[two_third last=”no”] Állunk a férjemmel az ügyintéző asztala előtt. Hét hónapos terhes vagyok, ez már télikabátban sem titkolható. Maya – az asztalra helyezett kártyácskán ez a név olvasható – sajnos ezt nem veszi észre, mert a kissé bizonytalan kézzel, ámde vastagon rajzolt szemöldöke alatt halálosan unott tekintettel bámulja a náluk két évvel korábban vásárolt autó forgalmiját.
A kocsira azóta már persze bőven ráköltöttük a vételárát, hemzsegett a hibáktól, nem nyílt, nem záródott, leereszkedett, nem lehetett leereszteni, beragadt, elhúzott, recsegett, nyikorgott – természetesen előttünk csupán egy hölgy tulajdona volt, aki kizárólag vidéken használta, de megkímélten garázsban, ott pedig annyira alig, hogy voltaképpen nem is. A tizenhárom éves autó meglepően keveset futott, de hát ezzel minden autó így van a magyarországi használt autókereskedésekben.
Szóval állunk, és Maya, aki a jó napot kívánokra csak lebiggyeszti a száját, és a továbbiakban per tu vagyunk, nyűgösen nem találja a rendszerben a kocsinkat (mint később kiderül, „a kolléga elgépelte a rendszámot”). Azért jöttünk egyébként, mert fantasztikus lehetőséggel kecsegtetnek a gépjármű kereskedés honlapján: ha nem vakarjuk le a cég logóját a hátsó szélvédőről, akkor évente pár ezer forinttal meghálálják a reklámot.
A szomszédos asztalnál idősebb házaspár, a szemüveges fiatal hölgy ügyintéző jóval bársonyosabb a miénknél, épp most érnek ahhoz a részhez, hogy „megkínálhatom önöket egy kávéval?”. A reakció meghatott álmélkodás, pláne, amikor kiderül, hogy lehet cukorral és anélkül, édesítőszerrel, tejjel és/vagy tejszínnel is kérni. Mi már ezt ismerjük. Jól bevált pszichológiai trükk: hogy is mondhatná a jámbor érdeklődő, hogy „zseniális volt a fahéjas kapucsínójuk, de mégsem itt veszek autót”?
Bár erre senki nem bátorít, leülünk, és – nem untatnám a részletekkel tovább a nyájas olvasót – sokat szenvedünk, nehéz rezzenéstelen arccal kivárni, mire kezünkben a pénz. Maya egy ponton dühösen csapkodva még azt is kijelenti, hogy nincs annyijuk készpénzben, de aztán csak lesz, és némiképp megalázva távozunk.
Nem kéne sokáig ütniük, hogy válaszolni tudjak a kérdésre: miért pont ez a történet jutott eszembe arról a hírről, hogy a közterületen kihelyezett ruhaállványokról hiénák lelopkodták a kabátokat. Biztosan ismerik a hátteret: többen összefogtak, hogy a nagy hidegben, akinek feleslege van, az állványon hagyhassa azoknak, akik hiányt szenvednek, és kínjaikon enyhítene az adomány, nevezetesen egy kabát a hideg napokon.
Az első lelkesedést hamar követte az első felszisszenés is, amikor kiderült: nem minden templom előtt veszik jónéven az „átgondolatlan akciót”. Aztán egy nap se telt el, megjelentek azok, akik mindig mindent csírájában: a kicsi hitet, a kevés örömöt, az apró becsületességet…
Nos, illusztrációnak mindkét dolog csodálatos, köszönjük. Tudniillik ez az ország igazi nyomorúsága. Gondolják, hogy véletlenül van olyan „kormányunk”, amilyen? Hogy csupán a balszerencse áradása, és nem kristálytiszta logikai folyamat? Hogy bárhol, bárkiknek így a nyakára lehetne ülni és a fejére nőni?
Az megy fent, ami lent. És ettől olyan igazán reménytelen az egész. Mert amit egy, a szó legszebb értelmében európai, demokratikus berendezkedésű társadalomtól várnánk, az együttérzés, az emberi jogok és az emberi élet tisztelete, az öntudatos civil érdekvédelem, a lelkiismeretesség, a három- vagy tízezer forintos vesztegetési utalványnál messzebb tekintés satöbbi, satöbbi… nos mindez hazai berkekben nemhogy nem erény vagy követendő példa, hanem röhögnivaló ügyetlenkedés, megvetendő balekság. Aki becstelen, gátlástalan, könyörtelen, az nálunk csak „a jég hátán is megél”, ügyeskedő, ravasz, érti a dolgát.
Valamiféle rettegő tisztelet övezi azt a pszichopata bandát, amely fénysebességgel elherdálta az ország vagyonát, és amely remegő orrcimpával kutatja a még megsarcolatlan területeket, különösen perverz örömmel tiporva azokon, akikbe már csak hálni jár az életösztön. A tűzrőlpattantak aztán megtalálják a maguk kisebb-nagyobb gesztenyéit, a többiek pedig irigykednek, hogy nekik nem jön össze.
Igen, nagy baj van a fejekben és a szívekben. A minap egy barátommal arra jutottunk, hogy alapos oktatás-nevelés kellene az egész éretlen társadalomnak, hogy végre felelősségteljes állampolgárok alkothassák. Ám az e téren mondanivalóval rendelkezőket sosem fogják megszavazni azok, akiknek fogalmuk sincs arról, milyen torz dimenziók között élnek és gondolkodnak.
Így aztán kávéztatnak, utalványoztatnak, krumpliztatnak minket, mi pedig megtisztelve érezzük magunkat (mert az elvett 90 százalékunkból visszacsepegtetnek mondjuk kettőt), és szánalmas betyárbecsületből oda szavazunk, ott vásárolunk – majd megalázottan, pironkodva hallgatunk, mert megvettek minket a saját pénzünkön.
2017 is nyilván erről fog szólni. Hirtelen (és teljesen véletlenül a választás előtt) pottyan ez-az az asztalról. Igaz, összesen nem kapunk annyit majd, mint egy-egy csókos az ördögi tevékenységéért, de mi annyira hinni akarunk ismét, hogy még választási csalás sem fog kelleni a parlamentbe fölbugyogott gengszterek újraválasztásához.
Csak figyeljék meg, hogy beszélünk, hogy bánunk egymással, mindent érteni fognak.
(Azonban ami jár, az jár: hamarosan újra megyünk az autókereskedésbe, eltelt egy újabb év.)
[/two_third]
[facebook_share url=”https://nepszava.us/blogs/news/ivanyi-margit-velejeig” width=”” layout=”button_count”]
[facebook_send url=”https://nepszava.us/blogs/news/ivanyi-margit-velejeig” width=”” height=”” color=”dark”]
