Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltje Új esély! feliratú pulpitusán országértékelőt tartott ma. Nyilván sokan sokféleképpen fogják elemezni, csak néhány dologra reagálnék most.
Kicsit nehéz követni, hogy a baloldali fordulat hangsúlyozása közben mégis mindenki számára igyekezett valami hívó szót becsempészni. Érthető, hogy egy miniszterelnök-jelölt az ország összes állampolgárával veszélő viszonyban szeretne lenni, legalábbis úgy kell csinálnia.
Egy „Magyarország a magyaroké!” szlogen azonban akkor is nagyon áthallásos, és sajnos nem jó érzeteket kelt, ha úgy folytatja: „…és nem a Mészárosoké”. Esetleg lehetne az ország a polgáraié, hogy ne kelljen véletlenül, ösztönösen arra gondolnunk, amit nem győztek eléggé belénk sulykolni: „…és nem az idegeneké, menekülteké, hazaárulóké”, stb. Az enyhén ízléstelen gesztus azoknak szólhat, akik legegyszerűbb, kirekesztő hajlamaik mentén foghatók meg.
Ugyancsak a szlogenekben „gondolkodók” megszólítására alkalmas az „ország két legmegosztóbb politikusa távozzon a politika szentélyéből” felszólítás. Egyrészt a politikát a szentéllyel összekapcsolni nagyon nehezünkre esik jó ideje, másrészt a két politikus (Orbán és Gyurcsány) összemosása alulról beemelt duma. Különösen egy olyan párt részéről faramuci, amelynek nevében Botka most bocsánatot kért, amiért cserben hagyták a választóikat.
Kissé ambivalens érzéseket kelt az unióellenesség felszámolására tett ígéret is, miközben odaszúr az Uniónak: „látjuk Brüsszel hibáit, az óriási bürokráciát, az emberektől eltávolodott döntéshozatalt”.
Az egészségügyet lehet, hogy a Fidesz végzi ki éppen, ám az mindig is mostohagyerek volt minden rendszerben. A rendbehozataláról beszélni ezért egyelőre üres ígérgetés is lehet, mert minden kampány előtt mindenki beveszi a beszédébe, ám utána többnyire ugyanannyian el is feledkeznek róla. Ugyanez igaz a pedagógusokra és a nyugdíjasokra is. Lehet, hogy a Fidesz elvitte őket a szakadék szélére, de az oda vezető hosszú út nem velük kezdődött.
A korrupt politikusok elzavarása, a váratlanul és pofátlanul meggazdagodottak megadóztatása kevés: ennél súlyosabb felősségrevonásra van szükség a változáshoz, ennek kimondása elmaradt. Ugyanezért demagóg, hogy a „százmilliós villák, vagy több tízmilliós autók tulajdonosai számíthatnak a különadóra”, mert ha ezek az emberek megdolgoztak a vagyonukért, akkor több tiszteletet érdemelnek, ha nem tisztességes úton szerezték, amijük van, akkor a megoldásnak viszont drasztikusabbnak kell lennie. Úgy gondoljuk, a világ bonyolultabb annál, mint hogy aki gazdag, az rohadék, aki szegény, az meg szerencsétlen áldozat.
Érthető a jószándék abban a kijelentésben, hogy „be akarom temetni az árkot, amely a jobb- és baloldal, a nemzeti, konzervatív és a liberális felfogás hívei között tátong ebben az országban. Mindenki egyformán értékes tagja a nemzetnek, szavazzon bármelyik pártra, valljon bármilyen világnézetet, tartozzon bármelyik kisebbséghez vagy többséghez”.
Ezzel a retorikai fogással mégis a lehetetlent célozza meg. Egy fasiszta beállítottságú ember, aki sajnálkozik azon, hogy a holokausztot nem sikerült teljesen befejezni, vagy mindenütt globális Soros-féle összeesküvést és világuralomra törekvést vizionál, nem biztos, hogy építő és értékes tagja a társadalomnak ebben az állapotában – összebékítése egy holokauszt-túlélő leszármazottjával kemény, megkockáztatjuk, véghezvihetetlen feladatnak ígérkezik. Ne felejtsük, éppen arról beszél, hogy a Fidesz-féle hazug, rabló bandát el kell távolítani. Ezzel kimondja, hogy nem igaz az állítás, miszerint mindegy, milyen pártra szavaz valaki.
Ugyanakkor a Fidesz legnagyobb bűne – Botkával mondatával ellentétben – nem az, hogy több mint félmillióan elhagyták az országot. Az már „csak” következmény. A bűne sokkal mélyebben gyökerezik: magában a társadalomban, amely irigykedik a vagyonosra és utálja a gondolkodót, gyűlöli a tehetségest, retteg a becsületestől – azok ellehetetlenítésére és lehúzására törekszik, akikkel szemben kisebbrendűségi érzése van: ezek pedig a valóban sikeres emberek. Nem a sikerük titkának megértésén, hanem tönkretételükön dolgozik.
„Magyarország változást kíván: a szavazók többsége ezt akarja” – jelentette ki Botka. Tartok tőle, hogy nem így van, viszont el kéne érni, hogy az emberek változást akarjanak. Míg Botka szerint a választók „azt akarják, hogy olyan vezetők vegyék kezükben az irányítást, akik nem taposnak az emberek fejére”, akiknek elveik vannak, nem kérnek a 2010 előtti önpusztító kormányprogramokból, de nem vevők a 2010 utáni urizálásra és arroganciára sem, mégis mintha a választásokon ez történne. Akkor most melyik nem igaz?
Nem mondom, hogy könnyű egy Stockholm-szindrómás ország népéhez szólni, és igazán jót mondani. De nem akarunk a kevésbé rosszra szavazni, és egyértelmű irányt kell nekünk. Valóban új esély, és nem csupán ügyesen megszerkesztett beszéd. Szóval, merre lesz az út, Botka úr?
