Orbán a pénteki monológjában arról az igazságtalanságról beszélt, hogy „nem fair a többi magyar egyetemmel szemben, hogy a CEU több diplomát is kiad, egy Magyarországon és egy Amerikában érvényeset”.
„Tényleg, milyen igazságtalan, igaza van a Viktornak” – csattant fel egy emberként minden kocsmában az egyetértés. Azon nyomban el is indult a diskurzus, hogy micsoda kitolás ez a magyar egyetemekkel. „Akkor adhassanak azok is kettőt, vagy ezek is csak egyet. De az nem megy, hogy az egyik kettőt adhat, a másik meg egyet” – szólt közbe a csapos.
„Ez csalás, igaza van a Viktornak. Jó, hogy rajtakapta a Sorost” – szólalt meg Pali a füstös félhomályban. „Azt hitte a zsidó, hogy megcsinálhatja a magyar emberekkel, de rábaszott.” „Ne zsidózz Pali, mert visszajön az SZDSZ, te baszol rá, majd elvisznek.” „Engem, hova?”
Így folyik a társalgás, ezen a nyelven beszél Magyarország miniszterelnöke. Nekik üzen. A magyar miniszterelnök kocsmai szinten társalog, elvárja, hogy ezeket a sületlen beszédeit, mindenki úgy fogadja, mint a kocsma közönsége, ahol otthon érzi magát. De nem lehet az ország ügyeit a felcsúti kocsma közönségéhez mérni.
Olyan fajsúlyú kérdésekben nyilatkozik ezen a színvonalon, amelyben tizennégy Nobel-díjas közgazdász hallatja a hangját. Ez az ember még ebben az esetben sem tiszteli meg a népét és a hallgatóságát, hogy nem handabandázik, hanem szakszerűen beszél. Orbánnak lehet fogalma az akkreditációs szabályokról, egyszerűen képtelenség, miket mond.
Ha a CEU amerikai egyetem, amelynek diplomáját elismerik Amerikában, az nem érinti a magyar egyetemeket, nem tőlük veszi el. Nem rövidít meg senkit. A magyar egyetemek előtt is nyitva a lehetőség, hogy olyan szintű képzést nyújtsanak, hogy a diplomájukat máshol is elfogadják. Örülni kellene, hogy már van Magyarországon egy ilyen egyetem.
Orbán addig beszélte a műparaszt akcentust, addig igazította magát a bunkókhoz, amíg csendben maga is azzá lett. A dakota közmondás addig jó, amíg stílusparódia. Amikor nem paródia, akkor már nem vicces.