, néhány magyar klub próbálkozik a fiatalabb generációk bevonásával, iskolával, magyar néptánccal, tiszteletre méltó áldozatokat és erőfeszítéseket hoznak, de az amerikai magyar közösségekben a modernizációnak, a multikulturális világ gazdasági, technikai és kulturális folyamataihoz való csatlakozásnak nyomai sincsenek. Márpedig enélkül nincs élet. A még létező magyar közösségek elszigetelt egységeket alkotnak emiatt, nemcsak az amerikai, hanem az amerikai magyar populáción belül is.
