A magyar közvéleménytől és a magát demokratikusnak nevező ellenzéktől elvárnánk, hogy szolidáris legyen a jogálamiságért harcoló lengyel tömegekkel.
Az Orbánt példaképének tartó és módszereit szorgosan másoló Jarosław Kaczyński pártja a Jog és Igazságosság csütörtökön átverte a lengyel parlamenten a korábbi, hasonlóan jogállam ellenes törvényekhez hasonlóan a legfelsőbb bíróság tagjainak leváltását lehetővé tevő új törvényt és ezzel teljessé tette az igazságszolgáltatás reformjának nevezett puccsot a hatalmi ágak megosztása, a bíróságok függetlensége, a jogállamiság ellen.
Az ország több tucat nagyvárosában, mindenek előtt Varsóban a lengyelek az utcára vonultak csütörtökön is, hogy tiltakozzanak a demokrácia megcsúfolása, a polgárok jogbiztonságának felszámolása, a diktatórikus rendszer kiépítése ellen. Az egyik legnagyobb demonstrációt az elnöki palota elé szervezték, ahol azt akarják követelni, hogy a köztársasági elnök vétózza meg a törvényeket. Andrzej Duda azonban még tegnap a késői órákban, amikor ugyancsak tüntetés volt az elnöki palota előtt, nyári rezidenciájára, a balti tengeri Hel-félszigeten található villakomplexumba repült.
Éjfél után még tízezrek vannak Varsón az utcán.
A lengyelek milliói által elutasított „igazságszolgáltatási reform” lényegében felszámolja Lengyelországban a jogállamiságot. Elfogadása is a demokratikus parlamentarizmus megerőszakolásával, botrányos körűlmények között történt, hiszen az ellenzéki módosító javaslatokat tegnap az éjszakába nyúló, viharos bizottsági ülésen valójában meg sem vitatták, hanem mind az 1300-at egy csomagban leszavazta a kormánypárti többség. Amennyiben – valószínűleg vita nélkül – még pénteken a lengyel Sejm felsőháza, a Szenátus is igent mond a törvényre, már csak a köztársasági elnök aláírása fog hiányozni ahhoz, hogy jogerősen felszámolják a lengyel igazságszolgáltatás európia normákra alapuló rendszerét és helyette létrejöjjön a hatalmon lévő párt, konkrétan az igazságügyi miniszter és a köztársasági elnök által vezérelt igazságszolgáltatás, vagyis a politika rátegye a kezét a bíróságok működésére és a politikától tegye függővé a bírókat egzisztenciálisan is.
A törvény elfogadása után Donald Tusk, egykori lengyel kormányfő, az Európai Tanács elnöke nyílt levélben szólította fel a kormányzó erőket, hogy azonnal vegyék fel a kapcsolatot az ellenzékkel, az Európai Unióval és működjenek együtt mindenkivel, akikkel közösen ki lehetne vezetni Lengyelországot abból, az általa veszélyesnek és az európai elszigetelődéshez vezető zsákutcából, amelybe a törvények elfogadásával manőverezték magukat. Tusk szerint még nem késő, még meg lehet állítani a tragikus végkifejlet előtt a folyamatot, ami – végső esetben – Lengyelország kizárásához is vezethet az Európai Unióból.
A drámai hangú felszólításnak aligha lesz foganatja, mivel Duda köztársasági elnök már kedden visszautasította Donald Tusk javaslatát, amelyben találkozót kezdeményezett vele. A lengyel külügyminisztérium ugyancsak elhárított minden kezdeményezést arra, hogy a törvény elfogadása előtt Brüsszellel konzultáljanak. Az Európai Bizottság helyettes elnökének Frans Timmermansnak a lengyelek egyenesen a lengyel törvényhozási folyamatokba történő beavatkozást vetették a szemére, amiért egy – még el nem fogadott – törvénnyel kapcsolatban akar minisztereket „kihallgatni” Brüsszelben, miután az Európai Bizottság helyettes elnöke. tárgyalásra invitálta a lengyel kül- és igazságügyi minisztert a belga fővárosba.
A helyzet rendkívül komoly, amennyiben az Európai Unió meg akarja őrizni az arcát és el akarja kerülni, hogy a már felvett tagországok sorozatosan a felvételi kritériumoknak sem megfelelő irányba mozdítsák el társadalmi és politikai berendezkedésüket, szembe menjenek az EU és az európai demokráciák értékrendjével, végre határozott és egyértelmű álláspontra kell helyezkednie, mégpedig nem csak Lengyelországgal, de Magyarországgal szemben is. Annál is inkább, mert az orbanizáció útjára lépett varsói vezetés megfegyelmezésénél jelenleg a legnagyobb dilemmát Budapest várható magatartása okozza. A 7. cikkelj alkalmazása, vagyis a legerősebb szankció, a szavazati jog megvonása egy az EU alapértékeit megsértő országgal szemen csak a tagországok egyhangú döntésével lehetséges, és Brüsszelben nem zárják ki, hogy Orbán Viktor élni fog a vétó lehetőségével.
A Párizsban tartózkodó Martin Schulz, – aki a német szociáldemokraták kancellárjelöltje a szeptemberi parlamenti választásokra – éles kirohanást intézett a varsói és a budapesti kormány ellen abból az alkalomból, hogy a lengyel parlament a bíróságok és a legfelsőbb bíróság függetlenségét felszámoló törvényeket fogadott el a héten, az utolsót csütörtökön.
Schulz, aki korábban az Európai Parlament elnöke volt, tarthatatlannak nevezte, hogy egyes tagországokban a jogállamiság és a demokrácia leépítése folyok. Ezért határozott fellépést sürgetett a német kormánytól és az EU vezető testületeitől. A lengyel jogállamiságot romokba döntő úgy nevezett „igazságszolgáltatási reform” mellett Schulz Magyarországot is bírálta és arról beszélt, hogy szigorúbb elbánásban kell részesíteni mindazon országokat, amelyek nem tesznek eleget az uniós tagságból következő szolidaritási kötelezettségeiknek.
Elmondta, hogy azt fogja javasolni, hogy az uniós támogatások kifizetését tegyék függővé az adott országban a jogállamiság helyzetétől, attól, hogy hajlandó-e szíriai menekülteket befogadni, továbbá ilyen feltételnek nevezte azt is, hogy számos országban fel kellene hagyni az „az adóversennyel”, azzal, hogy a vállalati nyereségadókat minimálisra csökkentik, hogy így vonzzanak magukhoz befektetőket. Sczulz arra hívta fel a figyelmet, hogy az uniós támogatások az EU tagországainak szolidaritását jelképezik, ezért cserébe értük joggal várható el a szolidaritás a kedvezményezettektől is.
Nehezen képzelhető el, hogy az EU nyugat-európai tagországai ölbe tett kézzel néznék, hogy a kontinens és a világ legnagyobb politikai és gazdasági közösségét egy Orbán Viktor vagy egy Jarosław Kaczyński kaliberű kalandor foglyul ejtse. Brüsszelnek és az EU-t vezető német-francia tengelynek számos eszköz áll a rendelkezésére, amellyel nyomást gyakorolhat a két renitens országra. A dilemma csak az – főleg Lengyelország esetében – hogy meddig mehet el az EU az unióval – legalábbis az értékek szintjén – szakítani akaró politikai opciók fegyelmezésével, anélkül, hogy a varsói és budapesti politikai kurzussal egyet nem értő tömegeket is az EU ellen hangolná.
A robbanásig feszült lengyel belpolitikai helyzetben, a kormányzó párt ellen egységesen fellépő és a társadalmi tömegtámogatást is maga mögött tudó lengyel ellenzék eddig utat mutatott arra, miként lehet és kell fellépni a demokratikus intézményeket a demokrácia felszámolására felhasználó hatalom ellen, amikor tömegese és szervezetten az utcára vonult és maga mögé állította a rendszerrel elégedetlen és a demokratikus értékekben, az Európai Unióban hívő lengyeleket. Az elkövetkezendő napok meg fogják mutatni, hogy mennyire lehet eredményes az utca azok után, hogy a parlamentarizmus lehetőségei kimerültek. Ki fog derülni, hogy képes-e Brüsszel olyan döntéseket hozni, amelyekkel a lengyel társadalom támogatásával visszafordíthatja Lengyelországot a tragikus végkifejlet irányába vezető útról.
Ebben a helyzetbe – természetesen nem a magyar kormánytól – de a magyar közvéleménytől és a (sajnos) romjaiban és a nyári szabadságán heverő, a vizes világbajnokságon Katinkának csápoló, magát demokratikusnak mondó ellenzéktől sokkal többet várhatnánk el. Legalább azt, hogy szolidaritásáról biztosítsa a valóban élet-halál harcát folytató lengyel demokratikus erőket, ahogyan az a történelem során oda-vissza oly sokszor előfordult már. Az ellenzék azonban – úgy látszik – teljesen elvesztette arányérzékét és nemzetközileg sem képes felismerni mi fontos és mi nem. A lengyelországi helyzet, a lengyel társadalom fellépése országa orbanizációja ellen példát kellene mutasson a magyaroknak, mindenkinek, akik hisznek a demokráciában, az emberi jogokban, a jogállamiságban és készek is ezekért tenni.
Zsebesi Zsolt
