Senki nem bolond, hogy ne örülne annak, hogy a Fidesz veszített. Különösen annak, hogy Lázár János kiskirálysága bukott el. Annál is inkább, hogy az ellenzéki elemzők egy része időnként Orbán lehetséges alternatívájaként állítja be Lázárt, mintha nem bűntársról lenne szó, akit súlyos felelősség terhel, és aki a NER egyik legcinikusabb figurája.
A hódmezővásárhelyi győzelem örömét senki nem akarja elvenni, annak lehet örülni. De ezt nem lehet automatikusan átfordítani a parlamenti választásokra, és nem azért, mert nem hisszük el, hogy az Orbánt elutasítók országosan ne lennének elegen. Ellenkezőleg. Mi azt állítjuk, hogy ha eljön is az idő, mikor az ország többsége leváltaná Orbánt, az ellenzék anyagi érdekeltsége miatt (is) ez lehetetlen. Örülni lehet, és kell is Hódmezővásárhelynek.
Azonban a hódmezővásárhelyi győzelemből a parlamenti választás lehetséges kimenetelére következtetni nemcsak hibás, hanem veszélyes is. Hódmezővásárhely két dolgot bizonyított be (ha nem vesszük figyelembe, hogy a város nem az ellenzék jelöltjére, hanem független, jobboldali jelöltre szavazott). Az egyik, hogy a nép nagy része, különösen, ahol jól ismerik az Orbán-bandát, leváltaná őket. A másik az, hogy ebben az akadályt az ellenzék jelenti.
A hódmezővásárhelyi diadalt ünneplő ellenzék arra nem jön rá, hogy Hódmezővásárhelyen ők lebuktak. Kiderült, hogy ha nincs anyagi érdekeltségük abban, hogy a kampánypénzek elnyeréséhez szükséges megfelelő számú saját jelöltet állítsanak, ha nem kell attól tartani, hogy egy összefogás miatt, nem megfelelő számú mandátum esetén, nem kap a párt elég éves állami pártfinanszírozást, akkor be tudnak állni egyetlen független jelölt mögé.
A parlamenti választási eredményt azért nem lehet Hódmezővásárhelyből levezetni, mert a parlamenti választásoknál ez a helyzet nem áll fenn. Ott az ellenzéki pártok anyagi érdeke kizárja azt a lehetőséget, hogy minden ellenzéki párt egyetlen közös jelölt mögé álljon, és egyetlen jelöltet támogasson. Ha valaki pénzügyileg ki tudja dolgozni azt, hogy senki ne járjon rosszabbul, és a pénzéhez jusson, s el tudja fogadtatni velük, elhárult a közvetlen akadály Orbán leváltása elől. Akkor csak diktatórikus eszközökkel tudná megakadályozni, ahogy ezt meg is tenné. Ezért még ez sem jelentene hatalomváltást, csak nyilvánvalóvá tenné a rendszer diktatórikus jellegét. De már ez is egy fontos eredmény lenne.
Ilyen konstrukciót azonban még senki nem talált ki, és senki nem meri bevallani azt sem, hogy ez a közvetlen akadálya annak, hogy a teljes ellenzék a hódmezővásárhelyihez hasonló módon, egységesen egy embert állítson Orbán jelöltjeivel szemben. Képzeljük el, hogy ha a hódmezővásárhelyi polgármester-választás alkalmával valamennyi párt közel egymilliárd forint kampánypénzt kap, ha saját jelöltet állít, akkor hány ellenzéki jelölt lett volna, és hányfelé oszlottak volna meg a Fideszt elutasítók szavazatai.
Saját ízlésemtől távol áll, de fogadjuk el, amit egyetlen ellenzéki párt sem vall be, hogy az anyagi érdekeltség határozza meg a magatartásukat, s ez legitim, elfogadható szempont. Én az áldozatvállalás, a siker érdekében hozott lemondás híve vagyok. Mindennek ki kell fizetni az árát, a győzelemhez szükség van áldozatvállalásra, a mindent feladás készségére. De fogadjuk el elvileg, hogy ezek a pártok nem akarnak lemondani a külön jelöltállításból, külön listából, külön frakcióból, mandátumokból járó bevételeikről, mert az a létük alapja.
Ebben az esetben kizárólag egy pénzügyi konstrukció létrehozására lenne szükség, ha van egyáltalán olyan lehetőség, amely mindenki számára elfogadható kompromisszumot jelent, amit egy választási győzelem után kompenzálni lehet. A kockázat az, hogy nem nyernek, s akkor elesnek valamennyi (valószínűleg nagyon sok) pénztől. De ez az egyetlen esély arra, hogy a hódmezővásárhelyi modell létrejöjjön. Az kiderült, hogy a pártok közötti ellentétek, személyes unszimpátiák, az ideologikus különbségek áthidalhatók. A pénzügyi érdekeltség nem hidalható át.
Ha nincs ilyen pénzügyi kombináció, a még elfogadható legkisebb rossz esete, akkor bizony az ellenzéknek arra az áldozatvállalásra kellene készen lennie, ami személyes véleményem szerint ebben az esetben a haza érdekében elvárható, hogy mindent egy lapra tesznek fel, és egységesen lemondanak minden pénzről, mely ellenérdekeltté teszi őket a vásárhelyihez hasonló összefogásban. Ebben az esetben csak meg kell találni minden körzetben azt az egy embert, akit a Fidesz jelöltjével szemben állítanak, és mindenkinek amögé kell beállni.
Nyilván sok részletkérdés van még, leginkább a pártlistákat tekintve, ahol szintén ki kellene kerülni az érdekellentéteket, vagy meg kellene hozni egységesen az áldozatot, a lemondást bizonyos pártérdekekről. De szándék és áldozatvállalás esetén ez nem lehetetlen. Ez persze elvi számítás, mert ahogy eddig nem voltak hajlandóak erre az ellenzéki pártok, most sem mutatnak semmiféle hajlandóságot. Ellenkezőleg, a hódmezővásárhelyi sikerrel próbálja az ellenzék elfedni és megkerülni azt a problémát, hogy az anyagi érdek miatt nem lehetséges számukra a hódmezővásárhelyihez hasonló közös jelöltek támogatása.
Anélkül viszont Orbánt leváltani nem lehet. Ebből az következik, hogy ha a magyar nép többsége azt szeretné, hogy az Orbán-banda távozzon, akkor sem tudja ezt a parlamenti választáson elérni, mert az egymással szemben anyagilag ellenérdekelt ellenzék megosztja az Orbán-ellenes szavazatokat, így az nem lehetséges. Ezzel semmi újat nem találtunk fel, csupán azt a tényt rögzítjük, hogy ezen a helyzeten a hódmezővásárhelyi győzelem semmit nem változtatott, ellenkezőleg: azt bizonyította, hogy ez a fő akadály. És egyre több párt érzi meg a pénz szagát, ezért nem a lemondás és az áldozatvállalás felé mozdul a helyzet.
Az a paradox helyzet áll elő, hogy miközben demokrácia nem létezik pártok nélkül, a pénz miatt az ellenzéki pártok anyagi érdekeltsége akadályozza meg, hogy akár a vásárhelyihez hasonló országos győzelmet lehessen aratni a Fidesz fölött. Ha lenne is elég Fidesz-ellenes szavazó, az ellenzéki pártok anyagi ellenérdekeltségből fakadó széthúzása miatt a többség nem képes győzni parlamenti választáson. Ez a hódmezővásárhelyi győzelem tanulsága.
Mindez, természetesen, csak arra az elképzelt esetre vonatkozik, ha Orbán nem igazítja az esélyekhez a feltételeket, ahogy eddig mindig is tette. A magam részéről biztos vagyok abban, hogy Orbán nem akarja átadni a hatalmat, s minden eszközt bevet, hogy ne legyen szabad, egyenlő és tisztességes választás. Továbbra is azt állítom, hogy a fentiek miatt is, Orbánt demokratikus úton leváltani nem lehet, csak a legitimáció megvonása, a bojkott az, amely elvezethet a rendszer bukásához. De az ellenzék ebben is anyagilag ellenérdekelt.
Nem beszélve arról, hogy a magam részéről nem láttam egyetlen használható elképzelést sem arra az elvi lehetőségre (amiben a magam részéről nem hiszek), hogy választást nyer az ellenzék (amivel legitimálja a NER törvényességét és alkotmányosságát), s hogyan lesz a kormányváltásból rendszerváltás, miközben Orbán legitim és törvényes ellenzék marad? Ez nemcsak elképzelhetetlen, hanem jogszerűtlen állapot. Ha a NER alkotmányellenességét nem mondják ki, és az Orbán-rendszert törvényesnek ismerik el, az nemcsak hazugság, de abból a hazugságból nem lehet jogszerű, demokratikus megoldást találni.
Tudom, hogy mindenki, és leginkább azok, akik a rendszer legitimálásával felelősök azért, hogy ez a helyzet kialakulhatott, türelmetlenek, hisztérikusak, mindenáron szabadulnának Orbántól, ezért csak addig gondolkodnak, hogy Orbánt leváltsák. De éppen így nem lehet őt leváltani, és éppen ez vezet négyévenként a rendszer bebetonozásához. Csak az orrukig látnak egyesek, csak a holnap érdekli őket, a holnaputánról már nincs elképzelésük. És ez megcsalja őket, ezért a holnap sem olyan lesz, amilyennek szeretnék.
Senki nem bolond, senki nem akar ünneprontó lenni. Minden kis pofonnak örülni kell, ami a hatalmaskodó zsarnok orcáján csattan, de azt is tisztán kell látni, hogy az alapvető kérdés nem oldódott meg. Inkább csak ráirányította a figyelmet arra, hogy ezzel még mindig nem néznek szembe őszintén az ellenzéki pártok és az emberek. Hurráhangulat már volt, nem is egy, mindig nagyon is zokon vették, ha valaki a gondolkodást is javasolta, és soha nem lett igazuk.
Mindig koppantak, de újra elkövetik ugyanazt a hibát, mert a pillanatnyi örömmámort nem kapcsolják össze soha a gondolkodással, s most sem azt a következtetést vonják le belőle, hogy az ellenzéki pártok számoljanak el azzal, hogy a parlamenti választásokon miért nem ezt a modellt gyakorolják. A pénz, az anyagi érdekeltség, ami emögött áll, tabu. Arról senki nem beszél.
A „szaladj neki, Jóska” mentalitás és önhergelés nem segít. Ennek a vége újabb koppanás lesz. Aztán sokan nem tanulnak belőle semmit, várják a következő csaló választást.
