Mit tekintek én bukásnak?
1989-90-ben az ország ölébe hullott a szuverénitás. Ezzel csatlakozhatott volna a fejlett világ fő áramához, a main stream-hez, az euro-atlanti kultúrához, a liberális jogállamok, a parlamentáris demokráciák családjához. De a magyarság ezt a sanszot megbocsáthatatlan módon elpackázta: egy sci-fibe illő szaltó mortáléval visszaugrott az időben, és a Horthy korszaknál kötött ki. Hogy ma Orbán Viktor, Vona Gábor vagy a pityipalkó gyakorolja-e a diktatúrát, tökmindegy; a lényeg, hogy míg a világ 2015-nél tart, Magyarország az ezerkilencszázharmincas – méghozzá a magyar ezerkilencszázharmincas – években jár, és ez a nyolcvan évnél is sokkal nagyobb lemaradás emberi számítás szerint behozhatatlan.
Mindörökre.
*
Olvasom a hírekben, hogy valaki annak kapcsán, hogy a Jobbik „történelmi” győzelmet aratott Tapolcán (és ettől mindenki, aki nem Jobbikos, úgy kiakadt, mintha ez nem lenne éppolyan magától értetődő, minthogy „nyáron nő a zab, és éjszaka van, ha nem süt a nap”), azt nyilatkozta, hogy: „ha van ember, aki ezért a 25 évért felelős, az akár tetszik, akár nem, első helyen és döntően Orbán Viktor.”
Hát egy frászt! Ez a látszat ma, 2015-ben, amikor a magyar égen a nap helyett Orbán Viktor feje világít. De ennek a valósághoz annyi köze van, mintha azt mondanánk, hogy a húsvéti fagyokért a húsvéti nyúl a felelős.
Mi is történt az elmúlt 25 évben? Az elmúlt 25 év arról a bukásról szól, amivel a gondolatmenetemet elkezdtem. Arról, hogy Magyarország az ajándékba kapott szuverenitását arra használta föl, hogy visszacsatoljon a Horthy-rendszerhez. Ezért Orbán nem felelős. Miért nem? Mert Orbán, ez a moral insanity, aki soha semmiben nem hitt, semmilyen vallása, meggyőződése, erkölcse, ideológiája nem volt, csak egyet akart konokul: totális hatalmat. És ami a hatalommal jár: kompenzálni minden sérelemért és kudarcért, ami pelenkás kora óta érte. Gyanítom, hogy még a korlátlan szabadrablás, a levegővétel természetességével űzött korrupció is csak másodlagos cél. Az első a hatalomgyakorlás kéje és mámora, a permanens sikerélmény, hogy minden szavára – mit szavára, minden gondolatára! – fanatikus alattvalók serege ugrik.
Ezt akarta. A többit nem. Az csak jött magától, illetve mások akaratából. Az ő voluntarizmusa csak arra vonatkozott, hogy mindig fölül legyen, hogy a hatalom a markába kerüljön, és azt aztán a markából ki ne engedje; s ezt úgy érte el, hogy vakon engedelmeskedő embereivel mindig odanyomult, ahol a politikai térben vákuumot észlelt. Ha a kommunista-gyalázás látszott célravezetőnek, akkor komcsizott, ha a liberalizmus, akkor liberális lett, ha a konzervatív polgári duma jött be, akkor konzervatív lett, ha a klerikalizmus, akkor hívő katolikussá vált, ha magyarkodni kellett, ő volt a legnagyobb magyar, ha a rasszizmus jött be, akkor rasszista volt, de ha úgy volt előnyös, hogy hízelegjen a zsidóknak, a zsidók védelmezőjeként rántott kardot – mikor mi volt a trendi.
Az állam én vagyok, mondotta volt XIV. Lajos.
A haza én vagyok, mondta I. Orbán Viktor.
A haza nem lehet ellenzékben.
Én, Orbán Viktor, nem lehetek ellenzékben!
Na, ez az, amiért Orbán Viktor a felelős. A többiért nem. A rendszerváltást nem ő csinálta, hiába akarja most elhitetni a világgal, az oroszokat sem ő zavarta ki, azok már mentek kifelé, amikor nagy bátran utánuk ordibált, hogy konyec, takarodjatok! Ő csak egy nagypofájú, borotválatlan nímand volt, akit a pártállam addig a tenyerén hordozott, és a gátlástalanságával megtévesztett egy csomó jobbsorsra érdemes vén szamarat.
A bukást Orbán csak befejezte, lehet, hogy a pontot az i-re majd Vona teszi föl, de nem vele kezdődött.
A visszacsatolás Horthyhoz szent Antall Józseffel kezdődött. Miért is avatjuk ma szentté? Nem csak azért, mert idejében meghalt. Azért is, mert ahhoz képest… szóval a nyilas Csurkához képest, a nyíltan náci Boross Péterhez képest, pláne Orbán Viktorhoz képest, hát már-már szentnek tekinthető.
Ahogy Lenin is Sztálinhoz képest, ahogy Mussolini Hitlerhez képest, ahogy még Horthy Miklós is Szálasihoz képest mégiscsak ugye… szinte szerethető volt.
Jó, tudom, tudtuk már Einstein előtt is józan paraszti eszünkkel, de Einstein óta aztán tudományosan alátámasztva is tudjuk, hogy a világmindenségben nincs egyetlen stabil pont sem, vagyis minden dolog és jelenség valamihez képest valamilyen, mégis utálom a politikai értékítéletnek ezt a sunyi relativizmusát, hogy a kisebb gazember a nagyobb gazemberhez képest még direkt szeretetreméltó, és fogadjuk el boldogan a kisebbik rosszat, mert lehetne rosszabb is!
„Zsidó örömök…” – írtam egy régebbi dolgozatomban arról, hogy az asszimilálódott magyar zsidók is azzal bíztatták magukat az egész Horthy rendszer alatt, hogy „ne szólj egy szót sem, lehetne rosszabb is”. Hát lett. Amikor végül rájuk csapódott Auschwitzban a gázkamra ajtaja. És azt is leírtam már, hogy „egyik ordas eszme sem rehabilitálhatja a másikat. A magyar közgondolkodás egyik rákfenéje az a tévhit, hogy a Horthy rendszert fölváltó sztálinista Rákosi-diktatúra aljasságai visszamenőleg igazolhatják a Horthy korszak aljasságait…”, és így tovább.
Ez a lehető legkárosabb okoskodás.
Tudomásom szerint Antall a szovjet megszállás idején, még Kádár puha diktatúrája alatt is tiszta maradt, de ez nem zárja ki, hogy Horthy (főleg Bethlen) nosztalgiákban szocializálódjon, erre predesztinálta az Antall család szelleme is. Horthy Magyarországa pedig még a Bethlen konszolidációval följavítva is, akárhogy szépítjük: klerikál-feudális fasizmus volt. Antall ’32-ben született, velem egyidős, tizenhárom éves volt 1945-ben, elég érett kamasz már ahhoz, hogy a saját bőrén érezze a Horthy rendszert, de nem onnan látta, ahonnan én, ő nem a halálraítéltek közé tartozott. Számára a Horthy-, főleg a konszolidált Bethlen-korszak a magyar úriemberek idealizált világa volt (amelynek szörnyű valóságát, a hárommillió koldus országát gyerekként nem élhette át), ezt a nemes úri világot tette aztán tönkre – az ő tudatában – a háború, a tengelyhatalmak sajnálatos veresége, és a „proli” nyilas csürhe, a vérengző lumpen elemek hatalomátvétele, ami megakadályozta, hogy bölcs ország-gyarapító kormányzó urunk a megfelelő pillanatban – egy elegáns, jobb körökben mozgó gentlemanhez méltó sasszéval – kilépjen abból a háborúból, amelybe – természetesen(!) – akarata ellenére „sodródott” bele. Antall József ezt így sohasem jelentette ki, de cselekedetei egyértelműen erre a szemléletre vallottak. Az a gondolat, hogy a magyar szuverénitás 1944 március 19-ig, a német megszállásig tartott, és ami azóta történt azért a magyarság nem felelős, nem Orbán Viktornak jutott eszébe, de még csak nem is Schmidt Máriának. Ezt Antall József sugallta, ő képzelte onnan folytatni, ahol akkor abbamaradt. Egy gentleman-like úri Magyarországnál.
Antall József parlamentje, ahol a jobboldali koalíció volt többségben, szavazta meg az ellenzék lagymatag tiltakozása mellett a köztársaság címeréül a Kossuth címer helyett a szentistváni Nagy-Magyarország koronás címerét. Milyen köztársaság az, amelynek címerén korona virít? Ez a skizoid fából vaskarika eleve zárójelbe tette a Harmadik Magyar Köztársaságot húsz évvel azelőtt, hogy Orbánék az ország nevéből kitörölték a „köztársaság” meghatározást. Könnyű dolguk volt, a köztársaság – szimbolikusan – a létrejötte pillanatában sem volt köztársaság: a Horthy féle király nélküli királyság szellemi gyermeke volt.
A szimbólumok ereje sokkal nagyobb, mint azt álmunkban is gondolnánk.
A másik ilyen, a Horthy nosztalgiákat fölerősítő szimbolikus aktus Antall József miniszterelnöksége alatt, Horthy hamvainak a hazahozatala volt. Ezzel az életveszélyes, múltba néző szimbolika, a Horthy kultusz már közvetlenül a rendszerváltás utáni magyar élet ideológiájává lett. Az ország-veszejtő Horthy Miklós őfőméltósága hamvait a családi birtokon a magyar állami és kormányzati vezetők könnyes asszisztenciája mellett ünnepélyesen magyar földbe helyezték, ezzel beszennyezve, bemocskolva az elkövetkező századokra a magyar földet, és rehabilitálva a véres-szennyes és végül a Szálasi tömeggyilkos hordáinak haláltáncos orgiájában végződő Horthy-korszakot.
És a baloldal három cikluson keresztül nem volt képes buldózerekkel kiforgatni a magyar földből ezt a szimbolikus mocskot, ezt a fertőzetet, mert mással, a zsebek megtömésével, harácsolással, korrupcióval volt elfoglalva.
Horthy a nép körében, az asszimilálódott zsidókat, a túlélőket és a túlélők utódait is beleértve még mindig, fél századdal szégyenletes országlása után is, népszerű volt. Nem csak arról volt szó, hogy Horthy nevével szavazatokat remélt szerezni az uralkodó jobboldali koalíció. (Ez a pragmatikus szempont, ez kézenfekvő és érthető lett volna.) Sajnos arról volt szó, hogy a konzervatív, jobboldali rendszerváltó politikusok, a lakosság többségével együtt, maguk is úgy érezték, hogy Horthy úri Magyarországa volt az az ideális világ, amelyet a szovjet megszállás félbeszakított, és a szovjet csapatok kitakarodásával az ölünkbe hullott szuverénitás, nemzeti önrendelkezés azt jelenti, hogy végre helyretolódott a kizökkent idő, és az ország élete visszatérhet abba a normális kerékvágásba, amelyből a háború kizökkentette.
A rendszerváltó konzervatív jobboldal tökéletesen elfelejtette, mert el akarta felejteni, hogy Horthy háborús bűnös volt, akit ki kellett volna végezni. Sztálin közbenjárására kerülte el, hogy a vádlottak padjára ültessék a Nürnbergi Perben, pontosan azért, mert Sztálin nem akart mártírt csinálni egy népszerű figurából abban az országban, amelyet Jaltában és Potsdamban már a szovjet övezethez csatoltak. Horthy egymillió ember haláláért felelős. Mindenben kiszolgálta a nácikat. Azzal, hogy a német megszálláskor nem mondott le, mintegy ernyőt tartott a végső megoldás zavartalan lebonyolítása, a zsidóság halálgyárba hurcolása fölé. Az ő engedélyével állították a magyar közigazgatást, a teljes infrastruktúrát a népirtás szolgálatába. Azzal, hogy a helyén maradt, azt a látszatot keltette, hogy minden törvényes. A zsidók számára azt az illúziót keltette, hogy megvédi őket, (mint ma Orbán Viktor).
A nácikkal szembe lehetett volna szállni. Lehetett volna emelt fővel tisztességes emberként, igazi hazafiként, akár hősként is meghalni. De Horthy gyáva, gyenge, jellemtelen, szolidaritásra, empátiára képtelen, ostoba fráter volt, aki nem tudott mást, mint megjelenni. Elegánsan, magyar úriemberként, snájdig katonatisztként ellentengernagyi egyenruhában megjelenni. Lovagolni, úszni, teniszezni és bridzsezni – azt igen! De országot vezetni? Soha! Nem is akart. Csak sodródott. És a körülményekre mutogatott. De a rangot, azt imádta! Ha már egyszer belehuppant a kormányzói székbe, nem tudta elképzelni magát hatalom nélkül. A nácik kiszolgálása árán is meg akarta őrizni azt a kormányzói széket. Maga hajtotta végre azt, aminek a veszélyére hivatkozva hatalomban maradt. A zsidókat egyszerűen eladta a náciknak. Ha Magyarország nem szolgálja ki a németeket, akkor nem tudták volna a népirtást ilyen olajozottan, és ezekben a méretekben végrehajtani.
Horthyt azzal szokták védeni, emlékirataiban ő maga is ezzel védekezett, hogy nem volt más választása. Ez hazugság. De a népszerűségének éppen ez a hazugság volt a kulcsa. Horthy azért hivatkozhatott arra, hogy őt mindenbe belesodorták: a történelem, a körülmények, a németek, a végzet, a BALSORS, mert a társadalom, melyet vezetett, éppúgy nem ismerte az autonóm, felelős, racionális cselekvést, ahogy ő. A magyar társadalom döntő többsége is „kívülről irányított” (David Riesman), sodródó, felelősséget nem vállaló, másra mutogató, autonómiára képtelen alattvalókból állt és áll ma is, [aki] „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít vagy parancsot követ”. Vagyis Horthy és a magyarság zöme megtalálta egymást, mint zsák a foltját, ezért lehetett a magyar népet szolgaságba tipró Horthy huszonöt éves országlása alatt olyan népszerű, és ezért lehetett a Horthy-kultuszt a rendszerváltással újjáéleszteni.
Ezért tudta Antall József parlamentje villámgyorsan elfogadtatni a koronás címert a Kossuth címer helyett.
A szimbólumok fontosak.
Itt adták el a magyarok a lelküket. Itt adták föl a köztársaságot, a haladást. Itt fogadták el Dózsa György helyett Werbőczyt. Kossuth helyett a Habsburg monarchiát. Ady helyett Tisza Istvánt, a geszti bolondot. Őszirózsás forradalom helyett a király nélküli királyságot, Károlyi Mihály helyett Horthy Miklóst, a lovas-tengerészt. Itt tagadták meg a magyar progressziót és fogadták el a konzervatív nosztalgiákat. A magyar álmot, a LEGYEN ÚGY, MINT RÉGEN VOLT könnyes-giccses sírvavigadását.
Itt alapozták meg a fülkeforradalmat.
A Horthy nosztalgiával együtt egy másik, Horthy személyével szorosan összefüggő motívum is belekerült abba a retrográd szimbólumrendszerbe, amely meghatározta a rendszerváltás utáni negyedszázadban a magyar közgondolkodást: Trianon. Trianon az a bűvös, misztikus, szimbolikus hívószó, amely a magyar politikai beszéd nyelvezetét a racionalitás helyett az irracionális, érzelmi, sőt érzelmes, hamis illúziók tartományába löki.
A trianoni békeszerződés nem Magyarországot osztotta föl, hanem a Monarchiát. A határokat etnikai alapon húzták meg, hogy egy multinacionális föderáció helyett a Habsburg Monarchia helyén több szuverén nemzetállam alakuljon, ami – gondolták a győztes hatalmak –, kevesebb konfliktussal jár majd. Hogy ez jó ötlet volt-e, azon lehet vitatkozni. Azon is, hogy a határokat Magyarország részére kedvezőbben is meghúzhatták volna.
De ordító igazságtalanság a nemes magyar nemzetet nem érte. Az öntelt, xenofób, az összes szomszédját lenéző és megvető, a magyar szupremácia álomvilágában andalgó magyarság azt kapta, amit megérdemelt.
Az egzisztenciáját a közigazgatásban megtaláló magyar dzsentri réteget, a történelmi uralkodó osztályt személyes veszteség érte, az igaz. De a magyar parasztnak vagy a városi prolinak teljesen mindegy volt, hogy Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kassa és Szepesváralja, Eszék vagy Újvidék magyar közigazgatás alá tartozik-e vagy sem. De el lehetett hitetni velük, hogy a nyomorúságukat nem a retardált feudális viszonyok, nem az állampolgárt semmibe vevő, gőgös, urizáló, a hajlongó alázatot megkövetelő dzsentri-közigazgatás, nem a beígért földreform elcsalása, nem a karvalytőke harácsolása, nem a manipulált piacgazdaság, hanem Trianon, és a polgárosodásban élenjáró zsidóság okozza.
A „szörnyű” sérelem, az ország megcsonkítása a háborús vereség pillanatában hiába kiáltott bosszúért, csak bűnbakért kiálthatott.
Bűnbaknak pedig a terrorista különítményeseivel bevonuló Horthy Miklós, aki készségesen fogadta el az entente-tól a hatalomért cserébe a trianoni határokat – hogy aztán a következő pillanatban már álszent siránkozással telepanaszolja Európát a magyart(!) ért „rettenetes igazságtalanság” miatt –, odalökte a sértett magyarságnak a zsidókat.
A koronás magyar címer, ez a Trianon előtti Nagy-Magyarországra emlékeztető ikon éppen úgy, mint az irredenta politikát megszemélyesítő Horthy Miklós hamvainak a repatriálása arról beszélt, hogy a magyar lélek soha nem fogadhatja el az „országcsonkítást”, és bár a nemzetközi politikai erőviszonyok nem teszik lehetővé, hogy hangosan kimondják, a magyar szívekben mindörökké visszhangzik a NEM, NEM, SOHA! A Trianonban elszenvedett sérelem állandó ébrentartása azt az általános magyar életérzést jelenti, hogy az egész világ a magyar ellensége, és ez a sértődött szerep roppant kényelmes, mert fölment a verseny, a küzdelem, a személyes autonómia megteremtésének követelménye alól.
Horn Gyula és az MSZP-SZDSZ koalíció több mint hetven százalékos többség birtokában sem tudott ezen változtatni – de nem is akart. Egyrészt nem tudott odafigyelni, mert el kellett kerülni az államcsődöt, ami a Horthy nosztalgiákba szédült Antall kormányzat dilettantizmusa következtében fenyegetett, és végre kellett hajtani az elmúlt negyedszázad egyetlen valamirevaló gazdasági reformját, a Bokros-csomagot, másrészt senki nem súgta meg a vezetőknek, milyen erővel bírnak a kommunikáció századában a szimbólumok. De ha oda is figyeltek, eszük ágában sem volt konfrontálódni a Horthyval rokonszenvező tömegekkel.
A baloldal ezen az alapon sosem vette föl a harcot sem az antiszemitizmus, sem a romagyűlölet ellen, sosem akart konfrontálódni a zsidókat, cigányokat utáló magyar választókkal, inkább elvtelenül hallgatott. Mert rossz volt a lelkiismerete. Mert a szocialista párt ahelyett, hogy megvédte volna a kiszolgáltatott tömegeket a rendszerváltás okozta gazdasági nehézségektől, az átállással járó életszínvonal zuhanástól, képviselői a liberálisokkal együtt vastagon benne voltak a privatizációnak nevezett törvényes szabadrablásban és korrupcióban, ráadásul nem bírta lemosni magáról az „utódpártiság” bélyegét. És ezen az alapon tért ki az elől is, hogy szembeszálljon az újjáéledő Horthy kultusszal. Így sikerült elérni, hogy a Szovjetunió összeomlása után, Európában kizárólag Magyarországon, visszafelé folyjon az idő.
*
Annak a jogász-kollégiumban szerveződő fiatal véd- és dacszövetségnek, melyből a Fidesz, Orbán vezéri szerepét elfogadva, kinőtt, nem ez a visszarendeződés volt az elsődleges célja. A csapat csak belement ebbe a visszarendeződésbe, cserébe a totális hatalomért. Ez volt a könnyebb ellenállás útja. Így lehetett az autonóm magatartástól, a versenytől eleve ódzkodó, a balsorsot az önsajnálat kábítószerével föloldó, a sikertelenségből a fölsőbbrendűség gőgjébe menekülő magyar tömegeket elaltatni, hipnotizálni, engedelmességre, sőt a szeretett vezető iránti rajongásra bírni úgy, hogy közben ne vegye észre, hogy ezalatt kiforgatják mindenéből. Aki a valóság hűvös levegője helyett biztonságosabbnak érzi az álmok melegét, azt könnyű elkábítani azzal, hogy „merjünk nagyot álmodni”, meg hogy „Magyarország jobban teljesít”.
A baloldal három cikluson keresztül sem bírta megakadályozni, hogy beteljesüljön ez a végzet, mert sosem figyelt a saját szellemi holdudvarára, amely húsz éven át sikítva figyelmeztette arra, hogy mi készül. Nem akarta tudomásul venni, hogy a demokráciát nem lehet a demokrácia elszánt ellenségétől megvédeni anélkül, hogy ne tanítsa meg előbb demokráciára azokat, akiknek eddig fogalmuk sem volt róla, hogy az mi fán terem. És azt sem fogta föl, hogy nem jár a szabadság annak, aki a szabadságra tör! Aki önmagán kívül mindenkivel szemben intoleráns, azt nem illeti meg a tolerancia!
Nem erre figyeltek. Mindenekelőtt, bűnös módon, a saját zsebük megtömésére figyeltek. Ezenfelül demokráciát, plurális parlamentarizmust, jogállamot, versenyalapú piacgazdaságot játszottak egy olyan országban, ahol az emberek túlnyomó többsége nem is ismerte ezeket a fogalmakat, és nem is kívánta megismerni őket.
Ez a többség aztán, persze, hogy hagyta magát bepalizni, attól, aki még csak nem is ígért mást, csak annyit, hogy ha győzünk, „minden rendben lesz”. 2010-ben a Fidesznek egyetlen komoly programja volt: megbízható többséget!
És ezzel győzött.
Az unortodox gazdasági varázslat, az egypólusú politikai erőtér, az „illiberális demokrácia” (a fából vaskarikának ez az újabb szép, kövér példánya) – vigyázó szemüket Moszkvára, Isztambulra, Pekingre, Bakura vetve – kiválóan működik a mindent elsöprő nagy győzelem, a „fülkeforradalom” óta mind a mai napig a Horthy nosztalgia igézetében.
És ezen a helyzeten mit sem változtat, hogy a Jobbik, ez a Fidesz fészekben nevelt fióka, melyet Orbán Viktor a csőréből etetett, nem csak a szárnyait bontogatja, de egyre merészebb szárnycsapásokkal köröz a kedves vezető feje fölött a haza egén.
Ez is elég unortodox jelenség: egypólusú politikai erőterek, illiberális hatalmak fészkében ritkán kelnek ki olyan fiókák, akik szemet vetnek az egész fészekre, de hát az unortodox megoldások, úgy látszik, diffundálnak. Az orbáni gyakorlat ebben is kivétel.
A Fidesznek eredetileg arra kellett a Jobbik, hogy legyen kire mutogatni, bizonyítván – az EU pénzforrások biztosítása céljából –, hogy a Fidesz a mérsékelt konzervatív erő, a szélsőség a Jobbik. Orbán úgy gondolta, marad a gyerek, ha játszik, de ha pimaszodna, két pofon majd a helyére teszi. Ám a Jobbik mégis a fejére nőtt. Miért?
A Fidesz mindent sikeresen végrehajtott a Jobbik programjából, egyetlen ponton látszik a fióka elhúzni, és ez a korrupció megfékezése című programpont, amiről eddig úgy tűnt, annyira lejáratott, elkoptatott szlogen (talán nincs olyan párt a világon, amelynek a programjában ne szerepelne), hogy már az értelme sem jut el az átmosott agyú népekig.
De a Fidesz túlrázta a rongyot. Túlharácsolta magát. Túl sok a luxus utazás, a luxus palota, túl nagy aranyból van a nyakkendőtű, túl sok ékszer csörög a hölgyeken, túl van fényezve a páncélozott luxuskocsi, túlméretezett a bazinagy Fidesz lagzi, túl hangos a lakodalmas rock.
Újgazdagéknál, ahol csak dohány van, de kultúra nincs, előfordul ilyen aránytévesztés.
Ez lehetett az a pont, ahol a Jobbik elmasírozott a Fidesz mellett, mert ez volt az egyetlen olyan „programpont”, aminek teljesítésére a választók 2010-ben elég határozott felhatalmazást adtak. Másra szinte nem is tudtak volna felhatalmazást adni, hiszen a rendszerváltás kezdete óta jobboldalon is, baloldalon is minden kampány, közbeszéd, minden politikai vita a korrupcióról, természetesen a másik fél korrupciójáról szólt.
A legutóbbi időkig úgy látszott, hogy a korrupciós vádakat a Fidesz sikerrel – és némi joggal – hárítja az elmúlt nyolc évre, a szocialista kormányokra. De egy ponton túl nem megy már a dolog. Most a Jobbik még tiszta, még nem került a húsosfazék közelébe. De ha egyszer a hatalom birtokába jut, szabad lesz az út a húsosfazékhoz is – és ha odakerül, borítékolhatom, hogy nem lesz képes ellenállni. Abban a fészekben, ahol a tojásból kibújt, nem tanult morált.
De ezt a szakadékot, amibe az Ország került nem lehet átugrani. Le kell zuhanni a szakadék legmélyére, hogy a túloldalon föl lehessen belőle kapaszkodni.
Annak, aki túléli a zuhanást…
