Egy súlyos kisebbrendűségi komplexustól terhelt nemzet, amely a saját maga okozta történelmi veszteségeit száz éve nem akarja feldolgozni, melynek tagjai csak úgy képesek érvényesülni, ha elveszik a másét. Elkobozták félmillió zsidó vagyonát (és életét), elvették a kitelepítettek házait, beszolgáltatatták a malacot, lesöpörtették a padlást, államosították a kisboltokat és az elmúlt öt évben ismét állami szinten vezénylik a nyugdíjak, földek, trafikok és egyéb magántulajdonok fosztogatását, elrablását.
Sajnálják magukat: „balsors, akit régen tép” – 25 éve ölükbe hullott a szabadság, és nem tudtak mit kezdeni vele. Nem kellett nekik. Nincs igényük demokráciára, sajtószabadságra, jogállamra. Nem értik, és nem is akarják megtanulni. Beveszik őket az európai klubba, ahol a vezetőjük a trágyalétől mocskos csizmáját feldobja a damasztabrosszal leterített asztalra. Szégyen. Normális, civilizált országgá válhattak volna, de nem akartak. Újabb kudarc. Jönnek-mennek a generációk, és az ország kudarcot kudarcra halmoz. Így megy ez száz éve. Nem változtak semmit. Tessék Adyt olvasni.
Büszkék a Nobel-díjasaikra, akiket – egy kivételével – mind elűztek, akik – egy kivételével – mind külföldön kaptak lehetőséget a tehetségük kibontakoztatására. Neves íróikat zavarták el, leghíresebb zeneszerzőjüket kényszerítették idegen országba. Szégyen. De büszkék a magyarságukra. Miért is? Milyen eredményt tudnak felmutatni?
Alulról jött vezetőt választottak maguknak, aki szintén súlyos kisebbrendűségi komplexustól terhelt. Boldogtalan gyermekkoráért vesz elégtételt a saját népén, miközben cinikusan folyton az ő érdeküket „védi”. Konfrontatív alkat, aki jól ismeri a magyar néplelket, és rájátszik legalantasabb ösztöneire, gyűlöletet szít, megoszt, hergel, uszít, egymásnak ugrasztja a különböző társadalmi csoportokat. Száz évvel veti vissza az országot, felvilágosodás helyett tudatosan sötétséggel borít mindent, feudális rendszert alakít ki, rabszolgaságba és mélynyomorba taszítja az emberek zömét. Szégyen. Néhány százezren nem kértek belőle, és elmentek, de a többinek jó. Elfogadják, meghajtják a fejüket, nem tiltakoznak. Ellenállni képtelenek, inkább a félelmet választják. Tanárok, egészségügyi dolgozók, más, nagy létszámú dolgozói csoportok erejük felhasználása helyett, a kollektív rettegést űzik. Szégyen. A kórházakban az alulfinanszírozás, a személyzet-, felszerelés- és gyógyszerhiány miatt csendes, szisztematikus emberölés zajlik. Hullanak az emberek, mint a legyek, főleg a középgeneráció. Beteggé teszi és elviszi őket a létbizonytalanság, az elviselhetetlen politikai légkör, a szélmalomharc, a kilátástalanság. Szégyen. A kórházban egy nővérre ötven beteg jut. Azt mondja nagy bután: ő nem megy tüntetni, mert nem hagyhatja itt a betegeit. Tényleg? És így nem hagyja magára őket? Ötven embert hogy képes ellátni? És a magyaroknak ez jó. Nem tiltakoznak. Azt hiszik, ez így van rendjén. Hát nincs.
A nemzetvezető és szűk baráti köre közben szorgalmasan kárpótolja magát a lakosság tönkreadóztatásából és a rendszeresen csepült unió pénzéből. Bukszájuk egyre dagad, lakásaik, kastélyaik, földjeik, gyümölcsöseik, legelőik, részvényeik száma egyre nő. Tehetik. Nem szól rájuk senki, az EU fizet, mint a katonatiszt, és hagyja, a nép sem tiltakozik. Azt hiszik, ez így van rendjén. Hát nincs.
Nehezen elképzelhető, hogy a német kancellár nyaranta egy franciaországi kisvárosból üzenjen haza, adja elő konyha-bölcsességeit, fasiszta teóriáit, szövegírói által kitalált sosem létezett közmondásokat és üres lózungokat puffogtasson a tenyerét vörösre tapsoló közönsége előtt. A magyar nemzetvezető évek óta ezt teszi, egy romániai helységből szónokol napbarnított, egyre durvább vonású arcával, és a politológusok, elemzők – ahelyett, hogy szóvá tennék, hogy öt éve csak kommunikáció folyik politizálás helyett – napokig analizálják az értelmetlen, zagyva beszédet. A király már rég meztelen, de nem szól senki.
Az értelmiség jobbára hallgat. Ellenzék nincs. Ellenállás nincs. Egyedül a reménytelenség van meg a szégyen. Magyarok – Európa szégyene. 2015. július.
