Molnár Gyula (MSZP); Gyurcsány Ferenc (DK); Karácsony Gergely, Szabó Tímea (Párbeszéd); Szél Bernadett és Hadházy Ákos (LMP); Juhász Péter (Együtt); Fodor Gábor (Magyar Liberális Párt); Vona Gábor (Jobbik) pártvezetőknek!
A címzettekkel nem sok mindenben értek egyet. A Jobbik első emberét, Vona Gábort egy neonáci párt most éppen „cukiskodó” vezetőjének tartom. Mindannyiukat elítélem, amiért nem bojkottálják az orbáni rendszert, a magyar parlament munkáját, a 2018-as választást, helyette részvételükkel – a kormánypolitika befolyásolása, még kevésbé a választási győzelem legcsekélyebb esélyes nélkül – legitimálják Orbán Viktor látszatdemokráciáját, valójában fasisztoid, saját maga által illiberálisnak nevezett diktatórikus rendszerét.
Ellenzek minden választási összefogást, még az orbáni rendszer remélt leváltása érdekében is. A pártok programjainak és irányultságának elvtelen összemosása, egy népfront jellegű katyvasz létrehozása ellentétes a demokrácia alapelvével, amelyben a vélemények, az érdekek és értékrendszerek sokaságának minél adekvátabb leképezése a politikai pártok feladata. Azzal, hogy a választói támogatottság tudatában a pártok bármilyen koalíciót létre hozhatnak a közös kormányzásra, de a választások után, nem előtte.
A magyar ellenzék – beleértve a neonáci Jobbikot is – 2010 óta eredménytelenül keresi annak módját, hogy leváltsa Orbán Viktor egyre nyíltabban diktatórikus, EU és Nyugat-Európa ellenes, fokozatosan a keleti diktatórikus rendszerek felé forduló rezsimjét. Ellenzékinek képzelt tevékenységét évek óta anélkül végzi, hogy képes lenne a magyar társadalom többségének aktív támogatását megnyerni. Ennek oka, hogy nem veszik észre az abban rejlő feloldhatatlan ellentmondást, hogy egy magát nyíltan nem demokratikusnak nevező és nem is demokratikusan működő rendszerben demokratikus eszközökkel akarnak hatalomhoz jutni. Olyan célt tűznek maguk elé, amelynek meghiúsítása, ellehetetlenítése magának a rendszernek az alapvető célja és értelme.
A 2010-ben hatalomra került Fidesz-rezsimmel szemben a magyar ellenzék, – sem annak demokratikus része, sem a Fidesztől is jobbra álló Jobbik – semmilyen eredményt felmutatni nem képes. Nincs a magyar politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális életnek olyan szegmense, ahol sikerrel tudta volna megvédeni a magyar emberek és a társadalom egészének alapvető érdekeit. Csak passzív szemlélője, időnként szájat tépő statisztája, biodíszlete tudott lenne a folyamatnak, amelyben Orbán és tettestársai fényes nappal az ország lakossága és Európa szeme láttára lebontották a magyar demokrácia intézményeit, kisajátították a hatalmat, felszámolták az önkormányzatiságot, autokrata gazdaságirányítással eltérítették a piacgazdaságot.
Állami szintre emelt, törvényekkel körülbástyázott korrupcióval a saját vagy strómanjaik nevére írták az ország javainak jelentős részét, ellopták és megfosztották közpénz jellegétől a magyar adófizetők pénze mellett a nyugat-európai adófizetők pénzét is. Gátlástalanul lenyúlják az uniós támogatást, és mint a sajátjukkal úgy gazdálkodnak a mai napig az Európai Unió által Magyarországnak juttatott, az ország, főleg annak elmaradott térségei felzárkóztatását szolgáló forrásokkal.
Magyar ellenzéki pártvezetők!
Ti, akik nem csak velem, de egymással sem értetek szinte semmiben egyet, eddig képtelennek mutatkoztatok bármilyen eredménnyel kecsegtető együttműködésre (a választási együttműködés, ha lenn sem sorolandó ide!) egy dologban jó ideje egy véleményen vagytok. Egyetértetek abban, hogy az orbáni rezsim maffiózó, államilag vezérelt korrupt építmény, amely a magyar adófizetők pénze mellett nagy kanállal, de inkább rakodógéppel pakolja a saját zsebébe az Európai Uniótól érkező támogatást is. Valamennyi felsorolt párt minden vezetője szája száraz annak szajkózásától, hogy az uniós támogatások nem a magyar társadalom érdekében kerülnek felhasználásra, hanem azok nagy részét a politikusok és strómanjaik ellopják. Ezt ellenzéki országgyűlési képviselők az MSZP-től a Jobbikig bezárólag a nagy nyilvánosság előtt, az országházban is számtalanszor megfogalmazták.
A kérdésem hozzátok: mi az akadálya akkor, hogy a magyar ellenzék vezetői együtt, egy küldöttség tagjaiként Brüsszelbe utazzanak és ott kollektíve követeljék a Magyarországnak járó uniós támogatások azonnali befagyasztását, egészen addig, amíg ezeknek a pénzeknek a demokratikusan ellenőrzött felhasználásának lehetősége létre nem jön. Miért nem vagytok képesek legalább annyit megtenni, ha már elküldeni Orbánt nem vagytok képesek, hogy megakadályozzátok a magyar embereknek szánt uniós pénzek ellopását, a magyar társadalom kifosztását, gyerekeink és unokáink jövőjének megkurtítását. Nagy az esélye annak, hogy ezt – szégyen szemre – idegen országok képviselőinek követelésére fogja Brüsszel meglépni, és amilyen idióták tudtok lenni, még azt sem tartom kizártnak, hogy lesz pofátok állítólagos magyar munkahelyekre és magyar emberek érdekeire hivatkozva kiállni ezeknek a pénzeknek a további folyósítása mellett.
A magyar ellenzék euró milliárdok ellopásának megakadályozásával nagy szolgálatot tenne nem csak a magyar társadalomnak, amely később hozzájuthatna és a jelenleginél jobban felhasználhatná ezeket a pénzeket, de azoknak az európai politikusoknak és intézményeknek is, amelyektől most csalódottan vár hiba támogatást az orbáni rezsim elleni harcához. A magyar ellenzék megjelenése Brüsszelben, annak kimondása, hogy az uniós pénzek rendszer szerű ellopása miatt a támogatások folyósításának felfüggesztését kéri, szimpátiát keltene a nyugat-európai közvélemény körében is, akik közül már most is sokan ellenzik a Kelet-Európának juttatott forrásokat, mivel azokra – szerintük – nyugaton is elég nagy szükség lenne. Az uniós intézményeknek a közvéleményt megnyerő magyar ellenzéki fellépésre támaszkodva nagyobb mozgástere lenne arra, hogy visszaterelje az európai értékrendek szabta útra az olyan országokat, mint Magyarország vagy Lengyelország.
A magyar ellenzéknek Brüsszelben az EU vezetőit tájékoztatniuk kellene közösen és személyesen arról, mi folyik Magyarországon. A strasbourgi Európai Parlament valamennyi frakciójával le kellene ülni és őket is képbe hozni. Amennyiben a kérés nem találna meghallgatásra, ott kellene minden pártvezetőnek maradnia és közös demonstráción adni nyomatékot a követeléseiknek. Ezek lényegesen konkrétabban megfogalmazhatók, mint az, hogy az uniós pénzek felhasználásának demokratikus feltételeinek megteremtése. Ki lehetne mondani: addig, amíg Magyarországon nem születik az egész magyar társadalom konszenzusán alapuló alkotmány, egy ere épülő demokratikus és arányos választási törvény, amíg nem állítják helyre a fékek és ellensúlyok rendszerét, mindenek előtt az alkotmánybíróság és a bíróságok függetlenségét, a jogállamiságot, az önkormányzatiságot, a sajtószabadságot, nem kerül társadalmi ellenőrzés alá a közmédia, addig Magyarország ne kaphasson uniós támogatást.
Ez a minimum, amit a magát ellenzéknek tartóknak ma mindenképpen és együtt meg kellene tenniük. Az összes többi csak ezt követné, ha követné. Természetesen a fent leírt fellépés tényleg a minimum. Nem jelenti azt, hogy nem kellene végső soron a választást jövőre bojkottálni. Az ellenzéki fellépés akkor lenne teljes és igazán látványos, lenne esélye az eredményességre, ha a brüsszeli fellépést itthon egy választási pártbojkott és egy széles polgári engedetlenségi mozgalom támogatná meg. Mivel ennek megszervezése – láthatólag – meghaladja a magyar ellenzék képességeit, még inkább elvárható volna, hogy ott lépjenek közösen, ahol tényleg hasznosak tudnak lenni és ahol van esély az eredményességre. Legalább a holdról szabad szemmel is jól látható magyar korrupció elleni fellépésben, az uniós támogatások befagyasztásának követelésében jöjjön létre ellenzéki egyetértés és együttműködés.
Zsebesi Zsol
