A diktátorok réme a szabad és jellemes ember, aki nem fél. Amerika bízhat az alkotmányos demokráciában, az erős alkotmányában, a hatalmi ágak szétválastzásában, amely ma még ép, de ezek bármikor sérülhetnek és lépésről-lépésre leépíthetők, mint azt láthattuk sok helyen. Igazán csak az olyan szabad és jellemes emberekben, azok sokaságában bízhat, akik nem adják meg magukat, nem hódolnak be, hanem maradnak szabad emberek, és erre figyelmeztetik azokat, akik a hatalmukkal vissza akarnak élni. Például fenntartják a kritikához való jogukat.
Az alábbiakban látható Meryl Streep beszéde a Golden Globe-gálán, alatta pedig a teljes szöveg olvasható magyarul.
[wpsve object=”youtube” type=”video” id=”NxyGmyEby40″ controls=”1″ fs=”1″]
„Köszönöm, Hollywood Foreign Press, (a Hollywoodban dolgozó külföldi újságírók szervezete – a szerk.). Csak hogy felvegyem a fonalat, amiről Hugh Laurie is beszélt az imént. Valójában mi ebben a teremben mindannyian az amerikai társadalom legócsároltabb rétegéhez tartozunk. Gondoljátok csak végig. Hollywood, külföldiek és a sajtó. De kik vagyunk mi igazából? Sőt, valójában mi is Hollywood? Egy rakás ember, akik mind különböző helyekről származnak.
Engem személy szerint egy New Jersey-beli iskola formált olyanná, amilyen vagyok. Viola [Davis] egy farmon született Dél-Karolinában, majd a Long Island-i Central Fallsban nőtt fel. Sarah Paulsont egyedülálló édesanyja nevelte fel Brooklynban. Sarah Jessica Parker egy volt hét vagy nyolc testvére közül Ohióban. Amy Adams Olaszországban született, Natalie Portman pedig Jeruzsálemben. Hol van az ő születési bizonyítványuk? No, és ott van még a gyönyörű Ruth Negga, aki Etiópiában született, Írországban nőtt fel, most pedig egy Virginiai kisvárosi lány karakterének megformálásáért jelölték Golden Globe-díjra. Ryan Gosling – mint a világ legkedvesebb emberei mind – kanadai. Dev Patel Kenyában született, Londonban nőtt fel, most pedig egy Tasmániában nevelkedett indiai srácot alakít.
Hollywood tehát telis tele van kívülállókkal és külföldiekkel. Ha kirúgod az összeset, nem marad más, amit nézhetnél, mint az amerikai foci és a harcművészet, (ami, ugye, nem igazi művészet…) Rövid időt kaptam arra, hogy mindezt elmondhassam. Egy színész egyedüli feladata, hogy belépjen olyan emberek életébe, akik eltérnek az átlagtól, és megmutassa a nagyközönségnek, milyen érzés is ez valójában. Ebben az évben pedig nagyon-nagyon-nagyon sok ilyen erős alakítással találkozhattunk, amelyek pontosan ezt tették: kivétel nélkül lélegzetelállító és szenvedélyes munka volt mindegyik.
Volt azonban egy olyan alakítás, ami teljesen letaglózott. Majdnem kitépte a szívemet. Nem azért, mert különösképp jó volt. Lényegében semmi jó nem volt benne, de hatásosan elvégezte a feladatát. Az volt a szándéka, hogy megnevettesse a közönségét, hogy kimutathassa a foga fehérjét. Ez az a pillanat volt, amikor az ember, aki az országunk legmegbecsültebb székébe óhajt beleülni, nyilvánosan kigúnyolt egy fogyatékkal élő riportert. Valakit, akit legyőzött kiváltságban, erőben és abban a képességében, hogy visszavághasson. Megszakadt a szívem, amikor ezt láttam. És még mindig nem tudom kiverni a fejemből, mert ez nem egy film volt. Hanem a valóság.
Amikor a másokat megalázni vágyó ösztön egy olyan ember felől érkezik, aki fontos szerepet tölt be a közéletben, valakitől, akinek hatalma van, akkor az mindenkinek beszivárog az életébe. Mert akkor feljogosít másokat is arra, hogy ők hasonlóképpen járjanak el. A tiszteletlenség tiszteletlenséget szül. Az erőszak erőszakot gerjeszt.
És amikor a hatalmasok arra használják az erejüket, hogy másokat bántsanak, annak mindannyian vesztesei leszünk.
És akkor pár szót a sajtóról. Szükségünk van a komoly sajtóra, hogy éljen a hatalmat számonkérő jogával, és felelősségre vonja azt minden egyes gyalázatért, amit elkövet. Alapító atyáink ezért rögzítették a sajtó feladatait, és annak feltétlen szabadságát az alkotmányunkban. Csak azt kérem tehát a híresen jól szituált Hollywood Foreign Presstől, és közösségünk minden egyes tagjától, hogy csatlakozzon hozzám, és támogassuk együtt a bizottságot, amely megvédi az újságírást… Mert rájuk a jövőben is szükségünk lesz. Nekik pedig ránk, hogy megvédjük az igazságot.
Még egy dolog. Egyszer, amikor egy forgatás közepén épp valami hülyeségen rinyáltam, mert úgy volt, hogy végig kell dolgoznunk az egész vacsoraiőt, vagy legalábbis nagyon sokáig elhúzódik a munka, akkor Tommy Lee Jones odafordult hozzám, és azt mondta: „Hát, nem egy csodálatos kiváltság színésznek lenni, Meryl?” Igen, valóban az. És emlékeztetnünk kell egymást arra, micsoda kiváltság és felelősség ez az érzés. Legyünk mindannyian büszkék arra a munkákra, amelyeket Hollywood ma este elismer e díjakkal!
Ahogy kedves barátom, a nemrég elhunyt Leia hercegnő mondta egyszer nekem:
Fogd az összetört szívedet, és alakítsd át művészetté!
Köszönöm!”
