A száraz tények nem mondanak semmit, csak elvesznek az egészből, nem lehet azokkal leírni azt az embert, aki az életével írta a sajtótörténelmet és saját műveit is. Művészként élte az életét, életművészként, ahogyan azt megírni lett volna érdemes. Aztán néha meg is írta elképesztően élvezetes stílusban egy-egy részletét. Úgy élt, ahogy írt volna róla. Beleszületett az irodalomtörténetbe, a párizsi emigráció része lett, édesapja nyomdokain és attól függetlenül, nemcsak kortársa, hanem barátja a párizsi nagyoknak. Kár, hogy nem akart nagy író lenni, mert az volt, csak nem írta meg a nagy műveket, mint azok, akiket az ilyesmi érdekel. Nem írta, hanem élte a regényeit. Igazi bohém volt, egy nagy szívvel. Minden jó dolog mellé odaállt, egy kivételével hibátlanul ítélt egész életében. A szabadság vándora, akinek New York-i korszakában lehettem egyik közeli barátja. Majdnem Rejtő-figura, nagy mesélő, amelyben keveredtek a valóság és a képzelet elemei, de úgy volt igaz, ahogy mondta, mert úgy volt szép és igaz, és főleg élvezetes. Így lehetett röhögni rajta.