Már mindent, és annak az ellenkezőjét – ami jelen esetben nem a semmi – is kivesézték a Orbán pillanatig sem rejtjelezetten fajgyűlölő megnyilvánulása kapcsán. Egy kitételről azonban eddig csak kevesen értekeztek: „Ezelőtt néhány évvel kivégzés járt az ilyen mondatokért, de ma már lehet ilyeneket mondani, mert az élet igazolta, hogy a túl nagy keveredés bajjal jár.” Ebből a mondatból egyértelműen kiderül, hogy messze nem „elszólás” a miniszterelnök fajelmélete, nem, zsigereiben eddig is így érzett, csak „nagybátran” nem hangoztatta.
Orbán most látta elérkezettnek az időt és a közállapotot, amikor odáig süllyedtünk, hogy vagy fel sem fogjuk, vagy a temérdek uszítás hatására a többség egyetértően bólogat a XX. század borzalmai után az ilyen, és ehhez hasonló eszmék újra ébresztéséhez.
„Az eddigi rendelkezések mellett, amelyek elsősorban a jövő nemzedékek szoros értelemben vett egészséges származásának biztosítását kívánják szolgálni, nem kisebb jelentőségű feladat annak a célnak elérésére törekedni, hogy a magyar nemzet faji tisztasága megóvassék erősen eltérő fajokkal való vérkeveredésektől, amelyeknek természeti következményei csak további keveredéstől mentes több nemzedéken keresztül oszlanak el.”
(Részlet az 1941. évi XV. törvénycikk miniszteri indoklásából)
Nincs új a nap alatt! Itt van kérem az új utálni való: a „nemmagyar”! Eklatáns példáját láttam a Hír Tv egyik adásban a minap, hogy milyen indulatokat, eszméket szabadít fel, ha „hivatalos helyről” jön a muníció. A téma természetesen ott is a már fent jelzett orbáni el-beszólás volt. Az orbáni hablatyra a saját meghatározásában „polihisztor”-nak aposztrofált, majd a többi résztvevő hatására „ezermesterré” – érdekes választás a Mekk Elekként elhíresült mesefigurára utalni, mivel ő közismerten kedves lúzer, amiből az első jelző biztosan nem állja meg a helyét – lefokozott Kőházy „Fankadeli” Ferencre aki így talált nyilatkozni, lemenve kutyába – bocs, ebek!
„Gondolom, hogy épszívű, épelméjű emberek ezzel nem nagyon vitáznak. …Magyarországon a minőségi kutyatartás soha nem látott mértéket ölt mondjuk a napjainkban, és ott a fajtisztaság ugye nagyon komoly mérőszám. „
A manóba! Kis hazánk ezermestere egyszerűen lekorcsozott mindenkit, aki nem tiszta fajú magyar? Ahhoz, hogy ilyen származásúnak vallhassa magát valaki, meddig kell visszamenőleg papírokkal igazolni, hogy minden felmenője Árpád-leszármazott?
A meglepően gusztustalan és stupid fejtegetés tovább is van, mondom még:
„Ilyen szavakat, hogy „faj”, már ki sem lehet mondani, pedig hát van egy emberi faj, és azon belül vannak különböző rasszok…..micsoda öngyilkos őrület ……, hogy ha mindenkit összekeverünk mindenkivel, akkor abból csak egy szürke lesz……Ha ez így megy tovább…..száz éven belül…nem lenne szőke, kék szemű kisfiú. És ez amúgy miért jó?”
A megfelelő papírokkal rendelkező honfitárs jellemzője tényleg a kék szem, és a szőke haj? Ez nem egy másik rassz fajgyűlölő szövege volt, Németországból? Itt jegyezném meg, hogy a honalapítói intelem, amit István fiához, Imre herceghez intézett „A vendégek befogadásáról és gyámolításáról” szóló fejezetében így szól:
„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti…… Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”
Ez köszönő viszonyban sincs Magyarország saját maga által felkent mindentudójának szélfútta, zavaros, legújabb kori fajelméleteket tákoló gondolataival, értelmezésével:
„Természetesen mindenkit szívesen fogadunk, de az ország alapvető etnikai karakterének a megváltoztatását nem szabad kockáztatni, mert az szerintem az országot nem fölértékeli, hanem leértékeli, és káoszba taszítaná.”
Etnikai homogenitás nem létezik, nem csak Magyarországon, hanem sehol a világon, egy kis családfakutatással mindenki utánajárhat.
Azt, hogy milyen is pontosan a megálmodott „kivételes magyar faj”, Orbán sem tudta pontosan felvázolni, tehát kétségek között hagyta hívői sokaságát:
„Úgyhogy természetesen mi, magyarok etnikailag heterogének vagyunk abban az értelemben, hogy európai nemzet vagyunk. Ha csak a neveket itt felolvasnánk, lenne itt minden: a bunyeváctól a svábig, de ettől függetlenül ez mégiscsak etnikailag egy bizonyos sávon belül maradó sokszínűség. Tehát egyfajta etnikai homogenitás, egy civilizáción belül vagyunk. Szerintem ennek a megőrzése kulcskérdés.”
A ráncfelvarrást, – amit nevezzünk egyszerűen forráshamisításnak – miszerint Orbán csupán a kulturális homogenitásról beszélt, azért eszközölte az „écagyár” az eset után két nappal, mert bel- és külföldön egyaránt nem várt visszhangja lett a nácizmusra hajazó kijelentésnek. Tehát a nemes igyekezet, amivel a főnök presztízsét akarták megóvni, későn is jött, és nem is változtatott sokat a leányzó fekvésén, hiszen a Horthy-korszakban a „kulturális homogenitást”, a „magyar kultúrfölény” hitében való ringatózásként használták, ami persze egyet jelentett akkor is, és most is minden más nép kultúrájának lenézésével.
A beszéd egy pontján a szerző – legyen az bárki – elárulja, hogy szinte semmi tárgyi tudás és értelem sincs a pulpituson ágáló előadó mögött, hiszen mit is vall be, óvatlanul?
„Magyarországon bármire azt mondani, hogy jó, rendkívül kockázatos. Margaret Thatcher mondta azt, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik, és ezt sokáig nem értettem, különösen a nyolcvanas években nem értettem. Nemcsak azért, mert nem tudtam elképzelni, hogy milyen az, ami utána következik, hanem nem is tudtam, hogy ez mit jelent, de most azért már látom. Például jelent cinizmust, ez egy örökség.”
Még egy szubjektív megjegyzés: láttam a bejátszást a fent tárgyalt mondókáról, és Orbán akármilyen indíttatásból tette is, a mimikája, test-beszéde csúfondáros örömet sugallt, vidám és büszke volt az istenadta, hisz provokálhatott határon innen és túl egyaránt. És jelenleg ő Magyarország első számú politikusa. Hiába csoffadt, hiába kukacos, kicsi és beteges, de a miénk?
Végezetül egy idézet, ezúttal azonban nem ebből a gyomorforgatóan veszélyes blablából, hanem Pearl Buck 1938-ban, a kínai paraszti élet valósághű ábrázolásáért Nobel-díjat nyert amerikai írónő magyarul „A kínai rabszolgalány” címen megjelent regényéből:
„Ha egy országban külföldiek jönnek, a legjobb, amit tehetünk, hogy megakadályozzuk, hogy külföldiek maradjanak. Más szóval összeházasítjuk a fiataljainkat velük, akik gyerekeket szülnek. A háború költséges, a szeretet olcsó.”
Igen, az öreg kínai mondatatában több az értelem, mint Magyarország jelenlegi miniszterelnökének teljes életművében. Csak, hogy el ne feledjük:
„ A háború költséges, a szeretet olcsó”
