Orbán Ronald S. Laudernek írt leveléből kiderül, hogy megkülönböztet baloldali és jobboldali zsidókat: jó zsidókat és rossz zsidókat. Ezt észrevehettük abból is, hogy a „jó zsidónak” tartott Köves Slomó (aki tagadja az Orbán-rezsim antiszemitizmusát) milliárdos állami támogatásokban részesül. Még azt is megkockáztatjuk, hogy nem függetlenül ettől. A „rossz zsidónak” tartott „baloldali zsidókat” viszont még az olyan – szó szerint – életbe vágó kérdések megvitatásába sem vonják be, mint amilyen a holokausztot meghamisító Sorsok Háza-projekt.
Orbán, mint gyakorló antiszemita, tudhatná, hogy maga ez a megkülönböztetés is antiszemitizmus. A „jó zsidó” és a „rossz zsidó” antiszemita toposz. Minden antiszemitának van egy zsidó barátja, aki annak ellenére jó ember. A modern antiszemitizmust nem zavarják az ortodox zsidók, akik megkülönböztetik magukat az országban, amelyben élnek, s nem asszimilálódnak. Az asszimilálódó, teljesjogú polgárként viselkedő zsidók az antiszemiták céltáblái.
Orbán nem találja antiszemitának a Schmidt Mária holokausztrelativizáló áltörténész tulajdonában levő Figyelő című újság címlapjait, a Soros-ügynökök listájával, legutóbb pedig Heisler András MAZSIHISZ-elnök fotójával, ahogy repkednek körülötte a húszezres bankók. Ilyen durva náci címlapok a harmincas évek Németországában jelentek meg utoljára Európában, a „pénzéhes zsidót” ábrázolva. Orbán ezt a „sajtószabadság” körébe tartozó ábrázolásnak nevezi, miközben Magyarországon amúgy is csak nyomokban található a sajtószabadság. A Figyelő a kormánypropaganda egyik szócsöve immár, nem egy szabad orgánum. Sajtónak sem nevezhető.
Ez egy tőrőlmetszett náci címlap. Schmidt Mária ért az ilyesmihez. Schmidt nem független a magyar kormánytól.
Ugyanakkor nem mondta a Zsidó Világkongresszus elnökének írt levelében a sajtószabadság körébe tartozónak a HVG és a Magyar Narancs egy-egy címlapját, amelyet sajnálatos módon nem mutattak be a nyilvánosságnak, hogy megítélhetnénk azokat. Annyit lehet tudni Orbán leveléből, hogy azokon „a kormányzattal együttműködő vagy jobboldali érzelmű zsidó származású állampolgár látható”. Valószínűleg Köves Slomóról van szó, aki a rezsimmel együttműködő EMIH rabbija, különben még súlyosabb lenne, ha Orbán származása vagy vallása alapján zsidóz bárkit.
Csakhogy Köves Slomót nem azért éri kritika a „balliberális” sajtóban, mert zsidó, hanem azért, mert pénzért elárulja a zsidóságot, letagadja a kormányzati szintű antiszemitizmust, és segédkezet nyújt a holokauszt meghamisításához. Azt látatlanban is biztosra vehetjük, hogy a HVG és a Magyar Narancs nem folytat antiszemita uszítást a náci propaganda ismert kódjaival, hanem ennek a fenti jelenségnek ad hangot. Mert ha lehetne valakinek a feje körül húszezres bankókat ábrázolni, akkor az Köves Slomó lenne, és azok a bankók Orbántól valók, a zsidóság legszentebb ügyeinek lábbal tiprásáért cserébe.
Ez esetben azonban Köves Slomó nem zsidóként kerülne a húszezres bankók közé, mert ugyanilyen címlapot leginkább Orbán klientúrájának többi tagjáról lehetne készíteni: Mészáros Lőrincről, a fatolvaj vejéről és a Rolexben villogó lányáról, Andy Vajnáról, Rogánról, a repülős Garancsiról, és társaikról. A legtöbb húszezres pedig Orbán feje körül szállíingózhatna, mert betegre lopta magát, az ország talán leggazdagabb embere. A strómanok pénze is az övé. Az egész rendszer arról szól, hogy származási alapon elvették a pénzt másoktól, hogy „nemzeti” (értsd: „nem zsidó”) tőkésosztályt hozzanak létre. Ez az antiszemitizmus. Ez az új uralkodó „osztály” alig lépi túl az Orbán-család kereteit, de semmiképp nem lépi át a klientúra határait. Köves ebbe a klientúrába tartozik. Nem érdek nélkül vették be.
A különbség tehát nem a „jobboldali” és a „baloldali” zsidók között van, hanem morális és immorális személyek között, függetlenül attól, hogy zsidók vagy nem zsidók. De a Figyelő az antiszemita panelekre irányítja a figyelmet, Heisler Andrással kapcsolatos kritikáját azzal támasztva alá, hogy Heisler „egy zsidó”, mit várjunk tőle. Míg Köves Slomóval szemben a bírálat tárgya éppen az, hogy zsidó létére nácik és antiszemiták bűntársa. Nem mellékesen pénzért.
Álnok tehát Orbán levele, mint ahogy álnok az egész ember. Ráadásul nem egyszerű képmutató, hanem a II. világháború óta elkövetett legnagyobb antiszemita kampány kiagyalója és végrehajtója. A Soros György elleni kampány nyílt antiszemita uszítás. A nácik által a zsidó világ-összeesküvés szimbólumaként emlegetett Soros György gigaposzterekre helyezése példátlan és elfogadhatatlan náci akció. A CEU elüldözése Budapestről a numerus clausus-t idéző lépés. Mögötte a „liberális zsidó métely” elleni „keresztény-nemzeti” küzdelem áll. Ennek jegyében küldött Magyarország csaknem félmillió magyar zsidót haláltáborokba.
Orbán azt írta, hogy „Magyarország kormánya a zéró tolerancia politikáját követi antiszemitizmus kérdésében”. Sok arcátlan kijelentést tett már Orbán, de ez mindnél arcátlanabb. Orbán egész rendszere a zsidónak titulált liberális világrend ellen jött létre, és e tekintetben teljes mértékben Hitler Mein Kampfjának ideológiáját követi. Ha Magyarországon zéró tolerancia lenne az antiszemitizmussal szemben, ami törvényes fellépés lehetőségét is jelentené, őt magát és egész bandáját már régen börtönbe kellett volna csukni.
Ami pedig az Orbán által emlegetett „kettős mércét” illeti, abban ő vétkes. Ronald S. Lauder egy nyilvánvaló antiszemita jelenséget tett szóvá. Függetlenül attól, hogy az illető milyen politikai beállítottságú. Az Orbán által hozott példák esetében azért nem emelt szót, mert a HVG és a Magyar Narancs nem antiszemita támadást intézett valaki ellen, hanem a közéleti szerepvállalását kritizálta. Aki megkülönbözteti a „jó és a rossz zsidókat” politikai irányultságuk alapján, az Orbán. Ezzel is bizonyítva, hogy akkora antiszemita, mint a ház.
Ennek a fajta cinizmusnak egyik szép példája a goebbels-i propaganda szintjére süllyesztett Origo „A baloldal kebelén születik újjá az antiszemitizmus” című cikke, amelyben azt állítják, hogy „a modern antiszemitizmus európai központja éppen Brüsszelben van, onnan finanszírozzák az Izrael-ellenes politikai akciókat”. Ez is egy cinikus csúsztatás eredménye, mert valóban az antiszemitizmus egyik formája az Izrael-ellenesség, azonban Orbán megkülönbözteti a jobboldali és baloldali Izraelt, a jobboldali izraeli kormányzattal azonosítja „Izraelt”, a Netanjahu-kormány antidemokratikus és antiliberális politikájának jogos bírálatát pedig az „Izrael-ellenességgel”.
A világ fasizálódását gerjesztő antiszemita magyar miniszterelnök az antiszemitizmus elleni harc jelmezében lép fel, amikor az antiliberális erőkhöz kapcsolódó Netanjahu kritikáját antiszemitizmusnak nevezi. Miközben Netanjahu-t és kormányát nem azért bírálják, mert izraeli és zsidó, hanem azért, mert támadja az emberi jogokat, a jogállamot, a civil szférát, a sajtószabadságot és az igazságszolgáltatás függetlenségét. Orbán sem azért védi, mert izraeli és zsidó, hanem a fentiek miatt.
Ő az, aki megkülönböztet: liberális, jogállamot, törvényességet, emberi jogokat védő zsidó elleni antiszemita támadás a sajtószabadság része. Jobboldali, antiliberális, az emberi jogokat, a jogállamiságot, a történelmi tényeket semmibe vevő zsidók bírálata viszont antiszemitizmus. (Most abba ne menjünk bele, hogy jobboldali nem lehet antiliberális, mert a liberális nem a jobboldali ellentéte, hanem a jobboldali és baloldali politikai irányzat demokratikus együttélésének és együttműködésének kerete és módja.)
Orbán nem hazudtolta meg magát. A nácik stílusában és arcátlanságával válaszolt a Zsidó Világkongresszus elnökének, megvédve egy antiszemita uszítást. Kíváncsian várjuk, hogy meddig megy el elődei útján, hogyan védi majd meg „zsidó honfitársait”. Aki erre bízza az életét, az akkor is jobban jár, ha egy jégtáblán próbál átúszni a zajló Dunán. Hogy elérje Hegyeshalmot.
