(A képen a képmutatás netovábbja. Gyurcsány és társai leteszik az esküt Orbán alaptörvényére, majd mindjárt be is jelentik, hogy ezt az esküjüket is megszegik, ahogy az Alkotmányra tett esküjüket sem tartották be. Amikor választani kellett az eskü „kiegészítése” és a párttámogatás között, Gyurcsány pártja jó érzékkel a pénzt választotta. Állítólag ez az elvszerűek pártja, az ellenzék vezető ereje.)
Minden elismerés és dicséret illeti Szalai Balázst, aki a menekülteket segítő civilek nevében elutasította a Demokratikus Koalíció nevű párt adományát. Szalai Balázs arra hivatkozott, hogy „nem szeretnék, ha tevékenységükre rászállna a politika, majd hozzátette: más lenne a helyzet, ha a DK tagjai magánemberként, felhajtás nélkül vitték volna az adományt”. Teljesen korrekt a nyilatkozat. Az adományozás politikai jellegét erősítette, hogy „a politikusok sajtótájékoztatót is tartottak a szegedi vasútállomáson”.
A Demokratikus Koalíció természetesen annak ad adományokat, akinek akar. Akkor tart sajtótájékoztatót, amikor akar. Ahhoz viszont nincs joga, hogy ezt rákényszerítse Szalai Balázsra és szervezetére. Ahhoz nincs joga, hogy a pártpolitikától nem mentes adományaival rátelepüljön bárki más szervezésére. Van elég menekült, találhatnak maguknak, hogy a pártzászlók alatt, a sajtót összehíva jótékonykodjanak. Ehhez nem tisztességes felhasználni más munkáját, más szervezését, mások erkölcsi hitelét.
Hovatovább, még az is lehetséges, amit egy DK-fanatikus békemenetes nehezen ért meg, hogy egy civil segítő a saját munkáját nem akarja DK-logók alatt végezni. Joga van hozzá.
Szalai Balázs helyesen járt el. A DK adománya nem a menekültekről szólt, hanem a DK-ról. Ha nem így lenne, akkor nem hívják oda a sajtót, nem lengetik a DK zászlókat, amelyekkel már sikerült néhány korábbi civil szerveződést szétverni. Gyucsány fanatikusai nem restek, ahol felüti a fejét valamilyen civil szerveződés, azonnal ott teremnek: vagy rányomulnak és halálos ölelésükkel semmisítik meg, vagy ha elutasítják őket, akkor a gyurcsányista sajtó és fanatikus tábor tapossa szét az adott szerveződést.
Ha nem lennének ennek előzményei, akkor sem korrekt az eljárás. De azok ismeretében ez már provokációnak számít. Gyurcsány „egy a tábor, egy a zászló” (pártunió stb.) programja ismeretében megszállási kísérletnek, egy újabb civil szerveződés elleni támadásnak tekintendő, ami történt. Nem Orbán veri szét a civileket, ha valaki nem tudná, hanem Gyurcsány és a pártja. Ha nem így van, bizonyítsák be. Mostantól maradjanak távol azoktól, akik civilek akarnak maradni. Nem kell odamenni, ahol mások vannak.
Ha valaki odamegy, ahova nem hívják, aztán még el is küldik, akkor ne lármázzon, ne vádolja azt, akire rá akart települni, hanem tanuljon a dologból, kérjen bocsánatot, és szép csendben ballagjon el. Ha valóban a jószándék vezette, adja oda az adományát közvetlenül a rászorulóknak. S ha lehet, bírja ki, hogy nem kattognak a fényképezőgépek, és nem tűznek egy DK-s logót a szerencsétlen menekült gyerekének a pelenkájára. De ne követeljék, hogy rányomulhassanak másokra.
Hazudnak, akik gyurcsányfóbiáznak, akik felháborodva tiltakoznak, hogy Vezérük nem telepedhetett rá egy civil szerveződésre. Egyszerűen nem is értem a logikát, hogyan képzelik ezt. Ha én szervezek valamit, teszem a dolgomat, és odajön egy párt küldöttsége, a sajtótájékoztatóról odahívott újságírókkal, és mindazt, amit teszek, a pártlogójuk alá akarják helyezni, és ettől kezdve, amikor a DK adományát osztom, a DK kvázi önkéntese leszek, a párt propagandistája? Miért csodálkoznak, ha erre én nemet mondok? A nagy demokratikus elvekbe, a liberális szólamokba miért nem fér bele a szabad választásom joga, hogy akarok-e Gyurcsány kampányfigurája lenni vagy nem?
Szalai Balázst minden dicséret megilleti. Főleg a bátorsága miatt. Szalai Balázs egy hős. Nemet mert mondani Gyurcsánynak. Ehhez nagyobb bátorság kell, mint Orbánnak nemet mondani. Magyarországon bármit tenni, ami Gyurcsány híveinek nemtetszését váltja ki, óriási kockázattal jár. Ennek a pártnak a szimpatizánsai ilyenkor nem udvariasan odébb állnak, nem kulturált eszmecserébe kezdenek a probléma morális kérdéseiről, egy párt mozgásterének határairól, hanem elszabadulnak az indulatok. A gyurcsányisták gyűlölködése az egekbe csap. Erre ráerősít a permanens identitásválságban veszteglő balliberális sajtó, és a legkevesebb, hogy Szalai Balázs neve szitokszóvá lesz. A gonoszság jelképévé válik, Orbán fizetett szekértolója, a demokrácia ellensége lesz. Rövid idő alatt karaktergyilkolják, és ha nem akar több mocskot a nevén látni, akkor abbahagy mindent.
Végülis ez a cél. Vagy beáll a gyurcsányisták közé, vagy felszámolja önmagát, mert ha ő létezni merészel a DK-n kívül, akkor ő a megosztás szimbóluma és az Orbán-rendszer erős bástyája. Miközben nem Szalai Balázs esküdött fel Orbán illegitim alaptörvényére, nem ő kapja a fizetését és a párttámogatását Orbántól, hanem a DK vezére és a pártja. Ő semmit nem tett, csupán annyit szeretett volna, ha békén hagyják, és egyetlen párt zászlója és propagandája nélkül teheti azt békében, amire a szíve indítja.
Szűzmária országában talán nem szükséges még liberálisokat sem emlékeztetni arra, hogy adni úgy kell, hogy az titokban maradjon. Ne tudja a te jobbkezed, mit csinál a bal. Az nem adományozás, amikor kürtölve visszük az ajándékot. Sajtótájékoztatón mutatjuk be, hogy ez a párt milyen rendes. Az ilyen ajándéknak nincs értéke, ezért nem jár mennyei jutalom. Jobb lett volna, ha a DK minden hírverés nélkül megszervezi saját akcióját, otthon felejti a pártzászlókat, és segít a rászorulókon. „De akkor mi haszna van?” – teszi fel a kérdést a mezei DK-s. Hát éppen ez az. Ha adok, akkor nem keresem a magam hasznát, kedves elvtársak.
Az ügy kapcsán beindult a szokásos ellenpropaganda. Szalai Balázs a sátán maga, ezért van még Orbán-rendszer, ez a megosztás mindennek a rákfenéje. Mintha a menekülteknek csak Szalai Balázson keresztül lehetne segélyt adni, és ő ezt az egyetlen kaput zárná be a DK előtt, kirekesztve a jótétemények lehetőségéből. Dehát az hazugság. A DK bárhol, bármikor adhat adományt a rászoruló menekülteknek, van belőlük éppen elég. Nagy szükség van az adományokra, a menekültek nem nézik a pártlogót sem. Ez a megalázó, hogy ha pártpropaganda áll az adomány mögött, és nem a névtelen jószívűség, akkor is muszáj elfogadni, mert rászorulnak. De osszanak bármit pártlogó alatt. Nekem ízléstelen, de bánja a fene, ha ihat az, aki szomjas. De ehhez ne akarjanak Szalai Balázs szervezetére rányomulni, és őt felhasználni, ha pedig ő nem engedi, akkor ezért őt gyalázni. Nincs egy saját asztaluk?
Az a tény, hogy a DK-nak csak a sikeresen dolgozó civilekre való rányomulással tetszik az adományozás, mégiscsak arról a goebbelsi furfangról tanúskodik, ahogyan Gyurcsány a teljes balliberális oldalt, és legfőképpen minden civil kezdeményezést, be akar olvasztani, vagy ha nem sikerül, tönkre akar tenni. Ha odaengedik, verheti a mellét, hogy adományozott, Szalai Balázs és társai akcióját és munkáját máris beterelte a pártlogó alá. Amit tettek, azt is a DK tette. Ha elküldik őket, azonnal lehet tiltakozni, a szükségben szenvedőkre mutogatni, hogy milyen szívtelen ember Szalai Balázs és a civil kezdeményezése, amely rövid időn belül ellehetetlenül, elveszíti támogatóit, ők maguk undorodva távoznak a közéletből. Marad a DK.
A legröhejesebb a gyurcsányimádatba belegárgyult PuPu blogja, amely a sivataghoz hasonlítja Szeged városát, és ebbe a környezetbe helyezi a szörnyű embertelen drámát: „A sivatagban étlen, de főleg szomjan menetelő karaván mellett hirtelen feltűnik egy lajtoskocsi, oldalára festve Gyurcsány életnagyságú portréja. A karaván vezetője Abu ben Migszol megtépi szakállát és Allahot hívja tanúnak, hogy ő, ezektől egy korty vizet sem fogad el, merthogy ő nem akarja, hogy a pártpolitika rátelepedjen önzetlen segítségükre.”
Most hagyjuk a freudizmust, hogy PuPu Szalai Balázst egy gonosz muszlimnak ábrázolja, aki Allahot hívja tanúnak (ezért még be is perelném Szalai Balázs helyében), de éppen elég, hogy az alapszituáció hazugság. A menekülők nem sivatagban vannak, hanem egy szép magyar városban. „Abu ben Migszol” nem a karaván vezetője, amelyben az összes menekült van, és nem ő mondja meg, hogy a menekültek bármelyike odamehet-e inni a Gyurcsány „életnagyságú portréjával” ékesített lajtoskocsihoz. Bárki odamehet, azt Szabó Balázs egyetlen menekültnek sem tiltotta meg. Ő csupán az ellen tiltakozott, hogy amit ő csinál, azt „Gyurcsány életnagyságú portréja” alatt kelljen tennie.
A kérdés az: lehet-e Magyarországon jót tenni, civil kezdeményezésbe fogni, anélkül, hogy ezt valaki „Gyurcsány életnagyságú portréja” alatt tenné? Megengedik-e? Tehet-e bárki bármit sikeresen anélkül, hogy a DK aktivistái meg ne jelennének a kitűzőikkel és a zászlóikkal, és rá ne telepednének bárki munkájára, szorgalmára, szervezésére és sikerére? S lehet-e visszautasítani Gyurcsány Ferenc baráti ölelését anélkül, hogy emiatt valaki ne lenne a balliberális gyűlölködés, a balliberális köpködés céltáblája? Már önmagában ez a szóösszetétel, ez a jelenség is szörnyű, amely a DK fanatikusaival jelent meg a magyar közéletben.
Szalai Balázsnak joga van nem pártzászlók alatt segíteni a menekülteknek. Ezt szögezzük le. Nem köteles pártok adományait osztani. Az a párt, amely elvitatja ehhez való jogát, nem demokratikus párt. A DK esetében ezt már régen tudjuk. Ez nem egy demokratikus párt, hanem egy vezérelvű, populista, antidemokratikus magánpárt.
Sőt, ennél többet mondok, s az idő majd engem igazol. Sok van mi undorító, de ennél a pártnál kevés undorítóbb van.
