Szeretném kedves magyarországi barátaim figyelmét felhívni egy fontos jelenségre. Sokan „hőzöngőknek” nevezik azokat, akik elvszerűséget és bátor kiállást várnak el a magyar néptől. A március 15-i tüntetés főszervezője a fideszes sajtóban előre megüzente a hatalomnak, hogy még csak kormányt sem akarnak váltani, nemhogy rendszert. Nem kell félni, a március 15-i tüntetésnek nincs rendszerellenes indítéka, s ennek bizonyítására le is cserélték a 12 pontot olyan követelésekre, amelyek teljesítése esetén sem változik a rendszer természete.
Ezt a magatartást joggal érte kritika. Magyarországon azonban ezt nem fogadják el. Olyanokat mondanak a pedagógustüntetés szervezőiről, hogy ezek az emberek „vásárra viszik a bőrüket, vállalják a kockázatot”. Ezt nem nagyon értjük, mert arra még nem volt példa, hogy az Orbán-rendszerben bárki bőrét lenyúzták volna, ha 1848 szellemében a szabadságjogokat meri emlegetni, tanárember létére. A „bőrlehúzás” ez esetben azt jelenti, hogy elveszíthetik az állásukat. Nagyjából ennyit kockáztatnának, de nem kockáztatnak. Mégis hősökként kell tekintenünk rájuk.
Mi ezt a mércét kissé alacsonynak tartjuk. Ennél már láttunk nagyobb szabadsághősöket. Az iskolában nem ilyeneket tanítanak, mint példaképeket, bár ki tudja: miután ez a pedagógus társadalom öt éve hallgat mindenről, ami az iskolában történik, talán már ez is megtörténhet. De a világ börtönei tele vannak olyan névtelen hősökkel, akiknek soha nem tudjuk meg a nevét, de a szabadság fontosabb volt nekik, mint az állás és a fizetés. Egyesek még az Orbán-rendszernél is keményebb diktatúrákkal szemben vállalták a szabadságjogok hirdetését. Vasvári Pál 12 pontját sem cserélnék le „az oktatással kapcsolatos őszinte és nyilvános kommunikáció” követelésére. Mert a mi tanár hőseink ilyen követelésekkel viszik állítólag „vásárra a bőrüket”.
Ha Gandhi, Mandela, Martin Luther King Jr., George Washington és mások így gondolkodtak volna, a világ nem sokat változott volna. Ezek a „hőzöngők” nem a borítékra és az állásukra gondoltak először, hanem a szabadság volt számukra a legfontosabb. A magyar emberek jelentős része elveszíti a szabadságot, ami az élet értelme, és nem is veszi észre, de az állását és a fizetését félti, ami soha nem teszi őt se emberré, se boldoggá. Ráadásul, a magyar ember elmehet dolgozni máshova, végezhet más munkát, akár külföldre is távozhat. Ezt azért Mandela nem mondhatta el magáról.
Azért vagyok kénytelen megvédeni ezeket a „hőzöngőket” a magyar mentalitástól, mert ami a magyar ember életében megmaradt érték, amiért érdemes élni, azt ilyen „hőzöngőknek” köszönheti. Petőfi Sándor is ilyen „hőzöngő” volt, aki képes volt fiatal életét a magyar szabadságért áldozni, pedig az orbáni mérce szerint még csak nem is volt magyar, hanem migráns családból származott. Azért, mert a mostani utódok szolgalelkűek és gyávák, vajon hülyézzük-e le Petőfi Sándort, hogy „hőzöngött”, és feláldozta az életét? Ahelyett, hogy az állását és a fizetését féltette volna. Talán nem véletlen, hogy a magyarok többsége nem nagyon becsüli az aradi vértanúkat sem, pedig ők is az életüket adták a szabadságért, mint annyi más „hőzöngő”.
Ha a mai magyar mércével nézem az aradi vértanúk halálát, azt kell mondanom, hogy tényleg teljesen értelmetlenül haltak meg. Maradhattak volna jó állásban. Ha arra gondolok, hogy ez a mai magyar nép milyen könnyen dobja oda a szabadságot, amiért ők meghaltak, akkor azt kell mondanom, hogy vagy azok voltak totálisan hülyék, akik feleslegesen haltak meg, és az állásukat féltő, 1848-at megtagadó tanárok az élet császárai, vagy ha azok az emberek nem ostoba hőzöngők voltak, hanem hősök és mártírok, akkor az ő életüket úgy árazzuk be, hogy mennyire ragaszkodunk a szabadsághoz, amiért ők meghaltak.
Aztán ott van a legnagyobb „hőzöngő”, a názáreti Jézus, aki engedte keresztre feszíteni magát. Ahelyett, hogy beállt volna a farizeusok közé, és szerzett volna egy jó állást a főpapok mellett, akik halálra ítélték őt. De lehetett volna főpap is, elég jól ismerte a Bibliát. Ehelyett zavarta a köznyugalmat, ostorral kergette ki szegény vámszedőket a jeruzsálemi templomból, akik nagyon is hasznos tevékenységet folytattak. Köztiszteletben álló férfiakat „mérgeskígyók fajzatainak” nevezett, azt állította róluk, hogy az ördög az atyjuk. Egy összeférhetetlen hőzöngő volt, akit ma elmebetegnek és hülyének neveznének a konszolidált magyar ellenzéki körökben, ahol a világért sem folytatnának hozzá hasonló „hőzöngést”. Megszólnák, hogy szélsőséges, ahogy gúnyolták is rendesen.
Az elnyomó hatalommal kollaborálókat akkor farizeusoknak nevezték, ha mond ez valamit. Nekik voltak kiváló elméleteik arra, hogyan nevezzék el a rendszert, hogyan kell belülről fellazítani a zsarnokságot, felesleges felfordulás és zavarkeltés nélkül. Szerintük elég fafejűség volt azokhoz az elvekhez ragaszkodni, amelyeket a názáreti Jézus a fejükre olvasott. Azt sem szabad elfelejteni, hogy végül az igazság hirdetőjét ők adták át a hóhérok kezébe. Az igazi „forradalmárokat”, elvekhez ragaszkodókat, a kollaboráns farizeusok üldözték legjobban. Így lesz ez Magyarországon is.
Szóval, voltak azért a földön olyan emberek, akiknek a szabadság, az elvek fontosabbak voltak, mint az állás és a fizetés. Tisztességes embernek megtiszteltetés, ha egy diktatúra kirúgja és eltiltja a katedrától. A jobbak meg sem várják, hogy ez megtörténjen, hanem maguk távoznak. Nemhogy ragaszkodnának az ilyen álláshoz, hanem önként távoznak. Évente közlik, hogy a világban hány újságíró vesztette az életét, mert nem volt megalkuvó, hanem életét adta a szabadságért és a demokráciáért. Sokszor mások szabadságáért. A börtönök tele vannak azokkal az újságírókkal, akik a diktatúrákban nem söröznek másokat hülyézve, nem élvezik az életüket, elhallgatva és szemet hunyva, tudomásul véve a jogfosztást, hanem életüket sem kímélve harcolnak az önkény ellen.
A magyarországi morális állapotokat tükrözi, hogy az újságíró szakma ellátja a diktatúra hazugsággyárait emberrel, mindenre van jelentkező, még túljelentkezés is, majd amikor valakit kirúgnak a „közszolgálatinak” nevezett goebbelsi propagandagyárból, akkor végigsírja a sajtót, és egy ország búsong felette. Tisztességes ember a lábát sem tenné be ilyen helyre. A mi tanár hőseink március idusára olyan követelésekkel cserélték fel a márciusi ifjak „hőzöngő” 12 pontját, amelyek nem tartalmazzák a legfontosabb problémákat, az ideológiai agymosást és az alattvalói attitűdöt, a képzés gyenge színvonalát, de a követelések egy része olyan, amelyet nem is lehet számonkérni, s az egészet minden zokszó nélkül lehetne teljesíteni, és nem változik semmi. Nemcsak a zsarnokság marad érintetlen, hanem az iskola is. Nekik meg majd lesz egy jobb állásuk.
Ezért a végére mindig az derül ki, hogy ahol az állások és a fizetések kockáztatása miatt nincs elvszerű kiállás egy diktatúrával szemben, hanem alázatosan kalapolják a bűnözőket, ott az érintettek a bőrüket nem vásárra viszik, hanm előbb-utóbb árusítják. Az állást nem kockáztatják, hanem megszerzik. Ez a magyar ellenállás, és aki ezt nem tartja tiszteletben, az „hőzöngő”. S ha már végképp nincs más érv, akkor a külföldön élőket azzal támadják, hogy könnyen beszélnek a jólétből és a biztonságból, de bezzeg ők otthon, szembenéznek a bajjal.
Szeretném elmondani kedves honfitársak, hogy akik külföldről még egy pillantást is vetnek arra az országra, és idegeskednek miatta, azok csak köszönetet és elismerést érdemelnek, ha tetszik, ha nem. Másrészt, azt nemcsak saját példámon mondom, hanem másokén is, hogy akik külföldön vannak, sokkal nehezebben élnek és nagyobb terheket és kockázatot vállalnak, mint azok, akik Magyarországon elvegetálnak. Nem kell ebben versenyezni, aki nem hiszi, próbálja ki. Mi semmivel nem vagyunk nagyobb biztonságban, mert ugyanolyan állampolgárok vagyunk, és ugyanazt kockáztatjuk, mintha Pesten lennénk. Ami pedig a jólétet illeti, még nem láttam olyan kritikusomat Magyarországról, aki ne lenne nálam gazdagabb, mert legalább valami saját lakása van.
De ennél is fontosabb, hogy akik Magyarországról távoztak, és hazafelé „hőzöngenek”, azok többsége nem a könnyebb életet vagy a hírnevet kereste, hanem azért jött el, mert nem kötötte meg azokat a kompromisszumokat, amelyeket a bőrüket árusító honfitársak otthon megkötnek, tisztelet a kivételnek. Én már 2003-ban képtelen voltam a hazai viszonyok közt élni, és azt az újságírást folytatni, ami már akkor ott zajlott. S inkább voltam segédmunkás, pizzafutár, pincér, kertész, ács, kevertem a maltert, minthogy abban részt vegyek, ami ott zajlik. Lehet a példámat követni. El lehet képzelni, hogy mit gondolok én azokról, akik ebben a rendszerben működnek, elmennek mindennap dolgozni, felveszik a fizetésüket, mindent végrehajtanak és féltik az állásukat. Én nem csupán az állásomat adtam oda a szabadságért, hanem a hazámat, mindenemet.
Lehet bármit mondani, lehet elméleti vitákat tartani erről. Lehet elmebetegezni, lehet hülyézni. Egyet nem lehet, a valóságot letagadni. Azt, hogy a nagyokosok igazsága ellenére Magyarországon egy egyre inkább elviselhetetlen rendszer van, ami csak rosszabb lesz. Lehet röhögni azon, hogy mi a hajunkat tépjük itt, de majd az arcokra fagy a cinikus mosoly, amikor bezárul az ország, nem lesz EU, az ember embernek farkasa lesz, a gyűlölet mindent felemészt, az önként átadott szabadságnak nyoma sem marad, és lehet gályázni egy bűnszervezetnek, és okoskodni, hazudozni tovább. S akkor sem érteni, mire fel ez a nagy kétségbeesés és indulat, amellyel egyesek Svédországból, Kanadából, Angliából és Amerikából „hőzöngtek” és idegeskedtek, hogy ezt el lehessen kerülni.
Végezetül, talán érthető lesz, ha az egész helyzetet megvilágítom azzal, hogy az össszes filmben a negatív szereplők azok, akik az állásukat és a fizetésüket féltve elferdítik az igazságot, feladják az elveket, gúnyolják és mocskolják azokat, akiknek semmi nem fontosabb, mint az igazság és a szabadság, s nem kötnek semmiféle kompromisszumot. De a legbeszédesebb az a kép, amikor Orbán ott áll a Nemzeti Múzeum lépcsőjén senkitől sem zavartatva, és a magyar szabadságot élteti. Aki ebből nem érti meg, hogy mennyire tarthatatlan az a viselkedés, amely a magyarokat jellemzi, az már nem is fog megérteni semmit. Az ország szégyene, hogy ez az ember „Éljen a magyar szabadság!” jelszóval írhat levelet a határon túli magyaroknak. Kicsit kéne „hőzöngeni” ellene.
